EGY STEFAN NÉLKÜLI VILÁG - Damon képtelen feldolgozni a testvére halálát és ezt a fájdalmat még az sem enyhíti, hogy élete szerelme visszatért az életbe.
(Avagy a 8x16 kibővített változata egy kis Defannal úgy, hogy Stefan maga már nincs jelen. Megp...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Stefan Salvatore
Testvér – Férj – Barát
~ Született 1846 ~
Békére lelt
Caroline magamra hagyott a gondolataimmal, de néhány pillanat múlva elindultam utána, ki a családi, Salvatore kriptából, hogy magam mögött hagyjam az utolsó rokonomat... azt, akit már soha sem láthatok. Azt, akinek nem tudom, mennyiszer ártottam. Azt, akire annyira szükségem volt. Képtelen voltam felfogni, hogy nincs többé. Megszűnt létezni. És ezúttal nincs kiskapu! Nem, nem akartam elfogadni. Annyira... fájt, hogy miattam tette. Kijátszott, csúnyán kijátszott. Nekem kellett volna ott meghalnom, nem neki. Megérdemelte volna, hogy Caroline oldalán leélje az életét. Egy nagyobb sóhajjal léptem ki a kripta ajtaján. Caroline azonnal félreállt, így én felemeltem végre a fejem. Ledöbbentem. Tudtam, hogy Bonnie dolgozik a megoldáson, de akkor is váratlanul ért. Szembetaláltam magam életem nőjével. Egyszerre vert hevesen a vérző szívem a boldogságtól és ugyan abban a pillanatban meg is szakadt. Stefant elveszítettem, Elenát visszakaptam. Hol itt az igazság? Miért így történt? Önző vagyok, mindig is az voltam. Nekem mindkettejükre szükségem van. Mégis mi lesz velem ezek után? Lábaim önkéntelenül indultak útnak, egyenesen Elena felé. Nem éreztem úgy, hogy megérdemlem, amit kapok. Azt, hogy újra hozzáérhetek... hogy a karjaimban tarthatom őt. Egyszerre fájt ez az egész és egyszerre voltam boldog. Szorosan a karjaimba zártam és csókoltam az ajkait. Végre. Végre itt van. Azt hittem, sosem látom újra... - Elena... – Elszakadtam tőle, hogy rá tudjak nézni, de mosolyogni nem voltam képes. És ő tudta, hogy miért nem. - Damon. – Nem mondott többet, csak végigsimított az arcomon, majd újabb csókot lehelt az ajkaimra. Talán ő képes lesz összeszedegetni a szilánkokra tört darabjaim. Újra megöleltem és a nyakához fúrtam az arcom. Halkan elmotyogtam pár szót, hogy mennyire hiányzott és mennyire jó, hogy most itt van, de valószínűleg semmit nem értett belőle. Éreztem, ahogy nyugtatólag a hátamat simítja. És ez elég volt annyira, hogy mély levegőt véve folytassuk Stefan búcsúját, amit azzal zártam, hogy levettem a napfénygyűrűmet és jelképesen odaajándékoztam neki. Elvégre... emberré váltam. Miatta. Vagy érte? Magam sem tudom. Többé nem voltam az a kezelhetetlen vámpír, aki ha gondolt egyet, elment és lemészárolt egy fél várost, csak azért, mert rossz volt a kedve. Nem, az a Damon meghalt akkor és ott az alagútrendszerben, amikor a gyógyír a szervezetébe került.
Hetekkel később sem tudtam felhőtlenül élvezni a boldogságomat Elenával. Egyszerűen irritált a hely, a Salvatore ház... minden Stefanra emlékeztetett. Arra, hogy soha sem fog belépni azon az ajtón. Arra, hogy soha sem fog megdorgálni többé. Arra, hogy sosem fog többé tesónak szólítani. Arra, hogy nem láthatom többé. A kandallóban pattogott a tűz és én azt néztem. Késő este volt. A kanapén ültem, a kezemben egy pohár Bourbon whiskeyvel. Habár ember voltam és tudtam, jobban megárt majd, ha iszok, nem érdekelt. Ki akartam kapcsolni. Ha már vámpírmódszerrel nem tudtam, akkor ott volt az, hogy részegre iszom magam, annyira, hogy már a nevemre se emlékezzek. Kortyoltam az italból. Égette a torkomat, de minden egyes korty közelebb vitt ahhoz az állapothoz, amit el akartam érni. Aztán éreztem, hogy karok fonódnak a vállaim köré. Felnéztem. - Damon, ez nem megoldás... beszéljünk. Kérlek. – Elena elvette tőlem a poharat és lerakta, majd szorosabban kezdett ölelni. Én a mellkasának döntöttem a fejem és úgy néztem fel rá, amennyire tudtam. - Miről? Nem lesz jobb semmivel, ha beszélünk róla. – Morrantam fel, és lefejtettem magamról lassan a kezeit. Ő viszont hajthatatlan volt. Leült mellém és ezúttal a kezemet fogta meg. Várakozón rám nézett. Egy ideig tűrtem a tekintetét, majd egy sóhajjal megadtam magam. - Egyszerűen fáj, Elena. Fáj, hogy elment. Fáj, hogy kijátszott. Fáj, hogy úgy döntött, félresöpri a nagyobbik testvért és ő ugrik a halál torkába. Fáj, elmondhatatlanul fáj, hogy nem láttam hamarabb... nem láttam, hogy jobb testvérnek kellene lennem. És késő volt, amikor készen álltam rá. – Fakadtam ki, de mielőtt megszólalt volna, folytattam, bár sokkal csendesebben. Nem is néztem közben rá. A tűzre meredtem. – Mindenki úgy hivatkozott ránk, hogy a „Salvatore fivérek". És most már... soha nem lesz többes szám. Most már csak Damon van. – Lassan megráztam a fejem. Nem láttam, de ő nagyon halványan elmosolyodott. Megszorította a kezem. - Damon. Beszéltem vele, mielőtt... elment. Tudod, mit mondott? – Kérdezte csendesen. Ránéztem és megráztam a fejem. Nem tudtam, akarom-e hallani, de nem hagyott lehetőséget a válaszadásra. - Elmondta, hogy kész voltál mindent feláldozni értem és érte... mindenkiért. Elmondta, hogy hosszú idő után újra olyannak látott, mint amikor gyerekek voltatok. A bátyját látta, akire felnézett. Azt a fiút látta, aki jelentkezett a seregbe a polgárháború idején, csak azért, hogy az apjának örömet szerezzen. Azt akarta, hogy ez a Damon éljen... és hogy nekem... legyen lehetőségem megismerni téged. Ahogy beszélt, még nagyobb kő nehezedett a szívemre, mint eddig valaha. Mégis mit gondolt? A testvér, akire felnézett? Nem. Bennem semmi olyan nincs, amiért fel kéne nézni rám. Félrenéztem. - Azt mondta, jó ember vagy, Damon. – Éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon egy könnycsepp. Nem töröltem le, csak Elena látta és ő már a legrosszabb pillanataimban is látott. Az, hogy sírtam előtte, már nem osztott és nem szorzott a dolgon. - Stefan... nem tudom, mit gondolt. A rossz testvér él, Elena. Ezt te is tudod. Mindenki tudja. – Elhúzódtam tőle, a kezemet is visszahúztam. – Tett rossz dolgokat, elismerem. De én többet. Sokkal többet. Mégis azt gondolta, nekem kell élnem. Nem értem... Lassan a fejemet ráztam, majd átöleltem Elenát. Szükségem volt arra, hogy érezzem őt. A karjai biztonságot nyújtottak a Stefan nélküli világban. - Nem vagy rossz, Damon. Mindenki tett már rossz dolgokat, de az, hogy képes lettél volna feláldozni magad értünk... az épp elég bizonyíték arra, hogy jó ember vagy. Ne mardosd magad... – Sóhajtott. – Stefan sem ezt szeretné. Ő azt akarta, hogy boldog legyél. – Halványan rám mosolygott. - Elena, én... - Kezdtem bele, de ő felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akarja hallani, mit akarok mondani. Azt akarta, hogy elgondolkozzak azon, amit ő mondott. Amint látta, hogy értem, átölelt. Szorosan viszonoztam az ölelését, de még hosszú ideig Stefanon gondolkodtam. Hosszú utat tettünk meg. 1846-tól, egészen napjainkig. A kapcsolatunk mindig tele volt hullámvölgyekkel, amiket leginkább egy bizonyos nőnek köszönhetünk. De mégis, valahogy összekovácsolódtunk az évek alatt. Nem tudom, képes leszek-e valaha felhőtlenül boldognak lenni abban a tudatban, hogy azért halt meg, hogy én élhessek. Emberként... Elenával. Ez nem csak egy mondva csinált második esély. Ez valóban... egy második esély az életre. Felnéztem Elenára a szemem sarkából. Lassan, de sikerült őszintén elmosolyodnom. A lehető legjobb életet kell élnünk. Stefanért. És magunkért. Végre megértettem.
