"És végül kisírt szemekkel, utoljára irtam le neki mennyire szeretem, ~tudván hogy ez alkalommal is semmibe vész az üzenetem~ kiterültem és már csak vérem egyenletes csöppenését hagytam magam után" Ebben a pillanatban hittem azt, hogy mident elveszítek/elveszítettem. Ekkor már másodjára, de messze nem utoljára követtem el ugyanazt a legnagyobb hibát (veszni hagytalak ~Téged~). Amint magamhoz tértem már csak fényt láttam. Tudtam, te vagy a végzetem. Pislogni kezdtem, amint látásom kiélesedett rá kellett jönnöm hogy tervem sikertelenül végződött. Nem tudtam, vagy inkább nem akartam elfogadni hogy ezt bizony megint elrontottam veled IS...