𝒖́𝒈𝒚 𝒊𝒈𝒂𝒛𝒂́𝒏... | 𝑠𝑧𝑜𝑏𝑜𝑠𝑧𝑙𝑎𝑖 𝑑𝑜𝑚𝑖𝑛𝑖𝑘

𝒇 𝒊 𝒇 𝒕 𝒉

- Azt hiszem én is megyek - váltottam át magyarra, mondatomat Dominiknak címezve.

- Máris? - egy apró csalódottság tükröződött barna szemeiben.

- Muszáj dolgoznom - egy fájdalmas mosollyal válaszoltam, hiszen szívem szerint leültem volna mellé és az egész éjszakát végigbeszélgettem volna vele. De nem tehettem meg, mert hívott a kötelesség. - Ha bármi van, akkor csak szólj, és itt is vagyok! - mély barna szemei rabul ejtették az enyémeket. Hiába nem akartam, nem tudtam elkerülni a szemezésünket. Ezek olyan pillanatok, amikbe beleremeg a gyomrom, és menthetetlenül izzadni kezdek. Olyan érzés, mintha a lelkem feltárulkozna előtte.

Nem tudom mennyi ideje tartott fogva az a vadító tekintet, de sikerült észbe kapnom, és egy apró fejrázással visszatértem a valóságba. Elköszöntem a teremben lévő édesapjától, aki mindenttudóan köszönt vissza. Nyilván látta, milyen reakciót váltott ki belőlem a fia.

Remegő kezekkel sétáltam át a folyosón, ami a késő esti óráknak köszönhetően, szinte teljesen üres volt. A fejemben millió gondolat cikázott, de mindegyik egy személyhez volt köthető.

Szoboszlai Dominik elcsavarta a józan eszemet, ez nyilvánvaló. Sem magamnak, sem pedig másnak, főleg nem a célszemélynek nem fogom bevallani.

Alig ismertem őt, pedig rengeteg dologban megnyílt előttem az üzenetein keresztül. Ennek felettébb örültem, viszont ezt nagyon nem akartam viszonozni. Idővel úgyis minden kiderülne rólam, ezt pedig nem szeretném.

Ezért sem szerettem soha ismerkedni. Mert egyszer úgyis sor kerül azon részhez a beszélgetés, amire egyáltalán nem vagyok büszke. Ez pedig a gyerekkorom, ami - a legszebben kifejezve is - pocsék volt.

Dominik élete viszont csodálatos. Sikerült megvalósítania a gyerekkori álmait. Tehetséges és van szorgalma, és persze mindig kell egy kis szerencsének is lennie. Neki megadatott ez is, nekem viszont az nem.

A nővérpulthoz visszaérve megpillantottam az egyik legjobban szeretett kollégámat, Klara-t, aki unott képpel nézte át a papírjait. Szemeit vadul futtatta a sorokon, egyszer pedig még fel is ásított. Az éjszakai műszak neki sem tartozott a kedvencei közé.

- El ne aludjon a hónap dolgozója! - nevetve foglaltam helyet a számítógép mögött, amíg ő csak villamokat szórva tekintetével nézett le rám.

- Rettentően vicces vagy így este 10 után - forgatta meg zöld szemeit, majd ledobta elém a papírköteget. Az éjszaka szépsége, a papírmunka...

Ő is leült a mellettem lévő géphez, és nekivágott ő is a gépelésnek. Például felvittük az új betegeket a rendszerbe, valamint nyomtattunk ki zárójelentéseket is, közöttük Dominikét is.

Nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá, ezért a kezembe vettem a frissen nyomtatott papírt. Semmi sem lepett meg igazán, egyedül a születési dátum taglózott le igazán. Csak figyeltem a számokat, teljesen lefagyva. Miért voltam olyan hülye, hogy nem néztem utána az interneten?

A gondolataimat gyorsan elhesegettem, hiszen a magánéletem nem tartozott a munkámhoz. Elég lesz nekem ezen otthon rágódnom. Ezek után sikeresen befejeztük mindketten az unalmas papírmunkát, és fáradtan dőltünk hátra a székekben. Klara felajánlotta, hogy készít nekünk kávét. Hálám jeléül azonnal megköszöntem kedvességét. Amíg vártam a forró italra, a gondolataim ismét egy bizonyos személyre terelődtek, azon belül is arra a bizonyos dátumra. Tulajdonképpen nem kellene érdekelnie, mégis nem tudom hova tenni. Rettentően zavart.

- Nagyon elgondolkodtál! - ült le mellém Klara, kezében a csésze kávémmal, amit hevesen elvettem tőle, és bele is kortyoltam.

- Csak a magánéleti dolgaimon gondolkodtam - vontam meg a vállamat lazán, ezzel megnyugtatva magamat, hogy nem érdekel. Pedig a felszín alatt nagyon is érdekelt.