Aʟʟ Iɴ Mʏ Hᴇᴀᴅ

36 - A sors keze

- Nem bírtam volna ki azt ha valami bajod esik.. - vallottam be, de olyan halkan, hogy még én is alig hallottam meg.

Ám Mackenzie kristálytisztán hallhatta, mivel mondatomat követően egy meglepett pillantással jutalmazott meg.

- Mi bajom történhetne? - érdeklődött. - Csak egy szimpla esés volt. - húzta végül ajkait egy mosolyra.

Megbabonázva figyeltem az arcát. Egyszerűen nem tudtam betelni azzal a gondolattal, hogy ez a gyönyörűség pont engem választott.

Bárcsak örökké nézhetném azt, ahogy mosolyogsz.

- Nem érdekel. Bajod is eshetett volna.  - sóhajtottam fel egy nagyobbat. - Figyelj oda jobban, rendben? - véstem mélyen tekintetemet, barna szemeibe.

Kenzie nem mondott semmit a szavaimra, szimplán csak bólintott egyet, ugyanis tettel szerette volna megmutatni azt, hogy megértette és jól az eszébe is véste a szavaimat; miután teljesen feltornázta magát a földről ülő helyzetbe, egyik kezét a derekamra vezette, s elkezdett közelebb húzni magához.

- Értettem. - mondta mosolygós hangon, miközben egyre közelebb, s közelebb kezdett húzni magához.

Gyengéd érintése miatt még a hideg is végig futott a hátamon.
Imádtam minden egyes mozdulatát ami felém irányult, hiszen olyan gyengédséggel, s odaadással cselekedett, mintha én lennék a legértékesebb tényező ezen a világon.

Kellemes érzések milliárdjai csaptak meg abban a percen, s azt kívántam, hogy bárcsak soha se érne véget az a pillanat.

- De akkor is győztem. - mondta diadalittasan, miközben teljesen magához húzott, így egy szoros ölelésbe tudott részesíteni.

- Jó.. Győztél. - forgattam meg szemeimet egy mosoly kíséretében. - Csak hogy örülhess. - simítottam rá kezeimet Mackenzie hátára. - De ha még egyszer ilyet mersz csinálni velem, akkor egy győztes nyaklevest is kapsz az ölelés mellé. - közöltem vele a tényeket szigorú hangnemben.

Van az a féltés, ami mindenre képes a másikért.
Nem, nem az öncélú féltés, ami igazából féltékenység és amely birtokolni akar vagy kisajátítani, noha annak is helye van egy kapcsolatban.
Hanem az, amelyik a másikért fél, minden percben... Amikor minden porcikád, minden lélegzetvételed és szívdobbanásod arra vágyik, hogy adhasson neki.
A féltés, amelynek egyetlen célja, hogy éljen, hogy szabad legyen, és boldog is.
A féltés, amely akkor boldog, ha őt is annak látja és annak is tudja. S ezért mindenre képes, mindenre hajlandó.
A féltés, amely azért szenved, mert ő szenved.
A féltés, amely akkor is ad, ha távol van, ha nem lehet melletted, vagy ha csak töredékét adhatja neked a másik.
A féltés, amely gyengéden óvni akarja őt.
A féltés, amely türelmes, amely vár, vár, vár és mindig a másikra összpontosul.

Pontosan ezt éreztem akkor, abban a percben, amikor mozdulatlanul és szavak nélkül feküdt a földön. Szörnyű pillanat volt az, még akkor is, ha csak egy sima esésről volt szó.

- Megbékéltél? - súgta kérdését a fülembe, minek következtében ismételten megborzongtam.

- M.. Meg. - mondtam egy kissé zavartan, majd lassan elvettem kezeimet a hátáról, s távolodni kezdtem tőle.

- Hékás. - kapott gyorsan a felsőm nyaka után, mit sikeresen meg is szorított. - Csak ne ilyen gyorsan. - kezdett el visszahúzni magához.

Kérdő arckifejezést vágva hajoltam vissza Mackenziehez, kinek arcán egész végig egy széles mosoly ült.

- Mi az? - kezdtem el kíváncsiskodni, ennek ellenére a lány, nem felelt, csak tovább húzott.

- Ne hidd azt, hogy egy ölelés után rögtön el is engedlek. - mosolygott rám továbbra is. - Lehetetlen lenne megállni azt, hogy ne csókoljalak meg. - mondta egyre halkabban, megtartva a szemkontaktusunkat.

Szavai hallatán éreztem, hogy az arcom teljes mértékben lángba borul, amiatt pedig több, mint valószínű az, hogy el is pirultam.

- Jó érzés, hogy ilyen hatással vagyok rád. - pillantott el szemeimről, egyenesen a pirosló arcomra. - Tetszik. - egészítette ki az előző mondatát, majd azt követően óvatosan az alsó ajkába harapott.

Számomra nem is kellett több.
Nem tudtam tovább ellenállni, így lehunytam a pilláimat, s szinte azonnal rá is hajoltam puha ajkaira, mik teljesen rabul ejtettek az első csókunkat követően, noha nem is történt olyan régen.
Lágy, s lassú csókot kezdeményeztem, amit Mackenzie rögtön viszonzott is.

Úgy érzem, hogy a mi történetünk olyan lett volna, mint egy torta, töltelék nélkül, ha nem éreztettük volna a másikkal, hogy milyen érzelmek kavarognak bennünk, s akkor is, ha nem csókoltuk volna meg egymást.

Igaz, hogy a mi választásunk lett volna az egész.. De.. Hiszem, hogy a sors akarta ezt így, ami összeköt -kötött, s kötni is fog bennünket.

Rajtad minden szép.
A szemed.
Az arcod.
Az ajkaid.
Számomra a hibáiddal együtt vagy, s leszel is tökéletes.
Megnyugtat az illatod is és a közelgésed.

Kérlek... Esküdj meg nekem, hogy soha nem leszel másé, hiszen nem adnám ezt az érzést, semmiért, a világ összes pénzéért sem.
Így hát; maradjunk együtt, mivel úgy érzem, hogy te lehetsz az, kire vártam eddig.

Lehet, hogy egyesek szerint elhamarkodott kijelentés volt ez részemről ilyen fiatalon, de én tudom, hogy mit érzek és nem más.
S mi lehet az amit érzek?
Az, hogy Mackenzie különleges.
Ő az számomra, aki a hatalmas tömegben reflektorfénnyel van megvilágítva, s csak arra vár, hogy megragadjam végre a kezét.

S itt vagyunk, együtt.
Egymásra találtunk végre a hatalmas tömegben, s ketten állunk már a fényben, senkivel sem törődve.