Érzelmekből karó [Befejezett]

23. Fejezet - Fordul a kocka

Erre felkaptam a fejemet, elvégre hamarabb elhitte, mint ahogy arra számítottam. Lehet... Nem, nem tudhat semmit se! Nem ringathattam magam abban, hogy valamilyen információfoszlánnyal szolgálhat számomra, mégis felcsillant bennem a remény, miszerint mégiscsak tud valamit rólam.

– Ezt meg hogy érted? – néztem rá.

Ő csak előrefelé bámult üveges tekintettel, mintha észre sem venne engem.

– Mióta nekem támadtál az öltözőben, furcsa álmok gyötörnek – vonta meg a vállát. – Egy kis démonnal vagyunk mindig valahol és ennyi. Lehetsz az te is, lehet, hogy más az, viszont biztosra veszem, hogy valamiféle emlékkel van dolgom.

A szívem a torkomban dobogott. Az én vagyok, ez kétségtelen, nyeltem egy nagyot. Kicsit lassítottam a lépteimen, mivel nem akartam túl hamar véget vetni a beszélgetésnek, mert túl fontosa dolgok kerültek szóba.

– És nem tudod, hogyan keveredtetek oda a démonnal? Mármint a démonokvilágában voltatok, igaz? – malmoztam az ujjaimmal, miközben feltettem neki a kérdést.

– Nem, semmilyen démonvilág nem szerepelt az álmaimban – vonta össze a szemöldökét. – A saját világunkban voltunk, az angyalok földjén.

Megtorpantam. Én jártam az angyalok világában? De... ez lehetetlen, tűnődtem. Már születésem előtt tiltott volt minden démon számára az átjárás a fehérszárnyasok földjére. Viszont mégis az sugárzott Milánból, hogy minden szava igazság; nem értettem, mi történhetett.

– És milyen volt a démon barátod? Fekete haja volt, ugye? – próbáltam abba kapaszkodni, hogy tényleg rám emlékezett a srác, azonban kezdett egyre inkább elveszni a remény.

– Szerintem te voltál, de teljesen szembe megy minden logikával, hogy az én világomban voltál, elvégre te magad mondtad, hogy lehetetlen az átjárás a kettőnk dimenziója között.

Ekkor bekattant egy ötlet. Megálltam és csak bámultam, ahogy Milán tovább sétál, miközben teljesen megfeledkezik a világról. Tudtam, hogy az ötletem mind a kettőnknek igazságot nyújthat, azonban nagyon meg kellett gondolnom, hogy belerángassam-e ebbe az angyalt.

Még mindig sötét és a hó is újra hullani kezdett. Ezt valami jelnek érezhettem, mivel végül szólásra nyitottam a számat.

– Nem szereted a Földet, igaz?

Milán megtorpant, majd felém fordult és megrázta a fejét.

– Sosem volt az otthonom. Eltűnnék innen, ha megtehetném – sóhajtott egy nagyot, miközben a tekintete a szabad égre tévedt.

Meg kell tennem, fel kell ajánlanom neki a lehetőséget, még ha ezzel el is vesztem az egyetlen reményemet az egykori barátom visszakapásában, gondolkoztam.

– Visszamehetsz, csak hallgatnod kell rám – tettem a kezemet a vállára. – Egy dolgot kérek cserébe...

– Csak nem a lelkemet?

Most az először mosolygott az első találkozásunk óta. Már ennyivel feldobtam. Innentől nem kérdőjeleztem meg többé, hogy segítek neki hazajutni.

– Nem, csak annyit, hogy majd egyszer térj vissza és mondj el mindent, amit megtudtál a száműzött démon barátodnak – ütöttem bele a felkarjába, pont ahogy Csaba szokta tenni.

Egy kis kitérővel abba a sikátorba vettük az irányt, amelyikbe még annak idején megérkeztem és ahol Virág majdnem elvette az életemet. Milán nem értette, mit keresünk errefelé, azonban lelkiismeretesen követett engem.