Mindenáron

13.

Javier szokásához híven fekete ingben és nadrágban támasztotta a kocsit. Haragudtam rá, és minden sérelmem a fejéhez akartam vágni, de végül nem tettem. Megálltam néhány lepésnyire előtte, keresztbefontam karjaimat és flegmán végig stíroltam.

– Szállj be! – hanyagul utasított.

–Nem megyek veled sehova.

Mintha nem értette volna a nemet, kinyitotta a kocsi ajtaját, majd úgy állt ott mint akinek ez a szakmája, hogy fuvaroztassa a hisztis gazdag rinyapicsákat.

Minden porcikám ellene volt, tudtam hogy nem kellene beszállnom, de a kisördög a vállamon azt sugallta tegyem meg.

Kocsikáztunk, sokáig, míg egészen besötétedett. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, engem elkábított az illata, azt sem tudtam hol vagyunk, arra összpontosítottam, hogy a szívem nehogy megálljon hevességében.

Ismét a kikötőben voltunk, a jachtja indulásra készen állt, de mielőtt felszálltunk volna egy közeli étterembe mentünk, nem értettem mi történik most, rettentően izgultam, azután meg totál meglepődtem, mikor megláttam az édesanyját, az étteremben. Egy ablak melletti asztalnál ücsörgött, amint meglátott, feltűnőén széles mosolyra vonta ajakait. Kényszeredetten elmosolyogtam én is magam.

–Mama! – Javier kezet csókolt édesanyjának, majd kihúzta nekem a széket. Még  mindig nem értettem mi folyok itt, és egyre kellemetlenebül éreztem magam.

–Estrella, gyönyörű vagy – őszintének tűnt Viktória dicsérete, kedves volt és elképesztően gyönyörű.

– Ahogyan ön is.

– Együnk valamit? – Még mindig mosolygott, hol rám, hol fiára.

–Elég késő van már, inkább csak igyunk egy kis bort.

– Bort! Remek! – Javier intett a pincérnek aki máris ott termett, a legjobb fehér borukból kért. Javier nem volt anyagias, sosem azt mondta, hogy legdrágbbat kéri, a legjobbat, az ár és a minőség nem biztos, hogy fedi egymást.

– Estrella drágám, gondolom nagyon izgatott vagy.

–Hát eléggé.

– Nagy nap lesz holnap, bár kinek hogy, a harmadik után, már olyan lesz, mint egy átlagos hétköznap – keserűen elmosolyogtam magam. –De nyilván te nem szeretnél hatszor férjhez menni.

– Így van. – Feleltem, miután nyeltem egy nagyot, Javierre pillantottam, semmit nem tudtam leolvasni róla, nem értettem mi ez a színjáték. A pincér megérkezett édes fehérborral tálcáján, töltött mindhármunknak, majd a palackot az asztal közepére helyezte.

– Igyunk a boldogságra – Viktória felemelte poharat és mintha valami nagy dolog lenne készülőben úgy tekintett rám. – Mert hogy az leszel holnap, igaz? És azután is, és a rá következő napon is. – Zavarba hozott, a vállaim megmerevedtek, a gyomrom kezdett összezsugorodni.

– Igen, az leszek – koccintottunk, sőt mind a hárman ki is ürítettük poharunkat.

– Magatokra hagylak egy kicsit, beszélgessetek. – Javier felállt és eltűnt a szemünk elől, de a kellemenetlen érzés nem múlt el, immár ezt a furcsa feszengést, amit eddig csak ő tudott kiváltani belőlem, most már az anyja is.

Viktória újra töltötte a poharainkat.

–És mi a helyzet a szexel? – Kérdezte váratlanul, amire én a bort félrenyeltem, és látványosan fuldokolni kezdtem. – Bocsásd meg, nem tudtam hogy neked ez ilyen kellemetlen téma.

–Nem, nem az. – a szalvétába töröltem a szám, – Nem kellemetlenek mondanám, inkább váratlan volt.

– Lefeküdtél már Federicoval? – Miféle kérdés ez? Nem voltam szégyenlős sosem, és az sem fordul még elő velem sose, hogy valaki a szót belém szorítsa, ez a képesség, csak az Ondivélaékban volt meg.