AIR - Levegő

II.

Pontban 11:30-kor repültem be a labor fogadótermének ablakán. A testes, szemüveges főnök úgy állt előttem, mint egy kőoszlop, majd kezet nyújtott nekem.

- Eckhard Thomas, ESTJ.

Én is odanyújtottam a kezem.

- Emma Jürgen, INTP.

- Nahát, végre találok valakit, akinek pontosan olyan a személyisége, amilyenre szükségem van! - Elégedettség ült ki az arcára és már láttam, hogy komoly befektetési tervei vannak velem kapcsolatban. - Nos, Emma, sokat hallottam már magáról. Legszívesebben nem is kérdeznék semmit, de a törvényt muszáj betartsam. Mondjon valamit!

Sóhajtottam. Kívülről tudtam már az önéletrajzomat.

- A nevem Emma Jürgen, INTP, 21 éves. Apám, Claus Jürgen támogató a revolucionális jövőbeli tervek megvalósításában. Anyám, Leni Jürgen meghalt egy külvilági balesetben, amikor még csak egyéves se voltam, amikor még nem voltak megépítve a bázisok. 16 éves korom óta foglalkozom komoly kémiai kísérletekkel és én állítottam elő a periódusos rendszer 121. elemét, ...

Eckhardnak minden egyes mondat után egyre szélesebbre húzódott a mosolya és a szeme is egyre jobban csillogott. Mire elértem az önéletrajzom végére, már egyenesen diadalittas vigyorral nyugtázta, hogy fel vagyok véve.

- Ön már több, mint tapasztalt kémiai kísérletek terén - szólalt meg. - Már sokat hallottam önről, de önéletrajzának segítségével megbizonyosodtam, hogy minden hír igaz. Ezért úgy gondolom, öné lehet a Közvetlen Kísérletek asztala, ahol azt keverhet össze, amit csak szeretne, még nagyon hasznos lehet számunkra!

Még nagyon hasznos lehet számunkra. Volt ebben egy csipetnyi ki fogunk használni, hogy még jobban szenvedhess érzés, amit újra nem tudtam megmagyarázni.

A főnököm intett, hogy kövessem, majd bevezetett egy patyolatfehér laborba, ami annyira sértette a szememet, hogy hunyorgatnom kellett.

- Ezeket vedd fel! - utasított Eckard, majd a kezembe nyomott egy fényszűrő szemüveget és egy fehér orvosi köpenyt, majd az ajtó felé indult. - Jó szórakozást!

Egyedül maradtam a teremben. Vagyis, nem teljesen egyedül, ott volt társaságnak az a tíz szuperprecíz kamera, amiből öt darab csak az asztalomat figyelte. Belenéztem a szekrényembe is, de nagy örömömre egyetlen radioaktív elemet sem találtam benne. Attól, hogy még illegálisak, egy tapasztalt kémikusban csak meg kéne bízzanak! Nem fogom felrobbantani az egész labort! Lopni pedig sajnos nem tudok, mivel a szekrényben is van egy kamera.

Először kezdtem a legalapvetőbb kísérlet tesztelésével. Folyékony nitrogén és víz. Régi kísérlet, de nagyon látványos és sok helyzetben hasznos is tud lenni. Főleg, ha instant hűtést akar az ember a lakásába. A kísérlet tökéletesen működött, így megbizonyosodhattam afelől, hogy nem csaptak be a munkaköri leírásban és az anyagok nem csak utánzatok. Ezután még el akartam végezni néhány gyújtogatós kísérletet, de ekkor nyílt az ajtó és Eckhard lépett be a terembe.

- Tisztelt Emma! Csak emlékeztetni szeretném, hogy a mai nap folyamán nem kell dolgoznia. A letöltendő munkaideje minden nap nyolc óra, ami kísérletezésből, elemzésből és összegzésből áll, ebédszünettel együtt. A fizetését tudományos aktivitásától függően fogja kapni. Viszlát holnap!

Miután kiléptem a bejárati ajtón, felcsatoltam a szárnyaimat és hazarepültem apához.

✧✦✧

- Na és? Hogy ment az állásinterjú? - kérdezte.

- Szuperül - válaszoltam, miközben minden erőmmel megpróbáltam mosolyogni. - Közvetlen kísérletező vagyok.

- Emma, ennek örülnöd kéne! Ez a legfüggetlenebb állás, amit valaha szerezhetsz!

- Fáradt vagyok - hazudtam. Ez valamennyire igaz is volt, de én nem ezért éreztem magam pocsékul.

- Hát, akkor máris összepakolhatsz, mert költözünk!

Mit is mondhatnék, apának különösen jó érzéke van az emberek felvidításához.

A pakolás viszonylag könnyen ment. Öt hátizsák állt rendelkezésemre, amelyek közül kettő csak a ruháimmal és a törékeny cuccokkal telt meg. Amikor már az ötödik táskába pakoltam be a szárny-dekorációimat, belenéztem a hálószobám utolsó megnézetlen fiókjába. Ott tartottam az apró üvegekben tárolt kémiai elemeket.

Elmosolyodtam. Apa mindig is tudta, mire van szükségem. Már kezdettől fogva kémiai kísérletező szetteket vásárolt nekem holotabletek, rajztáblák vagy okosszemüvegek helyett. Az összes ilyen szettből megtartottam a maradék anyagokat.

Emlékszem arra, amikor apa tízéves koromban megmutatta nekem az első kémiai elemet. Néhány hónapig nem tudtam leszállni a sulfum, vagyis kén létezésének témájáról. Azután elkeztem kísérletezni, minden évben egyre komolyabban, amíg végül feltaláltam a 121. elemet, amit lenium-nak neveztem el, anyám tiszteletére,  titokban azért, mert nem az oxigénbázison belül halt meg.

Egyenként, óvatosan bepakoltam az üvegeket az utolsó hátizsákba. Elégedetten nyugtáztam, hogy teljesen kiürítettem a szobámat, de a fiók jobb belső sarkában egy poros élőhologramm-kivetítőt találtam. A por ellenére még mindig működőképes volt és megtaláltam a fájlok között az első, 30 zippcoin értékű zongorámat. Eszembe jutott, amikor apa megmutatta, hogyan kell játszani rajta, a tizenhárom éves születésnapom estéjén. Öt évig minden egyes nap zongoráztam és mesterfokúra fejlesztettem a tehetségemet. A többieket viszont egyáltalán nem érdekelte ez. Ők csak egy összeesküvés-elmélet-hívőt láttak bennem, aki minden erejével bizonyítani akarja három nem létező ország múltbeli létezését.

Csak ebben a pillanatban jöttem rá, mennyire sokatt tett értem apám. A búcsú pillanata rohamosan közelgett. Két-két hátizsákot cipelve repültünk apával az új lakásom felé, majd vissza a régibe, ezuttal csomag nélkül. Az utolsó repülésre már csak egyetlenegy maradt.

- Nos, Emma, ez a pillanat is eljött - mondta apa, miközben az előszobában felerősítette rám az utolsó hátizsákot. - Sok szerencsét az élethez!

- Hiányozni fogsz, apa! - válaszoltam és egy hosszú időre utolsó ölelést adtam neki, mielőtt véglegesen is kirepültem az ablakon, tudatlanul arról, hogy mi várhat még rám az életben.