Táltosok és Színes Tincsek

14: Mikor színes szemek ütköznek

–Kiléptem. Csá!

Majd elfordult, és elsétált. Mindketten csak néztünk utána.

–Azért ez durva volt – mondta Enid felém fordulva. – Nem lépek hátra, miattad maradok, de utána megyek – mondta, majd köszönés nélkül elsétált, egyedül hagyva engem.

Megsemmisülve álltam ott. Azt sem tudtam mit kéne csinálnom, végül visszaraktam kardomat a táskába, és elindultam.

Hazamentem, és szerencsémre anyám még mindig nem volt otthon.

A szobámba érve megláttam egy email értesítést a telefonomon. Gyorsan megnyitottam, mivel láttam, hogy Magdi küldte.

Szia Bea!

Megkaptam a leveledet, bevallom szokatlan volt így, de nem rossz értelemben :D Nagyon örülök, hogy írtál!

Szuper, hogy megtaláltad őket! Menni fog, mondtam én! Tök jó, hogy összebarátkoztál az egyikőjükkel, mesélsz majd róla? Vagy bármi másról, ami ekörül van? Annyira izgalmas szerintem! Remélem, hogy a kétségeid az új srácról nem valósak, és hogy minden rendben lesz vele!

Érthető, hogy könnyebben kiborulsz mostanában. Megterhelő egy csapatot vezetni, meg ott van minden más is. Ne hibáztasd magad azért, mert kiborulsz, csak rosszabb lesz a stressz miatt, amit ez okoz. Nem várhatod el magadtól, hogy minden pillanatban topon legyél, néha kell egy kis szünet. Próbálj meg az új barátodra támaszkodni kicsit, biztosan megértené! Anyukádat pedig próbáld meg kezelni, tudod, ahogy eddig is. Hiszek benned, hogy menni fog! Hozzám bármikor fordulhatsz, ha baj van <3

Én köszönöm szépen jól vagyok. Kemény volt az egyetem első éve, de megéri! Egyszer majd eljössz megnézni a diplomafilmem nagyvásznon, oké? :D Virsli is jól van, szerintem örül, hogy nyugisabb helyen vagyunk így nyáron, nagyon élvezi a sétákat!

Remélem hamarosan írsz újra!

Szeretettel,

Magdi

Felvidítottak a szavai, és azonnal elkezdtem választ írni, amiben leírtam mindent, ami történt a küldetéssel kapcsolatban.

...

Anyám egész éjjel nem jött haza. Már hozzászoktam.

Este üresnek éreztem a lakást, de talán nem is anyám hiánya miatt, ahhoz már hozzászoktam. Fájt, hogy nem tudtam mi lehet Eniddel. Csak azon gondolkodtam, hogy mi lesz ezután, mi lesz, ha most omlott össze minden, de nem akartam, hogy az történjen, mint két napja.

Vacsorát kezdtem csinálni, majd mikor kész lett egyedül megettem. Üresnek érződött minden.

Reggel elindultam gyakorolni a szokásos helyre. Gondoltam felhasználom az időt valami hasznosra, de ha őszinte akarok lenni, azt reméltem, hogy Enid ott van. Fél óra múlva csalódottan indultam el onnan. Unalmas volt egyedül.

Ismét csak csatangoltam a városban zenével a fülemben. Lassan már kezdtem hozzászokni. Végül vettem egy kávét, és leültem vele egy padra. Előttem emberek sétáltak, valaki egyedül, másvalakik pedig együtt, vagy a kutyájukkal. Mindig is szépnek tartottam az állatokat, különlegesnek a színes, mintás szőrükkel. De ha megkérdeztek volna, hogy akarok-e állatot, legnagyobb eséllyel azt mondom, hogy nem. Attól még szeretem őket, mamámnak is volt egy macskája, a világ legbékésebb cicusa. Sajnos mikor a házat anyám eladta, nem akarta befogadni. Remélem csak, hogy talált magának egy új otthont, ahol igazi benti cica lehet. A mamámnál ritkán volt beengedve, leginkább csak éjszakára, pedig imádott bent lenni. Talán egy új családnál minden nap megsimogatják az állát, ahogy régen mi tettük.