A Remény utolsó sugarai ✓

Lehetetlen

Ismét a napfény keltett fel. Nem is láttam mást, csak a gyönyörû sugarakat és a békés eget. De azonnal el is rontotta az idillt a tegnap este emléke. Az, amit tettünk, amit velünk tettek. Szinte biztosan tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt és ennél sokkal rosszabb dolgok várnak ránk. Bele sem mertem gondolni.

Felültem az ágyban és halkan az ablakhoz sétáltam. Szerettem kinézni rajta, mert beláttam a Tisztást, a gyönyörû eget és természetesen a hatalmasra nyúló falakat is. Bár ezeket nem tartottam se szépnek se jónak, azért elképesztõ volt az ereje, amit magában hordozott. Olyan óriás, aki ellen nem érdemes harcolni.

- Hogy érzed magad? - hallottam Newt hangját a hátam mögül.

- Megvagyok. Te? - fordultam felé lágyan mosolyogva.

- Pont annyira vagyok rosszul, mint te.

Könyökölve támasztotta fejét, miközben gyanúsan vigyorgott. Válasza nem lepett meg, hiszen mindketten tudtuk, hogy nem vagyunk jól és nem is leszünk még egy ideig.

- Gyere, bújj hozzám még egyszer! - nyújtotta ki karját felém.

- Szóval tényleg ez az utolsó napunk itt?

- Valószínű.

Ezután még valameddig összebújva néztük egymást és gondolkodtunk. Nem lehetek teljesen biztos abban, hogy Newt min agyalt, de volt egy olyan érzésem, hogy nagyjából ugyanazon, amin én. Hogy ha esetleg eddig nem is akartunk nagyon belekeveredni a dologba, és nem akartunk harcolni vagy erőszakosan ellenállni, most nem volt más választásunk. Erre kényszerítettek a Siratók, mi magunk egymást, de végső soron leginkább a VESZETT.

Hosszas idõzés után Newt kikelt az ágyból és megnyújtózkodott. Én még maradtam, mert az ágy mintha nem akart volna elengedni, húzott vissza. És persze ott volt az is, hogy vége lesz az immár megszokott napoknak, megint megváltozik minden.

- Azt hiszem... mennünk kéne - zökkentett ki gondolataimból Newt.

- Igen, tudom. Egy pillanat.

Még egyszer utoljára megfordultam az ágyban és kinéztem a kis ablakon. Sosem fogom elfelejteni, hogy mióta a Táborban alszom, ez az ablak volt szinte minden reggel, amit elsõnek megláttam, este pedig az utolsó. Az ágy pedig... csodálatos. Kicsit elhitette velem, hogy a dolgok rendben vannak és normális minden.

Felültem az ágyban, aztán lassan feltoltam magam. Odasétáltam Newt mellé, és az ajtóból még egy végsõ pillantást vetettem a kis szobára, ahol annyi boldog percünk volt. Lehunytam a szemem és legkedvesebb emlékeim közé helyeztem az összes itt eltöltött pillanatot. Bár maga a tény, hogy egy útvesztõvel körülvéve élünk és nem igazán van lehetõség kijutni, itt mindent elfelejthettem.

Leérve a lépcsõn Gallybe botlottunk, aki már összefont karokkal várt minket. Szemei villámokat szórtak, de volt benne némi büszkeség is. Mintha valami olyan lett volna a birtokában, ami eddig nem volt, de végül megszerezte.

- Most, hogy vezetõ nélkül maradtunk, valakinek cselekednie kellett - kezdte. - És mivel rajtam kívül senki nem próbálkozott semmivel, ezért én vettem kézbe az irányítást.

- Még csak most történt, hogyan várod el, hogy azonnal megváltsuk a világot?

- Nincs mindig idõ gyászolni, Lisa! Ha csak erre vagy képes, talán nincs is itt keresnivalód!

- Figyelj, nem én akartam idejönni, de ha már itt vagyok, igyekszem segíteni, amiben tudok - vágtam vissza, de Gally már készült is a válasszal:

- Igyekezz jobban.

- Oké, azt hiszem, elég lesz - szakította félbe a vitát Newt, mivel látta, hogy nem lesz jó vége.

- Térjünk a tárgyra - váltott témát Gally. - A kezembe vettem az irányítást, így mostantól ha valami nem tetszik, el lehet menni. Továbbra is az a véleményem, hogy itt a helyünk, ha már ide osztott a sors. Szóval alkut ajánlok: vagy itt maradtok velünk, de akkor azt csináljátok, amit mondok; vagy elzavarunk Thomassal együtt.

- Komolyan azt hiszed, hogy ajándék itt lenni? Az Alkotók nem kedvességbõl küldtek erre a kibökött helyre! Hát nem veszed észre, hogy ez nem az otthonunk?

- Newt, engem ez nem érdekel. Mentek vagy maradtok?

A válasz egyértelmû volt neki is, nekünk is. Minden további nélkül otthagytuk õt, és egyenesen Thomashoz mentünk. Õ még aludt, vagy legalábbis reménykedtem, hogy csak alszik. Leguggoltunk a Dutyi ajtaja elé és vártunk.

- Tudom, hogy te sem akarsz itt maradni, de kint lehet, hogy veszélyesebb.

- Nem érdekel - simogattam meg az arcát. - Együtt sikerrel járunk.

- Persze, én csak... féltelek. Nem akarlak téged is elveszíteni.

- Nem fogsz.

Ebben a pillanatban Thomas nyögött egyet, mire odakaptam a fejem. Lassan kinyitotta a szemét és felült. Még pislogott párat, mielõtt megszólalt:

- Mi történt?

- Gally átvette a hatalmat és azt mondta, dönthetünk: maradunk vele, vagy megyünk veled.

- És a többiek? Elfogadták ezt?

- Senki nem mutatott még ellenállást - válaszoltam. - Téged mindenképpen el akar tûntetni a portáról, gondolom, még mindig úgy véli, közöd van ehhez.

- Nem is téved.

- Tessék? - kérdeztük Thomast egyszerre. Mégis hogyan állhat kapcsolatban õ mindezzel?

- Nekik dolgoztam. A VESZETT-nek. Õk küldtek ide mindenkit, õk az Alkotók - egy pillanatnyi szünetet tartott, ami alatt a földet bámulva próbáltam felfogni, amit mondott. Amikor azonban folytatta, felkaptam a fejem: - De nem csak én. Te is ott voltál, Lisa.

Jó éjszakát!✌️💖