Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Anyway the wind blows...

Tulajdonképpen ő mindig is téged választott, újra és újra, te pedig újra és újra ellököd őt magadtól! – Ezt viszont már csak gondolatban tette hozzá.

- Nagyon remélem, hogy tévedsz – szakította félbe Brian hevesen, pedig lett volna még mit hozzáfűznie.

- Jobban éreznéd magad, ha tévednék? – tette fel a kérdést ravaszul az énekes.

- Azt hiszem, igen.

Erre úgy döntött, elengedi. Felesleges lett volna bármiről is győzködnie a gitárost; láthatóan nem akart változtatni semmin, a családját meg pláne nem lett volna képes otthagyni azért, hogy ismét Rogerrel legyen.

Ebben a helyzetben, tényleg annyit tehetett már csak, hogy nem feszegeti tovább a témát; ha Brian inkább homokba dugott fejjel akar élni, hát tegye azt. Sok minden bizonytalan a világon, de az az egy egészen bizonyos: mindenkinek jogában áll az életét úgy elrontani, ahogy csak neki tetszik.

- Rendben; igazad lehet, talán tévedek – mondta. – Azonkívül meg... Én sem tudom, mi a helyes döntés, Brimi; sosem tudtam. Anno tényleg nagyon szerettem Maryt, sőt, még mindig szeretem – eléggé szerettem ahhoz, hogy őt válasszam, mert azt reméltem, a szeretetünk és hitünk egymás iránt elég lesz ahhoz, hogy boldogan éljünk, míg meg nem halunk. Aztán ahhoz is eléggé szerettem őt, hogy elengedjem, amikor már világos volt: ez nem fog sikerülni, és mellettem sose kapná meg azt, amit megérdemel. Nem teszek neked szemrehányást, félre ne érts: ha valakinek, akkor nekem aztán semmi jogom ítélkezni, senki felett. De egyszer neked is választanod kell majd, és nagyon remélem, végül sikerül majd amellett döntened, amit aztán nem fogsz megbánni.

- Én is ezt remélem – ismerte be a másik csendesen.

Ezután már nem sok szó hangzott el közöttük – az énekes még utoljára megveregette a gitáros vállát, majd ahogy jött, úgy távozott.

Volt még egy ember, akivel beszélnie kellett.

Mikor bekopogott, majd a túloldalról jelezték, hogy bújjon be, a szobába lépve érdekes látvány fogadta.

Roger az impozáns franciaágyon hasalt, és... Olvasott. Egy könyvet – Freddie véleménye szerint, egy meglehetősen vaskos és valószínűleg ugyancsak unalmas kötetet; mikor a másik, megpillantva őt, behajtotta a könyvet, láthatta, hogy még csak borítója sincs.

- Beteg vagyok? Esetleg a pudli van rád rossz hatással? – kérdezte csipkelődve.

- Miért, szerinted nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy könyvet olvashassak? – húzta fel az orrát a dobos, de persze, csak játszott.

- Te mondtad... Egyébként mi ez?

- Adorno, A ​felvilágosodás dialektikája... Elég érdekes dolgokat ír benne a szórakoztatóiparról, köztük a rádióról is...

- Ez valóban rendkívül érdekfeszítő, drágám, de most inkább ne ismertesd. Váltanék veled néhány szót, egy sokkal lényegesebb témában.

- Hallgatlak – intett neki, mire az énekes helyet foglalt, és, kis gondolkodás után, belekezdett.

- Brianről van szó...

- Ne is folytasd – intette le azonnal. – Tudjuk, hogy mindent tudsz – te is tudod, hogy mi tudjuk. Vagyis mindenki tud mindent, de senki nem szól semmit – az élen Deacyvel, aki amúgy sem szokott nagyon beszélni. Egyéb?

- Aggódom értetek – szólt csendesen, ám a másik oda se bagózott.

- Értem minek? Én jól vagyok – felelte könnyedén, már-már túlságosan is lazán. – Láthatod, már művelődőm is! – intett a könyve felé, ám a másik nem ült fel ennek.