A rabszolga

12.fejezet

Órákkal később egy a szemem színéhez hasonlító zöld fátyolos khitónban álldogáltam az ünneplő tömeg szélen. Egy sziklaszírten rendezték a mulatságot. Roskadásig telített asztalok sorakoztak egymás mellett, halk muzsika kisérte a táncoló vagy épp társalkodó embereket. A zsigereimben éreztem, hogy itt valami történni fog.
-Tyna! - lépett mellém Ambrosziosz.
-Szia, rég láttalak - öleltem meg. - Mit csinálsz itt?
-Meghívtak....
-Nem - vágtam közbe. - Úgy értem mit csinálsz itt velem. Nem Szophiának kellene udvarolnod?
-Bárki mással is tölthetné az idejét miért pont velem tenné?
Szem forgatva ragadtam meg a kezét és húzni kezdtem. Addig bóklásztunk míg meg nem találtam Szophit. Elhesegettem egy épp vele társalgó ifjút (márha ezt annak lehetett nevezni, az a fiú konkrétan a melléhez beszélt), amit egy hálás pillantással ajándékozott meg, aztán észre vette Ambroszioszt és egyből a hajához nyúlt, hogy megigazítsa.
-Beszélgessetek! - hagytam ott őket.
Már épp azon voltam, hogy visszaverekszem magam a csendesnek mondható zugomba, mikor egy kar megragadott, majd a táncolók felé vezetett. Damon a tömeg közepére vitt és a csípőmre tett kézzel ringatózni kezdett velem.
-Felség mit művel? - kérdeztem erényesen.
-Élvezem az ünnepet - mondta miközben a karjaimat a nyaka köré tette.
-Nem szabadna....
-Dehogy nem, most nem menekülsz el valami ostoba kifogással - szorított jobban magához. - Csak most az egyszer tedd azt amit te szeretnél, ne azt amit az eszed diktál!
Belenéztem gyönyörű mélybarna szemeibe, majd a vállára hajtottam a fejem. Nem érdekelt az a sok vizslató szempár, nem érdekelt semmi.
     Táncolás után beszélgettünk, már alkonyodott. A békét egy távoli kürtszó zavarta meg. Harci kürt. Ijedten néztünk össze Damonnal. Hírtelen fegyveresek rontottak ránk. Mindenki pánikolni kezdett. A támadók vezetője egy harcedzett, barna hajú, fekete szemű férfi volt. Parancsokat osztogatott: öljétek meg mindet!
-Keresd meg a kicsiket! - mondta Damon. - Vigyázz rájuk! - evvel egy csókot nyomott ajkaimra és kardot ragadva harcba indult.
     Futottam ahogy a lábam bírta. A királyi családnak fenntartott sátorhoz még nem értek el a támadók.
-Tyna - kiáltott rám a király. - Vidd innen őket! - mutatott a mögötte álló gyermekeire.  
     Odarohantam és magam mögött tartva őket indultam volna el velük, de akkorra már beszorítottak minket. Nem volt hova futni. Sehol nem láttam Szophit vagy Ambroszioszt, de reméltem, hogy még együtt vannak.
-Tyna - szólt Diana reszkető hangon.
-Semmi baj kincsem - gugoltam le hozzájuk és átöleltem mindkettőt. - Nem lesz semmi baj!
    Próbáltam eltakarni őket, ahogy tudtam. Egy felborult asztal mögé tuszkoltam be a két gyereket, de nem sokat ért. Valaki megragadta a karom és megpróbált elráncigálni. Nem hagytam magam. Rugtam, ütöttem ahol csak értem, végül sikerült kiszabadulnom a szorításából. Mire megfordultam már három fegyveres állt körbe. A kicsiket akarták.
-Csak a holt testemen át - léptem eléjük. A támadók kinevettek és kardjukat magasra emelve indultak meg felém. Nem volt nálam fegyver, nem volt sok esélyem.
     Amikor márcsak pár lépére jártak, reflexszerűen a hajamhoz kaptam. Egy gyors mozdulattal rántottam ki a fésűm. Nem csak a támadóimat lepte meg a tettem. Értetlenül néztem a kezemben tartott tárgyra, majd egy hírtelen jött ötlettől vezérelve megnyomtam a nevemmel díszített kagylót. A fésű egy másfél méter hosszú két élű bronz karddá alakult. Felocsúdva a döbbenetből támadásba lendültem.
      Harc közben észre vettem, hogy a kiabálás lecsillapodott. Kapkodva körül néztem, de azonnal meg is bántam. Rengetek halott volt. Köztük a királyi pár, Georgiosz, Nikosztraosz, Agaton és Ambrosziosz. Szophi reszketve bujdosott egy asztal mellett, halott szerelmét figyelve. Valaki elkapta hátulról. A többit nem láttam, mert majdnem lefejeztek. Segíteni akartam neki, de nem hagyhattam magára a kicsiket.
     Az ellenség íjászokkal és lándzsásokkal is támadott. Esélyünk sem volt. Teljes erőmből védtem Petroszt és Dianát. De láttam Theodorosz és Eugenész halálát. Andreasznak alkalma sem volt védekezni, mikor egy nyílvessző átszúrta a torkát. Amikor észre vettem Agatha holttestét azt hittem elájulok. Őt a királyné hívta meg. Csak be akart nézni a mulatságra aztán ment volna aludni. Zénónt lefejezték. Iszidóroszt leszúrták. Kheiron elterülve feküdt a földön.
   A fejem mégjobban hasogatott a rám törő gyásztól. A szemem sarkából észre vettem, hogy Damon a banditák vezérével külzd, hogy megvédje Szophiát, de a lányt valaki elrántja és átdöfi a szívét.
-Ne! - kiáltottam torkom szakadtából és rohanni kezdek felé. Damon hátra kapja a fejét ezzel aláírva a saját halálos ítéletét. A vezér elvágta a torkát. Meg sem bírok szólalani.
-Nem! - ront ki az asztal mögül Petrosz, mire egy íjász azonnal eltalálja. Diána ikertestvéréhez eredt, de valaki felemeli és elrángatja. Még látom a földre esni élettelen testét. Én vagyok a mészárlás egyetlen túlélője, viszont mintha velem nem is foglalkoznának. A közelembe sem jönnek.
-A fájdalom és gyász szétszakít belülről - hallottam a férfi hangját mögülem. A hasogató fejfájás elviselhetetlen volt. Kezeimet a fejemhez kaptam elejtve kardom, és összeszorítottam a számat. Úgy éreztem mintha valami ki akarna törni belőlem. - Legszívesebben sikítanál, de az elméd nem engedi. Hagnész és Alexiosz mindig azt mondta neked, bármi is történjen, ne sikíts - fogalmam sincs honnan tudja ezeket. Még mindig nem tudtam megmozdulni, a lábam teljesen a földbegyökerezett, a hajamat szinte már téptem és könnycseppek gördültek le az arcomon. - De nézz körül gyermekem! Mindeki akit valaha is szerettél halott. Hát én most megengedem neked: erszdd ki a hangod! Mutasd meg mindenkinek mire vagy képes! SIKÍTS!
    Életemben először fogadtam szót egy vadidegennek önakaratomból. Hangom fülsüketítő robajjal szelte át a levegőt. Ereje hátra taszította a támadókat. Térdre rogytam, alig bírtam eszméletemnél maradni.
      Aztán vége lett. Levegő után kapkodva támaszkodtam meg remegő karjaimon. Elmém kitusztult és a gyászt színtiszta düh válltotta fel. Felszenvedtem magam a földről, kardomat szorongatva sarkon fordultam, majd támadtam. A férfi erős ellenfélnek bizonyult, de alig bírta kivédeni csapásaimat. A szemem sarkából láttam miért nem igyekeznek társai a vezetőjük megmentésére. Mind a földön fetrengett, kiüttve, vérző füllel.
    Elegem lett a játszadozásból. Kardom lapjával kicsavartam támodóm kezéből fegyverét ami messzire repült, majd mellkason rugtam. A férfi elterült a földön. Elé álltam és a torkához szorítottam a kardom hegyét.
     Ő olyat tett amire nem számítottam: elmosolyodott. Tekintetéből büszkeség sugárzott. Felemelte a kézét és csettintett, mire látásom is kitisztult.
    Körülöttem a rombolás nyomai eltüntek, a holtakkal és katonákkal együtt. A király és királyné, Zénón, Iszidórosz, Kheiron, Damon, Szophia, Ambrosziosz, a kicsik, Agatha és a fiúk, a többi vendéggel együtt mind ott álltak és döbbenten meredtek rám.   
     Megkönnyebbült zokogás tört rám, ha nem lettem volna elképedve odafutottam volna hozzájuk és egyenkét megölelgettem volna őket.
     A férfi aki egy pillanattal korábban még a földön feküdt most előttem állt és boldogan mosolygott.
-Az én lányom! - kiáltotta. Alakja megremegett. Haja és szakálla feketévé, szeme zölddé, ruhája királyokéhoz hasonlóvá változott. Az összegyültek még jobban megmerevedtek. - Üdvözöljétek kellő tisztelettel, a Tengerek Hercegnőjét, Hableányok Úrnőjét!
    Az emberek mintha fejbe csapták volna őket letérdeltek. A férfi, apám, kámforrá vált. Egyedül álltam a hajbókoló tömeg közepén, az események hatásától remegve. Egyenesen Damon szemébe néztem. Térdet hajtva bámult rám, szeméből sütött a boldogság.
-Földrengető, Viharhozó, Lovak Atyja. Éljen Typhonas, Poszeidon, a Tengerek Istenének leánya! - kiáltotta Kheiron. Az öreg kentaur érdeklődve méregetett, mintha nem tudta volna eldönteni csodáljon vagy féljen tőlem.
     Mindenki engem nézett, úgy méregettek mint egy szobrot. A legértelmesebb dolgott tettem ami eszembe jutott. Elfutottam.