Waving through a window | ✔

13. Connor

– Connor, semmi baj... nyugodj meg, próbáljunk meg együtt lélegezni, oké? – hallottam a pszichológus hangját, de nem tudtam reagálni, mindössze megráztam a fejem, jelezve, hogy hagyjon békén, hogy nincs szükségem rá.

Azt akartam, hogy hagyjon meghalni. Azt akartam, hogy vége legyen ennek az egész elbaszott szenvedésnek, hogy eltűnjek innen. Úgyis mindenki utált, senkinek sem volt szüksége rám. A tanárok nem bírtak velem, az osztálytársaim állandóan nevettek rajtam, gúnyolódtak és szemétkedtek. Larry utált, Cynthia tanácstalan volt velem szemben, Zoe pedig rettegett tőlem.

Rettegett tőlem, mégis minden reggel elvitt iskolába, majd haza. Sokszor még a terápiára is elkísért, vagy éppen segített kifesteni a körmömet, mert tudta, hogy ezzel lenyugtat. Beszélgetett velem, és talán ő volt az egyetlen, akit őszintén érdekelt, mi van velem. Viszont, ha jobban belegondoltam, ez sem volt igaz.

Ott volt Hansen is. Kedves és ártatlan Evan Hansen, aki legalább annyira szenvedett, mint én magam, ha nem többet. Ő is meghallgatott volna, elmondhattam volna neki mindent – egyszerűen csak nem álltam készen. Ráadásul, ha meghalok, akkor Evan egyedül lesz, én pedig nem hagyhatom egyedül. Elég embert hagytam már cserben, és elegen hagytak magamra, szóval nem lettem volna képes elveszíteni még egy fontos személyt. .

– Evan – nyögtem ki levegő után kapva. Tudtam, hogy a fiúnak utánam volt időpontja, de fogalmam sem volt arról, itt van-e már. Viszont azt tudtam, hogy szükségem volt rá, szükségem volt arra, hogy mellettem legyen, magához öleljen és megnyugtasson.

Mi van, ha most meghalok? Mi van, ha meghalok a terapeutám padlóján azért, mert megfulladok, mert pánikrohamom van, és nem kapok levegőt? Végül is, ez is egy öngyilkossági módszer – igaz, nem tudatos, mint az eddigi próbálkozásaim, és most nem is akartam meghalni. Furcsa ezt az én számból hallani, nem?

– Co-Connor? – Azonnal tudtam, hogy Evan hangját hallom, de nem mozdultam, mert a levegő még mindig nem jutott el a kibaszott tüdőmig. Aztán azt vettem észre, hogy az ujjaim is zsibbadni kezdtek, sőt, még a szám is, ami mindennél jobban megrémített. – Hé, lélegezzünk együtt, o-oké?

Nagy nehezen bólintottam, majd nem törődve semmivel és senkivel, szinte Hansen karjai közé vetettem magamat, szorosan átölelve a másik fiút. Így, hogy testünk szorosan összeért, és Evan a hátamat simogatta, lassan elkezdtem megnyugodni. Végre éreztem az oxigént, ahogy bejutott a tüdőmbe, a szemem előtt táncoló sötét foltok kezdtek eltűnni, illetve ujjaim zsibbadása is megszűnt.

– Evan, Connor, ha megkérhetnélek benneteket, akkor kimennétek, amíg beszélek Ms. Hansennel? Connor, addig talán megmoshatnád az arcodat – javasolta kedvesen dr. Sherman, én pedig ismét csak bólintottam, kissé még kábán.

Evan segítségével felálltam, és zavartam elhaladtam Heidi nővér mellett, akit eddig észre sem vettem. A nő rám mosolygott, amit halványan ugyan, de viszonoztam, aztán kiléptünk a folyosóra, majd elindultunk a mosdók felé. Útközben nem tudtam elterelni a figyelmemet, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy Evan karja a derekamon van, és vészesen közel vagyunk egymáshoz. Furcsa, szokatlan érzés volt, de egyáltalán nem kellemetlen – inkább megnyugtató.

– Szerintem le kéne ve-venned a dzsekidet, mert elég izzadt vagy – hangzott fel Evan tétova hangja abban a pillanatban, ahogy beléptünk a mosdóba, és becsukódott mögöttünk az ajtó. – Mármint, nem úgy értem, hogy büdös lennél, vagy valami, csak szerintem sokkal jobb lenne, ha...

– Felfogtam, Hansen – mordultam fel, de azért úgy tettem, ahogy a fiú mondta. Igaz, kissé tétován vettem le a kabátomat a hegek miatt, de hamarosan pólóban álltam Evan előtt. Ekkor jutott eszembe, hogy amikor együtt aludtunk is látta a karjaimat, de akkor sötét volt, szóval... - Nem valami szép látvány, igaz? – kérdeztem keserűen, lepillantva a beforradt, fehér, néhol pedig még vöröslő hegekre.