- És úgy tetszett, hogy minden ilyen kis mini adagokban volt! Még az alkohol is! Láttad azokat a kis pici üvegeket? Mintha egy babának csinálták volna! – áradoztam még mindig a repülőútról, a kezemmel mutogatva, mikor észrevettem, mennyire máshol jár. – Liam, figyelsz te rám egyáltalán? – Éppen a kocsiból szálltunk kifelé, de még a kérdésemet sem hallotta meg.
A taxis kipakolta a csomagjainkat, Liam hozzájuk sem ért, csak elindult az ajtó felé idegesen játszva a kezeivel. Egy pillanatig még értetlenül állva néztem a csomagokat és őt, aztán beugrott, hogy a gazdagoknál nem szokás megerőltetni magad és utána siettem.
Nagyon feszült volt. Hirtelen megfogta a csuklóm és megállított.
- Figyelj! – Felé fordultam, de ő nem engem nézett, hanem a bejárati ajtót. – Ugye tudod, hogy szeretlek? – Csak ekkor nézett rám. A hajamba túrt és magához húzott egy csókra. Én a karját cirógattam. Éreztem, hogy egy kis nyugtatásra van szüksége.
- Persze, hogy tudom – simítottam végig az arcát is.
- Hogy vagy ilyen nyugodt? Azt hittem, félsz!
- De még sosem utaztam első osztályon! – ájuldoztam ismét izgatottan.
Liam elmosolyodott.
- Mondjuk repülni sem repültem még! – jutott eszembe.
Ezen már vigyorgott.
- Vagy hagytam el New York államot – gondoltam tovább a dolgot. – Mindegy! – legyintettem félre a gondolataimat. – Te mitől félsz ennyire?
- A szüleimtől? – mondta úgy, mintha tudnom kellett volna. – Amilyen hideg, számító sznobok, képesek bármit tönkre tenni, ami kicsit is igazán szép vagy valódi. Attól tartok, hogy a mi kapcsolatunkat is megmérgezik. Hogy bántanak téged. De minél tovább húzom ezt a bemutatást, annál kegyetlenebb lesz – rázta reményvesztetten a fejét.
- Liam – szólítottam meg komolyan. – Ismersz. Nem 100 %-ig, de elég jól ismersz. Tudod, hogy mi mindenen mentem már keresztül. – Liam bólintott.
- De a szüleimmel még nem találkoztál soha! – kontrázott rá.
Csak néztem rá.
- A sajátjaimmal sem! – emlékeztettem.
- Tusé – gondolkozott el, hogy mivel is győzhetne meg.
- Mi lenne, ha inkább bemennénk?
Csak nézett rám, aztán megölelt.
- Oké, csak... bármi történjék is ezen a hétvégén, kérlek, ne felejtsd el, hogy mennyire nagyon szeretlek! – A hangja még mindig tele volt rémülettel.
Ellöktem magamtól fáradtan, de mosolyogva a bizonytalanságán.
- Gyere már, te hülye! – indultam el és nagy nehezen végre sikerült bejutnunk a házba.
Pingvin maskarás fickó hajlongott előttünk, miközben én rémült tekintettel húztam vissza a végtagjaimat előle.
- Jerome! – örült meg neki Liam.
- Davis úrfi! Üdvözlöm! Igen rég láttuk magát erre – köszöntötte lelkesen Jerome is őt.
- Jo, ő itt Jerome, a komornyikunk! Gyerekkoromban ő segített eltusolni minden csínyt és tréfát, amit a házbéliek ellen elkövettem – mesélte gyermeki csillogással a szemében. – Jerome, ő pedig itt Jo, aa... párom – mutatott be.
- A Párom – ismételtem el magamban gúnyosan utánozva az úriaskodó, angolos viselkedést. – Örülök, hogy megismerhetem – nyújtottam udvariasan mosolyogva kezet.
- Elbűvölő és bájos – ismert el Jerome. – Most már szabad a kabátját?
- Igen, persze! – kaptam le magamról segítség nélkül, a szokottnál kicsit gyorsabban.
- Minden rendben? – kérdezte Liam gyanakvóan.
- Persze – vágtam rá nem túl meggyőzően.
- Ne csináld ezt! – szólt rám idegesen. – Nem akadhatsz ki máris! Még a szüleimmel nem is találkoztál!
- A szülei, Mr. Davis, a társalgóban várják önöket! – intett Jerome finoman az egyik boltív felé.
- Köszönjük, Jerome! – biccentett Liam és a komornyik eltűnt a kabátjainkkal.
Liam nagy levegőt vett.
- Kész vagy? – kérdeztem gúnyolódva rajta.
- Nem éppen – rázta a fejét. – Egyedül se szívesen jövök ide, hát még veled! Mintha magam löknélek a cápák közé – adott hangot félelmeinek és bűntudatának.
- Gyere! – fogtam meg nyugtatóan a kezét. – Minden rendben lesz! – bújtam hozzá.
Bementünk. Mrs. Davis jó házigazdához híven, azonnal fel is pattant, hogy üdvözöljön minket.
- William! Drágám! – örült meg hamar a fiához sietve.
Mr. Davis még kortyolt párat a scotch-ából, mielőtt felkelt volna kényelmes foteljéből.
- Szia, anya! – motyogta félrefordítva a fejét Liam, tűrve, ahogy az anyja két oldalról megszorítva az arcát magához húzza a fejét egy csókra. Közben az apja is mellénk battyogott a scotchát el nem eresztve.
- Oh, drága Williamem! Úgy örülök, hogy végre látlak! – ajnározta a nő a kicsi fiát.
- Azon kívül, hogy szörnyen kínos, amit Liammel csinál, csak én nem látom, hogy Liam mitől tartott annyira? Az anyukája tök kedvesnek tűnik! – állapítottam meg magamban. – Bár hozzám még nem szólt egy szót sem!
- Jól van, anya, most már elengedhetsz! – motyogta Liam kényelmetlenül az orra alatt.
- És te biztosan Joanna vagy! – fordult felém.
Az agyam hirtelen ijedt vészriadót fújt, ahogy a reflektorfény rám vetült és csak bámultam az idősödő, elegáns kosztümöt viselő nőre dülledt szemeimen keresztül, egy árva szót sem sikerülve kipréselni a számon.
- Annyira szeretem ezt a nevet. Olyan gyönyörű – mondta nekem kedvesen. – Akár csak te, angyalom!
- Köszönöm – olvadtam el azonnal, mint forró napsütötte napon a fagyi a kezedben ragacsosan végig csurogva a tölcséren, észrevétlenül a ruhádon foltot hagyva. Bocsánat, elragadtattam magam és ez a hasonlat kicsit lényegtelenül hosszúra sikeredett. – Tényleg nem értem, Liam min aggódott. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Davis – nyújtottam kezet, de Mrs. Davis csak figyelt.
- Gyönyörű, bájos és még illedelmes is! Gyere inkább te is egy ölelésre, szívem! – húzott magához. – Úgy örülök, hogy az én Williamem talált magának egy ilyen remek lányt!
Csak mosolyogni tudtam a felszabadultságtól, hogy milyen remekül mennek a dolgok, mikor elengedett. Liam arcán is úgy láttam, az események jobban alakulnak, mint azt várta.
- Mr. Davis – fordultam Liam apjához is megint kezet nyújtva. – Önt is örülök, hogy megismerhetem.
A kezdetben még megkönnyebbült mosolyom a kezem tartogatásának idejével egyenesen arányosan lett egyre erőltetettebb. A férfi csak állt, szűk szemrésein át fel-le méregetve, egyik kezében a scotchával, másikat a zsebében tartva.
- Oh, Jerry! – ütötte meg Mrs. Davis a férje karját. – Viselkedj már rendesen!
- Tudod jól, hogy én nem színlelek csak a látszat kedvért! – morogta a feleségének.
- Pedig megtanulhatnál már végre a rangodnak megfelelően viselkedni! Én sem szívlelem ezt a jöttment kis fruskát, de az illem azt kívánja, hogy kedvesen üdvözöljünk először minden vendéget! – oktatta tovább a nő.
- Anya! – szólt rá Liam, hogy mi is ott vagyunk.
- Mi az? Elisabeth elmondta, hogy milyen lányt szedtél össze! – hányta a szemére.
- Valóban? – kérdőjelezte meg Liam.
- Azt hittem, Lizzy kedvel – súgtam oda Liamnek.
- Nem is vagyok meggyőződve, hogy tényleg azt mondta rólad, mint amit az anyám hallott!
Mrs. Davis szája mondatra nyílt, de csak egy furcsa hápogó hang jött ki rajta felháborodásának jeleként.
- Oh, tessék! 10 percbe sem telt, hogy kiakaszd anyádat, fiam! – jegyezte meg továbbra is mufurc hangon Mr. Davis és felhajtotta a maradék italát. – Gyere! Inkább beszéljünk fontosabb dolgokról! – terelte Liamet az ajtó felé a vállánál fogva, miután letette a poharát.
Mrs. Davis közben visszavonult a kanapéra kézbe véve a borát.
Én csak bámultam Liam után. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy láttam távozni a szobából. Még egy pillanatra hátra tekintett. A szája megmozdult. Mondani akarhatott valamit, de az apja elterelte a figyelmét.
Magamra maradtam. Egyedül Mrs. Davissel.
Elveszetten körbepillantva végül csöndben és óvatosan én is leültem a kanapé másik végébe.
Először csak csendben ültünk. Kínos csendben. Mégis igyekeztem kiélvezni, mert tudtam, ha valamelyikünk megszólal, ennél csak rosszabb lesz. A szoknyám szélét piszkáltam, a lábammal a földön ficánkoltam, és rendkívül óvatosan, hogy véletlenül se vegye észre, Mrs. Davisre pillantgattam, vajon mit csinál.
Hasonlóan zavartnak tűnt, csak sokkal pökhendibbnek. Az állát magasra emelte, a fehérborát szürcsölgette és közben szerte a szobát fürkészte, amíg véletlen össze nem akadt a tekintetünk. Idegesen nyeltem egyet, ő csak magasabbra emelte az orrát.
- Szóval mióta is van együtt az én Williamemmel? – kérdezte sznob akcentussal.
- Körülbelül egy hónapja? – feleltem bizonytalanul.
- Remek – mondta, mint aki tényleg elégedett a válaszommal. Ez összezavart. – Akkor pont elég ideje vannak együtt, hogy belássa, nem illenek össze az én drágámmal – folytatta diplomatikusan.
- Elnézést, mit mondott? – pislogtam döbbenten közelebb fordítva a fülem felé.
- Az én drágaságomat nem azért műveltük és járattuk a legjobb iskolákba és adtuk meg neki mindenből a lehető legjobbat, hogy aztán egy ilyen semmirekellő kis cafka mellett végezze! – zúdította rám a teljes őszinte véleményét rólam.
Köpni, nyelni nem tudtam, csak bámultam rá kikerekedett szemekkel.
- Az önt nem is érdekli, hogy Liammel mi szeretjük egymást?
- Ugyan! – legyintett. – Butaság. Maga csak egy buta kölyök. Szerintem még főiskolára sem járt!
- Sajnos 8 általános nélkül nem engedték! – morogtam bosszúsan magamban. – Az mégis miért számít?
- Miért számít? – kacagott pökhendien. – Nem fogom hagyni, hogy az egyetlen fiam elvegyen egy ilyen senkit! Mellé egy okos, tanult, művelt és végzett, gyönyörű fiatal nő való, nem egy ilyen kis csitri, mint maga.
- Elvegyen? – akadtam fenn a „lényegen".
- Hisz már örökbe akarnak fogadni egy csecsemőt vagy nem?
- Egy 7 éves árvát, aki olyan mintha a húgom lenne.
Csak nézett rám és a szemrései egyre szűkebbek lettek.
- Így már mindent értek. Csak azért kell William magának, hogy a másik kis szerencsétlen semmirekellőjével együtt legyen hol lakniuk.
- Na, jó! Ezt azonnal vonja vissza! – pattantam fel dühödten Sammy sértegetésén és már majdnem belemarkoltam a hajába, mikor valaki hátulról elkapta a derekamat és visszahúzott.
- Minden rendben? – kérdezte a komoly dörmögő hang és én végre megnyugodtam Liam karjaiban.
- Az a nő... – lihegtem még kissé ingerülten – semmirekellőnek nevezte Sammyt!
Mrs. Davis sokkos állapotban bámult rám. Mikor végre magához tért, felháborodva pattant fel, hogy mit művelek.
- Rágalom! William, mégis hogy hozhattál a házunkba egy ilyen... – Liam előtt nem merte újra elismételni, amit nekem mondott. – Hisz, nézd csak meg! Össze-vissza hazudozik! Nem bírja fékezni az indulatait! – sorolta volna, de...
- Anya, ismerlek egy ideje. Ne nézz hülyének! Kérj bocsánatot Jotól, amiért sértegetted őt is és Sammyt is! Főként mivel hamarosan mindketten a családunk részei lesznek. Azaz részemről már most is azok – mondta hihetetlen higgadtsággal.
- Ha rajtam múlik, biztosan nem – fenyegetőzött gonoszan Mrs. Davis.
Liam meredten bámult farkasszemet nézve az anyjával, majd szemrebbenés nélkül, el nem mozdítva a tekintetét szólt hozzám.
- Jo, gyere! Megmutatom a kísértetkastélyt, ahol felnőttem – indult meg kifelé. – Anya, vacsoránál találkozunk!
Szaporán szedve a lábamat követtem, közben azon agyalva, vajon mit értett kísértetkastély alatt.
- Egy tízes skálán mennyivel volt rosszabb ez a találkozó, mint képzelted? – tudakoltam, miközben kéz a kézben haladtunk felfelé egy hatalmas lépcsőn.
- Mit takar a tíz és az egy?
- Egyes a nagyon, tízes az inkább ne beszéljünk róla!
- Akkor mínusz öt.
- Mínusz öt? – döbbentem le, hogy mennyire alul értékelte az előbbi jelenetet.
- Sokkal jobban ment, mint arra számítottam – mondta elégedetten.
- Akkor inkább bele sem gondolok, hogy te milyenre számíthattál! – hüledeztem.
Liam csak nevetett.
- Most már érted, miért izgultam annyira?
- Igen. Amúgy, hogy értetted, hogy megmutatod a kísértetkastélyt, ahol felnőttél?
- Ebben a házban többnyire mindenki csak szótlanul átsuhan a másikon, mint egy szellem nem törődve a másikkal. Ráadásul, ha megjelenik az anyám, a levegő szinte megfagy!
- De gonosz vagy! – kuncogtam. – Azért szörnyű, hogy így érzel! – keseredtem el magamban.
*
A tükör előtt álltam és a ruhámat próbáltam kiválasztani az esti vacsorára, de semelyik „hozott anyag" sem tetszett igazán.
- Nem lenne tök király, ha az alakommal együtt a ruhámat is megtudnám változtatni? Tudod, úgymint a filmekben! – jutott eszembe a meseszerű ötlet.
- Hogy még furább légy? – lépett közelebb Liam már a nyakkendőjét kötve.
- Még furább? Szerinted én „fura" vagyok? – kértem rajta számon enyhe felháborodást színlelve.
- Tudod, hogy értettem – pergett le Liamről egy afféle „márismerleknemverszát" energiapajzsnak köszönhetően.
Egy zordabb pillantást vetettem rá, majd visszatértem az önelégedetlenkedéshez.
- Amúgy mi a baj a ruhákkal? – érdeklődött, talán mert már nézni is rossz volt a tükör előtti tipródásomat.
- Csak annyi, – fordultam felé már a hangsúlyommal éreztetve, hogy „most vigyázz!" – hogy mikor megkérdeztelek Manhattanben, hogy szerinted ezek a rongyok elég elegánsak lesznek-e a sznob szüleidnek, te rábólintottál, aztán mikor ideértünk az anyád egy kibaszott kosztümben fogadott minket a fehérborát szürcsölgetve! – Megértettem Liam nyakvisszahúzódását a mondatom végére, mert magam is meglepődtem milyen csúnyára sikerült.
- Kicsim, tudom, hogy nagyon stresszelsz emiatt az egész szülőknek bemutatkozós dolog miatt, – kezdte kedvesen – de azért szebben! – dorgált meg a végére.
- Bocs – ismertem be, hogy finomabban is tudnék beszélni. – De a te hibád!
- Én még mindig úgy gondolom, hogy teljesen jó, ahogy kinézel a ma esti vacsorához.
Rá sem hederítettem, mit beszél.
- Talán, ha az alakomat alakítanám kicsit... konzervatívabbra?
- Konzervatívabbra? – értetlenkedett Liam. – És azt mégis hogy akarod csinálni?
- Tudod, segíthetnél is ahelyett, hogy kötözködsz!
- Minek, ha úgy sem figyelsz arra, amit mondok neked?
- Bocs, mit mondtál?
- Nagyon vicces.
- De most komolyan segíthetnél!
- Mit? Szerintem a ruháid tökéletesek, és olyan nincs, hogy konzervatív alak, szóval max a frizurádon tudsz igazítani a képességeddel vagy az arcodon, de szerintem az elég esélyes, hogy feltűnik a szüleimnek. Elég alaposan végig mértek – tette hozzá viccelődve.
De nem volt vicces. Ezt a tekintetemmel is érzékeltettem.
- Akkor mit csináljak? – kérdeztem tanácstalanul.
- Kösd fel a hajad, és szard le őket!
- Kössem fel a hajam? – ismételtem el megpróbálva a tükörben. – Ez jó ötlet! A sznobok mindig felkötve hordják a hajukat! Nem?
Amíg frizurászkodtam Liam az ágyra ült elnézegetve engem és elmerengve.
- Jo? Te engem is sznobnak tartasz? – Kisebb bizonytalanságot éreztem a hangjában.
- Tessék? – tetettem, mintha nem hallottam volna.
- Engem is sznobnak tartasz? – ismételte el lassabban, jobban artikulálva.
- Nem értem, mire célzol – próbáltam időt nyerni, amíg kitalálom, hogy ne mondjam el az igazat anélkül, hogy hazudnék neki.
- Arra, hogy amikor azt mondod sznob, abba én is ugyanúgy beletartozok-e, mint a szüleim? – bugyutította le a kérdést.
- Hát, ha így fogalmazol... – Nem – mondtam feltűnően sok gondolkodás után.
Liam közelebb lépett.
- Akkor szerinted én nem vagyok sznob? – Tekintélyt parancsolóan közel jött és lassan beszélt.
- Azt nem mondtam – néztem félre.
- Szóval igen. Sznobnak tartasz – vonta le a következtetéseit hátat fordítva nekem. A hangjából hitetlenkedés és csalódottság érződött.
- Figyelj! Én nem azt mondom, hogy olyan vagy, mint a szüleid. Csak... az én szótáram szerint az, aki még a hamburgeresnél is scotchot rendel a menüje mellé, az vagy alkoholista vagy sznob.
- Ez csak egyszer történt! – tiltakozott a vádak ellen. – És akkor is csak vicceltem!
- Hát, elég sznob vicc volt – utalgattam.
Liam farkasszemet nézett velem morcosan.
- De mondok mást! – adtam be a derekamat. – Emlékszel, amikor a 15 éves whiskyre azt mondtad, hogy te nem iszol ilyen olcsó szart?
- Olyan indokot is fel tudsz hozni, aminek nincs köze a whisky ivási szokásaimhoz?
- 14 órád van.
- Mi van? – zavarodott össze teljesen.
- 14 méregdrága Rolex órád van, amik mellékesen szerintem tök ugyanolyanok.
- Már hogy lennének ugyanolyanok? – háborodott fel.
- Mind az időt mutatja – magyaráztam egyszerűen.
- El sem hiszem, hogy egy nővel vitatkozom ilyeneken! – rázta a fejét.
- Hát, épp ez az! Én nő vagyok, még sincs annyi cuccom, mint neked!
- Bocs már, hogy van pénzem és megveszem magamnak, ami tetszik!
- De hisz pont erről beszélünk! Azt hiszed, mindent meg lehet venni és...
- Ezt egy szóval sem mondtam. De miért ne tehetnék ajánlatot mindenre, amit akarok?
- Tehetsz, de ez sznobság.
- Ebben nem értünk egyet.
- És abban, hogy egy gardróbnyi ugyanolyan designer öltönyt tartani az?
- Most komolyan egy csaj oktat ki, hogy túl sok ruhám van? – hitetlenkedett még mindig.
- Igen, mert több ruhád van, mint nekem!
- Mintha azt nehéz lenne felülmúlni.
- Hogy mondtad?
- Ne vedd sértésnek, tényleg! Csak amúgy sincs sok holmid, hisz... eddig tárolni sem tudtad hol. A pénz tudom, neked sem volt akadály, de a hely igen.
- Nem tudom eldönteni, hogy most megsértődjek-e vagy sem – morfondíroztam magamban, kívülről karba tett kézzel duzzogva. – Azért nincs sok holmim, mert nincs rá szükségem!
- Akkor miért vetted azt a sok mindent a múlthéten Kirával? Azokra mind szükséged volt?
- Nem. De Kira erőltette rám őket.
- Valld csak be, hogy élvezted, mikor megvehettél magadnak mindent, amit csak akartál. Mikor nem volt korlát. Ez nem sznobság. Ez alap emberi természet.
- Ezt te sem gondoltad komolyan, igaz? – nevettem rajta.
- A lényegen nem változtat. Az, hogy sok öltönyöm van, az nem sznobság.
- Jó. Nem az. És te sem vagy az – untam bele a veszekedésbe és inkább igazat adtam neki, csak zárjuk le a vitát.
Liam összezavarodva állt, hogy ő nyert.
- Miért érzem, hogy nem győztelek meg igazából?
- Mert szeretném, ha nem veszekednénk. A szüleid e nélkül is minden erejükkel azon vannak, hogy szétválasszanak minket. Nem kellene még önként segédkeznünk is nekik.
- Igazad van. – Őszintének hangzott. – Ne haragudj!
- Tudom, hogy igyekszel nem olyan lenni, mint amilyennek neveltek, és ezt értékelem is. Ráadásul úgy szeretlek, ahogy vagy! Akkor nem értem, miért kellene ilyen hülyeségeken vitatkoznunk!
Elgondolkodott.
- Vagyis, de. Most már értem, hogy a szüleiddel találkoztam. Mert úgy nőttél fel, hogy azt tanították neked, mennyire fontos a látszat, és hogy mások mit gondolnak rólad.
- Ez tényleg elég sznobul hangzik – ismerte el Liam.
- De te nem vagy olyan, mint ők, szóval mostantól nem is foglak sznobnak tartani. Még ha vannak apróbb olyan megmozdulásaid is, te más vagy. Úgyhogy nem is fogok rád ugyanúgy tekinteni.
- Köszönöm. Én meg igyekezni fogok kevésbé foglalkozni mások véleményével. De azt meg kell értened, hogy miért fontos számomra a te véleményed rólam.
- Megértem. És ne aggódj miatta! Maximálisan jó véleménnyel vagyok rólad. Te hülye! – löktem vállon. – Amúgy az, hogy Jot választottad a szuperebbnél szuperebb alakjaim közül is azt mutatja, hogy nem érdekel annyira mások véleménye.
- Mondanám, hogy ebben van valami, ha én is olyan torzan látnálak téged, mint ahogy te látod magadat. De sajnos szerintem tökéletes vagy! – ölelt át hátulról a tükör felé fordítva a tekintetünket és egy csókot nyomott a hajamba. – Viszont van egy rossz hírem.
- Indulnunk kellene – találtam ki.
- Attól tartok.
*
- Szóval így értette, hogy olyankor megfagy a levegő! – eszméltem fel. – Tényleg kezdek határozottan fázni! – állapítottam meg várva, hogy a felszolgáló elém tegye a vacsorát. – Úristen, ennyi evőeszközt! – néztem a katonasort a tányérom két oldalán. Aztán óvatosan próbáltam kifigyelni a többiek melyiket veszik el.
Liam valószínűleg látva tanácstalanságom, meglengette kicsit az övét a tányér mellett, hogy segítsen.
Finoman elvettem a kanalat és szürcsölgetni kezdtem a levest, ahogyan Mrs. Davis.
Csönd volt. Csak az evőeszközök kopogása hallatszott és egy furcsa...
- A francba! Túl hangosan szürcsölök! – jöttem rá pánikolva, majd ennek köszönhetően sikerült félrenyelnem, és egy kisebb fulladásos köhögő rohamot előadva ügyesen magamra vontam mindenki figyelmét. – Szép volt! – dicsértem meg magam cinikusan az utolsó két köhintés közepette. – Bocsánat. Túl száraz – mondtam megfeledkezve egy pillanatra arról, hogy Mr. és Mrs. Davis talán nem lesznek a legjobb közönség a poénomra.
Liam elfojtva bár, de felnevetett. Mrs. Davis zord pillantást mérve rá elhallgatatta, majd folytatta a levesét.
Mr. Davis a scotchát iszogatta.
- És még Liam csodálkozik, hogy a scotchot a sznobsággal állítom párhuzamba! Bár lehet valami az iszogatás közben felvett arckifejezésben is.
Szép lassan – de tényleg lassan! – elfogyott a leves.
- Szóval ezért esznek a gazdagok csigát! Hogy még legyen valami a tányérban, ami nem mászott el, mire végeznek! – Felkuncogtam belsős kis poénomon.
Minden tekintet rám szegeződött. Liam óvatosan megsimogatta a combom.
- Vajon ezzel azt akarja mondani, hogy nyugodjak meg, vagy azt, hogy nyugodjak már meg?
Bocsánatkérő pillantást vetettem rá. Lassú szemhunyással jelezte, hogy semmi gond.
- Hát, nem romantikus, hogy már ennyiből is megértjük egymást? Mégis hogy tudnának minket szétválasztani a szülei? – gondoltam egyre magabiztosabban a kapcsolatunkra.
- Remélem ízlett a leves, Joanna! – szólított meg Mrs. Davis.
- Igen. Nagyon ízletes volt – flancoskodtam a szavakkal. – Meg tudhatnám, hogy miből készült? – próbáltam „kellemes társalgásba elegyedni".
Liam már kis szögben rázta a fejét, amit csak később értettem meg.
- Természetesen. Ez egy a saját, elismert, francia séfünk, Francois által kiválóan elkészített teknős leves volt.
Én hülye, közben már belekortyoltam a vizembe, amit Mrs. Davis felháborodással fogadott, mikor az asztal másik végébe köptem. Azért hadd jegyezzem meg, hogy a szemem sarkából láttam, hogy nem ez volt az első érzelem, ami kiült az arcára. Inkább egy gonosz, ördögi mosoly.
- Micsoda remek színésznő ez a banya! – dühöngtem magamban, miközben Mrs. Davis botránkozva csettintgetett a cselédnek, hogy törölje fel az asztalt. – Szóval ezért ráztad a fejed! – súgtam oda Liamnek, ő pedig csak tehetetlenül mosolygott.
- Ne ijedj meg, ha a főfogás sem a te általad megszokott étkek egyike lesz! – simogatta megint a combomat bátorítóan.
- Étkek? – gúnyolódtam rajta csendben, amíg Mrs. Davis a szobalánnyal vitatkozott, hogy milyen szerencsétlen és ügyetlen.
- A ház hatása. Én is úgy kezdek beszélni, mint ők – mondta apró rémületet színlelve.
Igyekeztem visszafojtani a kuncogást. Közben megérkezett a második.
- Mivel az én Williamem nem minden nap mutatja be a barátnőjét, ezért külön a te tiszteletedre, Joanna, kértem meg Francois-át, hogy készítsen valami különlegeset! – hízelgett nekem az alattomos sárkány.
- Burgundi éti csiga, kisasszony – tette elém a tányért a felszolgáló.
Nagyot nyeltem.
- Én ezt nem eszem meg – jelentettem ki már nem érdekelve, mit szólnak hozzá Liam szülei.
- Tessék? – kérdezte méltatlankodva Mrs. Davis.
- Én ettem már kukából, de köszönöm, én ezt nem eszem meg – mondtam illedelmesen, ami nem volt túlságosan az.
- William? Te valóban képes voltál a házunkba hozni és az ebédlőasztalunkhoz ültetni egy olyan lányt, aki amellett, hogy ilyen hálátlan, már kukából is evett? – szörnyülködött.
- Anya, hagyd a színészkedést! Mindketten tudjuk, miért az a vacsora ma, ami. Hisz, te magad mondtad, hogy Lizzy elmondta neked „milyen lányt szedtem össze"! – mutogatta az idézőjeleket. – Akkor ne mondd, hogy pusztán szeretetből készíttettél teknős levest és csigát ma estére!
- Már a feltételezés is felháborít! – tagadott mindent.
- Akkor háborogj! – kelt fel az asztaltól Liam a tányérba hajítva a szalvétát az öléből. – Jo?
-Megyek! – pattantam fel azonnal, nehogy ottmaradjak. – Jó éjszakát! – mondtamilledelmesen visszafordulva egy pukedlire, kis „ezt kapjátok ki, én nyertem"hangsúllyal.