Még mindig Judith szemszöge:
A hét további részében nagyjából azzal voltunk elfoglalva, hogy kényelmessé tegyük az új házat. Szekrényeket szereltünk, dobozokat csomagolunk ki és úgy általánosságban rendezkedtünk. Ennek köszönhetően nem volt probléma abból, hogy mikor alszunk el, mert a nap végén szó szerint mindhárman bedőltünk az ágyba a kimerültségtől.
Mondjuk egy családi házról volt szó, úgyhogy még a szokásosnál is nagyobb kihívást jelentett számunkra.
Az konyhát volt a legegyszerűbb berendezni, ami az alsó szinten volt található, közvetlen az ebédlő mellet, mert oda jóformán csak egy-két széket kellett állítani a konyhapult mellé, meg persze bepakolni a polcokra. A nagyszobával már nem volt ilyen könnyű dolgunk, ugyanis oda újra össze kellett raknunk azt a néhány bútort, amit még otthonról magunkkal hoztunk. De ha ennek volt valami előnye, akkor az az, hogy a helyiség elég tágas volt, így kényelmesen el fértünk benne.
No meg ami magát a szerelést illeti, nem mondhatnám magamról, hogy egy vérbeli ezermester vagyok, de apa segítségével végül is meg oldottam az egyszerűbb feladatokat. Mi tagadás elég szórakoztató látványt nyújthattam, mikor teljes erőmből elkezdtem csavarozni, a polcos szekrény ajtaját, aztán mint kiderült: rossz irányba.
Öcsém viszont nagyon belelkesült, mikor kiderült, hogy apa a földszinti kissebb szobába egy videojáték sarkot akar berendezni, akár csak egy iroda részleget.
Azonban mindenek előtt a mi szobáink berendezése volt a legfontosabb, hisz oda jártunk aludni. Ha már itt tartunk! Az én szobámról is említést kell hogy tegyek!
Elhatároztam, hogy egy teljesen átlagos, de stílusos szobát alakítok ki magamnak. A régi csupa rózsaszín meg hercegnős volt így a retinám addigra már teljesen kiégett tőle, ezért az újban kék volt a fal, tájképek és vizekről készült poszterekkel felaggatva.
Ezen kívűl volt egy egyszerű ágyam, egy éjjeli szekrénnyel, egy közepesen nagy fehér ruhás szekrény, a sarokban egy szintetizátor meg gitár (amikhez hozzá teszem, az évek során alig nyúltam hozzá), valamint egy hosszú könnyvespolc íróasztallal.
A végeredmény elég klasszra sikeredett. Mivel Angliában a jövőhéten kezdődött a nyári szünet, így öcsém és én otthon maradtunk, amíg apa az első pár napban bement az új munkahelyére. Informatikusként szerencsére csak egy két napról volt szó, mert neki nem volt kötelező rendszeresen bejárni, így meg lettünk kímélve esetleges bébiszittertől is.
Írói szemszög:
Ám Judith akkor még nem gondolta, hogy mik is fognak történni körülötte, méghozzá nem is olyan soká. Pár héttel később kezdődött a dolog, egy ebéden.
– Judith magadnak elfelejtettél kirakni kést és villát. – szólt oda apja a lányának. Az említett éppen akkor ült le mikor ezt észre vette.
– Remek, végülis minden vágyam volt fölösleges köröket futni... – sóhajtott lemondón. De mielőtt akár meg mozdulhatott volna, a konyhában hirtelen kivágódott az evőeszközös fiók és kilibegett belőle egy villa és egy kés. Mikor aztán Judith-hoz értek, kecsesen a kezébe pottyantak.
A család sokkoltan meredt az evőeszközökre, és egyszerűen nem tudták elhinni, hogy ami történt, megtörtént.
– Ezt...ugye ti is láttátok? – kérdezte Judith bizonytalanul öccséről apjára pillantgatva.
– Igen...láttuk. – felelte az apuka végül még mindig sokkos állapotban farkas szemet nézve a késsel és villával.
Aznap nem esett több szó az incidensről, de mind tudták, hogy ezeddig egyszer sem fordult elő ilyesmi. És, hogy hol is láttak már ilyet. De ez még nem volt minden.
Egy másik alkalommal magától becsukódott a lány ajtaja, pedig egyátalán nem volt huzat. Vagy mikor egyszer levert egy képet a falról és az nem törött össze. Attila (Judith apja) nagyon aggódott a lányáért, de ezek ellen a furcsaságok ellen sajnos nem tudott mit tenni. Egyik nap aztán Judith leült mellé a nappali kanapéra.
– Mond apa szerinted mi történik velem? – kérdezte félve. Apja, aki mindeddig a gondolataiba merülve figyelte a még üres kandallót, most össze rezzent a hirtelen megszólítástól. Ránézett a lányára, majd fölsóhajtott.
– Nem tudom Judith...
– Nem lehet, hogy... ugyértem tudom, hülyeség de, amiket csinálok... ugye te is tudod melyik mesében történnek ilyenek a gyerekekkel...? – kezdte tétován Judith.
– Igen, tudom. De ez akkor is lehetetlen! Annak idején nem csináltál ilyen furcsaságokat... – mondta Attila és látszott rajta a komoly félelem, attól hogy valóban igaz lehet az amiről úgy tartották lehetetlen.
– Emlékszel még arra, hogy még otthon viccelődtünk is ezen? – kérdezte hirtelen az idősebb.
Judith emlékezett. Emlékezett, mert még beszélték is az iskola kapcsán. Megkérdezte tőlük apja, hogy hova akarnak majd járni. Csak egy spontán kérdés volt, amire kórusban azonnal jött a válasz: A Roxfortba. Mind az öccse mind pedig ő, Judith hatalmas rajongója volt a történetnek. Akkor az még vicces volt. De a történtek után...már közel sem.
– Igen, emlékszem – felelte a lány csendesen – De hát az csak vicc volt! Ez viszont már tényleg kezd eldurvulni. Ráadásul nem is én csinálom! – tette hozzá tehetetlenül.
– Tudom Judith, nem is vagyok rád ezért mérges – nyugtatta meg Attila a lányt – De ez akkor is...különös.
– Különös. – ismételte a lány – Mióta ide költöztünk mást sem találunk csak különös dolgokat.
Hallgattak.
– Nos... – szólalt meg végül Attila – hamarosan itt a születésnapod és az iskola is kezdődik utána, úgyhogy ha lehet a továbbiakban hanyagoljuk ezt a témát. És reménykedjünk, hogy valaki csak tréfálni akar velünk. – javasolta.
– Rendben – egyezett bele Judith egy gondterhelt sóhaj közepette. A következő hét végre nyugodtabb keretek között zajlott, valamint készültek a pár nap múlva esedékes 14. születésnapra.
– Jó oké, hogy szülinapom van de azért ne vigyük túlzásba. Egy egyszerű csendes ünnepre vágyom. – mondta volt Judith, bár őszintén szólva nem aggódott túlságosan hisz tudta, hogy apja sem gondol semmi komolyra.
Aztán elérkezett a nap. Augusztus 17. És vele egy különleges látogató is. Aki a sok furcsaságok közt, úgymond végleg kiverte a biztosítékot a Treasure családnál.
Judith szemszöge:
Apával való beszélgetésem óta szerencsére nem csináltam semmi különöset és igyekeztem is elfelejteni az elmúlt két hétben történt dolgokat. A szülinapozás délután esett meg egy szerény torta társaságában, majd megkaptam az ajándékomat: egy E-könyvet.
Aztán... elkezdődött életem azon hihetetlen szakasza ami aztán halálomig tartott. A nappaliban üldögéltünk, ahol épp a csomagom kibontásával fáradoztam és pihentünk amikor kopogtak az ajtónkon.
– Megnézem ki az – áltam fel segítőkészen mert láttam apámon, hogy egy kissé fáradt és nem igazán akaródzik most felkelni a fotelből. Kinéztem a kukucskálón és... és kővé válva meredtem a lyuk másik oldalán állóra. Egy tetőtöl talpig feketébe öltözött ember. Tudtam ki az. De mégis... azt hittem rosszul látok! Az alak újra kopogott én pedig gépiesen nyúlva a kulcsért kinyitottam az ajtót.
– Judith Treasure? – kérdezte fekete szemeivel engem vizslatva, amint kitártam az ajtót előtte.
– Igen... – cincogtam remegő hangon.
– Örvendek... Perselus Piton – bólintott méltóság teljesen, majd mindenféle invitálás nélkül belépett a szobába.
– Beszélhetnék magával és a szüleivel? – kérdezte – Fontos ügyben járok maguknál.
– Öhm... – kezdtem, de inkább nem is fejeztem be – Apa! – kiáltottam be a nagyszobába és pánikolva visszasiettem.
– Ki az Judith? – kérdezte apa mikor betoppantam a nappaliba. – Olyan sápadtan nézel ki. Valami baj van? – Ám én kérdéseit figyelmen kívűl hagyva válaszoltam.
– Itt van! – motyogtam idegesen.
– Ki? Ki van itt? Jól vagy Judith? – lépett oda hozzám apa mostmár komolyan aggódva.
– Itt van Perselus Piton...! – sipítottam és még én sem hittem amit mondtam.
– Micsoda?! Nem, ne lányom, ne szédíts! – rázta meg a fejét apa hitetlenül.
– Mi? Ez komoly? – ugrott fel Zoli azonnal ültéből.
– Halál komoly!
– Ne beszélj ostobaságokat Judith, lehet hogy egy házaló, te meg ott hagytad az ajtóban? – vágott közbe apám szemrehányón
– Nem, ő nem lehet az – ráztam a fejem rémült-hevesen – Ahhoz túl élethű. Nem hiszel nekem?
- Judith, ne most jöjjön elő a Harry Potter mániád! – vágott közbe apa lekezelőn.
– Tudja a nevünket és beszélni akar velünk! – vágtam közbe türelmetlenül. Apán látszott, hogy még mindig nem győztem meg.
– Vezesd be, akárki legyen is – mondta végül. Én pedig mintha nem is én lennék a cselekvő indultam vissza az előszobába. De ez nem szemkáprázás volt, tényleg még mindig ott állt! A professzor épp egy képet vett szemügyre mikor észre vett.
– Erre tessék – mondtam félve, majd vezetni kezdtem, de közben egy másodpercenként néztem hátra, mintha attól tartottam volna, hogy egyik pillanatról a másikra köddé válik.
Mikor másodpercekkel később beértünk a nagyszobába hirtelen megfeszülem, mert tartottam apám reakciójától. Piton higgadtan ránézett és ismét csak bólintott.
– Maga bizonyára Attila Treasure ha nem tévedet.
Apa ha eddig fölidegelt volt, akkor most úgy nézett ki mint aki kísértetet látott.
– Honnan tudja? – kérdezte nagysokára verejtékezve.
– Egy fontos ügyben jöttem magukhoz – hagyta figyelmen kívül a kérdést, illetve apa állapotát a professzor, majd szó nélkül felém nyújtott egy levelet. Reszkettem mint a nyárfalevél miközben kibontottam azt, és egyszerűen nem akartam elhinni amit olvasok!
Tiszelt Treasure kisasszony!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját. A tanév szeptember 1-jén kezdődik.
Tisztelettel:
Minerva McGalagony
igazgatóhelyettes