HURRICANE - Daughter of Aizawa [My Hero Academy Fanfiction]

Part 4: Gyengepontok

Már jó pár nap eltelt a tanévből, habár én hónapoknak éreztem. Nem elég, hogy megannyi házi feladatot kaptunk, a délutáni órák, amiken az erőnket kellett fejlesztenünk, rengeteg energiát igényeltek. Könnyebben ment a beilleszkedés, mint azt vártam, mindenkivel jól kijövök, talán Bakugoval. Todorokival se javult sokat a helyzet, valahogy mindkettőnk részéről nagyon izzik a levegő, ha egy légtérben vagyunk. Nem, nem olyan értelemben. Valamiért nem kedveljük egymást. Meg tudom érteni. Én se kedvelném magam az ő helyében. Én meg azért nem kedvelem, mert esélyt se adott a számomra, és mert kialakult róla egy véleményem, amit magam alkottam. Elkényeztetett fiú akinek mindene megvan. A szociális készségeimen viszont még csiszolnom kell, ezt az ágyam felett a falra függesztett parafatábla csúcsára tűztem. A parafatábla egyébként tele volt mindenféle adatokkal, következtetéssel, nyomozási információkkal. Apára sok olyan ügyet is rábíztak, amit a rendőrség lezáratlan aktaként félretett, mert nem volt kapacitásuk vele foglalkozni, és úgy ítélték, nem jutnak benne előre. Apa persze a tanítás mellett már csak félállásban dolgozott, így nem maradt ideje mindenre. Bevallom, saját felelősségemre átvettem tőle egy két ügyet, hátha van, amit az én kis okos szemem kiszúr. Este mostanában nemigen tudok aludni. Azóta, amióta a Todoroki akta felidézett bennem pár olyan emléket, amit nem kellett volna, gyakran vannak visszatérő rémálmaim. A tűzről. A sikolyokról....Bumm. Bumm. Álmosan nyögök, és a fejem a párnám alá dugom, de a dörömbölés nem marad abba. Végül hallom, ahogy nyílik az ajtó. - Hisako. – hallom apám fáradt hangját – Elkésel. - MIVAN?! – ültem fel, mint akit hideg vízzel leöntöttek – Ma... Ma hétfő van! – tudatosul bennem, és kiborulok az ágyból. Ide oda rohangálva szedem össze a cuccaim, miközben apa az ajtómban áll. Tekintete a táblára téved. Arca nem árul el semmit, így nem tudom eldönteni, hogy ideges e. - Kijoto-i gyilkosságok? Nem emlékszem erre az esetre. - Persze, mert elvettem az asztalodról. – mondtam a fürdő felé suhanva. Mire végeztem a fogmosással és a fejem rendbe szedésével, apa még mindig a tábla előtt áll és nézegeti. - Szép munka. – bólintott elismerően – De nem szabadott volna elvenned. Nem szabadna ilyeneket látnod és töltened az időd. Habár hozzá teszem, alapos munkát végeztél. - Nem tudtam aludni este. Te pedig távol voltál. – tekintetünk összetalálkozik, majd a szekrényhez fordulok és a ruháim közé túrok – Nem vagyok már kisgyerek. Régen is segíthettem.- Az én felügyeletem mellett.- Valamivel le kellett foglalnom az agyamat. – majd ruhákkal a kezemben felé fordultam – Kimennél?Unottan a szeme elé egyik kezét, de nem mozdul.- Úgy érzem azért ezt nem kéne szó nélkül hagynom. - Ne is tedd. De kívül jobban terjed a hangod. – majd legyintettem felé, mire lassan hátramenetben kitoltam a szobából egy kis levegőlökettel, majd az ajtót is ezzel a lendülettel rá csaptam. - Tinédzserek. – dünnyögte, és egyenlőre ennyibe hagyta a dolgot. Lélekszakadva rohantam a kijelölt területre. Én hülye elaludtam, mert egész este fent voltam. Lehet kicsit morbid, hogy 16 éves koromban gyilkossági nyomozásokkal foglalkozok, amik információi titkosak és csak apára tartoznak, de meg kell értenie. Ő nem tudja... nem volt ott akkor amikor... Megrázom a fejem, ahogy rohanok tovább. A mai napot egy az egészben szituációs gyakorlattal töltjük. Egy nagy, erre kialakított területen vezényeli le az órát maga All Might. Már láttam párszor az iskola területén korábban, de sosem volt érkezésem rendesen beszélni vele. Milyen izgalmas, hogy az első számú hős oktat minket! Megtiszteltetésként éltem meg, én izgatott voltam, hogy mennyi mindent tanulhatok. Remek statisztikákkal rendelkezik. Igen. Utánanéztem. Apám mondjuk nincs oda érte. Sőt... Mondjuk meg tudom érteni. All Might a legtöbb hőshöz hasonlóan szereti a rivaldafényt. De talán ez is kell az embereknek. Hogy lássák a hőseik. Hogy tudják, biztonságban vannak. Már mindenki ott volt a pályán, mikor megérkeztem. Nagyon izgatottak voltunk, mert megérkeztek a jelmezeink. Az egész nyarat a ruhám tervezésével töltöttem, hogy tudná leginkább kiaknázni a képességeim. Testhezálló fekete egyberészes ruha, egyfajta kezeslábas. Benne olyan anyaggal, ami megvéd a kihűléstől, ugyanis ha tökéletesítem a repülést, és bizonyos magasságokba merészkedem, a ruha megvéd a hidegtől. Egyenlőre sosem mertem nagyon magasra menni. Nem voltam tisztában a határaimmal. Ruganyos anyag, hogy könnyedén tudjak benne mozogni, apától tudom, hogy ez nagyon fontos. A fekete szín előnyös, mert könnyebb beleolvasni a sötétbe. A tervezők annyiban módosították, hogy a színe fehérre változtatható, ha a terep ezt kívánja. Nem ellenkeztem, mikor felvázolták a tervet. Derekamon hasonló szalagok vannak, mint amiket apa használ az emberek lefogásához, csupán az enyém fekete színű. Ezenkívül a ruha alkalmazkodva a képességemnek, velem együtt alakul. Igaz, elég kezdetleges, és nem tudom sokáig kitartani, de nem csak irányítani tudom a levegőt, azzá is tudok válni. Csak fuvallatnak hívtam, és igen nehéz volt elérnem, hogy sokáig meg bírjam tartani ezt az állapotot. Testem és ruhám levegővé vállik, és láthatatlan siklik bárhol, és átmehetek bármilyen kis résen. A ruha a legerősebb löketnek is ellenáll. Szabadjára engedhetem a vihart bármikor. Büszke voltam magamra, mikor megalkottam. Úgy gondoltam, mindenre figyeltem. A többiek ruhái is eszméletlenek voltak. A készítők kitettek magukért. Már alig vártam, hogy kipróbáljam élesben. - A mai feladatotok igen egyszerű lesz. – vázolta All Might – Két csapat áll szemben egymással, egyikük a gonoszok másikuk a hősök oldalát képviselik. A gonoszok hamarabb bemehetnek az épületbe, elrejtik a rakétát, a pusztító fegyvert. A hősök legyőzik a gonosztevőket, ha megszerzik a rakétát, vagy mozgásképtelenné teszik a gonosztevőket. Ha az idő lejár, ők vesztenek. Izgatottan toporogtam egy helyben, és a fejemben stratégiákat dolgoztam ki. Kivel lenne a legjobb együtt lenni? Kivel lenne a legjobb harcolni? A kérdéseimre választ is kaptam.- A gonoszok csapatának két tagja Ojiro és Asami. Ellenfeleitek Shoji és Todoroki. A mosoly amilyen hamar jött, lehervadt az arcomról. Todoroki. Todoroki ellen kell küzdenem. A fejemben gyorsan rengetek végkimenetelt lefuttattam, de mindenben Todoroki bizonyult erősebbnek. Ő tudja használni mindkét képességét. Nekem a hivatalos iratokban csak egy szerepel. És nem is tudom a másikat használni. Míg vártam, hogy sorra kerüljünk, az öltözők előtti folyosón mászkáltam fel s alá. Hogyan? Hogyan tudnám legyőzni? Mi a gyengepontja? - Hisako. – térített magamhoz a csapattársam hangja.- Ojiro...Ne haragudj. Kicsit a gondolataimba temetkeztem. – roskadtam le az egyik székre – Próbálok valami tervet kitalálni, miként tudnánk nyerni.- Valóban erősek az ellenfeleink. – ült le mellém – De azért nem reménytelen a helyzet. És ne feledd, ketten vagyunk. - Igazad van. – mosolyodtam el szomorúan – Csak annyira szeretnék nyerni, hogy apám büszke legyen rám. - Apukád is hős? Tőle van az erőd? – kérdezte puszta kedvességből, de olyan érzés volt, mintha gyomron rúgtak volna. Fenébe!- Ne...em. – mondtam, de szerencsére nem kellett tovább magyarázkodnom, ugyanis a hangosbemondóból All Might hangja üvöltött ránk, és a kijelölt épülethez irányított minket. - Hát. Mindent bele. – sóhajtottam.Az épület előtt már ott állt Todoroki és Shoji All Mighttal. Ahogy közeledtünk, tekintetem összetalálkozott Todorokiéval. Tekintetem egy pillanat alatt megkeményedett, és kezem ökölbe szorult. Nem kapta el egyikünk se a tekintetét. Csak két ellenfél voltunk, aki felül akarta múlni a másikat. All Might újra vázolta a feladatot, majd előre küldött engem és Ojirot. Ahogy felfelé haladtunk, tekintetem csak Todorokin járt. Mire készül? Honnan fog támadni. Magamban elmormoltam pár szitokszót, hogy nem jártam jobban utána az apja harcstílusának. Gondolom ő tanította. Ha megnéztem volna... De képtelen voltam rá. Mindenütt csak tüzet láttam. Tüzet és pusztulást. Összerezzentem mikor Ojiro finoman megérintette a vállam. - Felkészültél? Mindjárt kezdünk. Bólintottam. Fejemben újra lefuttattam pár lehetséges küzdelmet. Az óra közben elindult. Mivel? Mivel próbálkozol, Todoroki? Nem tűnsz annak, aki fejjel előre beront egy ismeretlen terepre. Nem fog kapásból támadni. Ahogy ezen agyaltam, hideg levegőt éreztem. Messziről. De gyorsan közeledett.- Ojiro! – kiáltottam, ahogy sebesen ellöktem magam a földtől a levegőbe – Ugorj fel!Ám elkéstem. A földön jég söpört végig, betemetve az egész padlót, derékig lemészve társam. – Ojiro! – suhantam oda hozzá – Nem esett bajod? Tudsz mozogni?- Jól vagyok, csak rettentő hideg. – nyögte – Teljesen lefagyasztott. Nem tudok kitörni. Nem tudsz valahogy kiszabadítani? Bármelyik pillanatban itt lehet. Agyamban a fogaskerekek ezerrel pörögtek. Megráztam a fejem. - Szét tudnám törni a jeget, de nagy a valószínűsége hogy az erőmmel és a szétrobbanó jéggel is megsebeznélek. Nem vállalhatom a kockázatot. - Akkor mit tegyünk? – kérdezte kétségbeesetten – Olyan haszontalan vagyok! Gondolhattam volna erre. Még szóltál is.- Ne hibáztasd magad, Ojiro. – ráztam a fejem – Későn észleltem a veszélyt. Magammal kellett volna emelnelek a levegőbe. – idegesen lesimítottam a repkedő tincseim – De azt hiszem, van egy tervem. De rizikós. Lehet nem válik be. - Nincs sok opciónk, úgyhogy ki vele. Sietve vázoltam Ojironak a tervet. Necces volt, ugyanis azt a képességem kellett alkalmaznom, ami a legkevésbé ment éles helyzetben. Eleinte elég nehezen jöttem rá, miket is tudok. Kezdetben csak azt hittem, lebegni tudok. Kiderült hogy nem, hanem a levegőt tudom irányítani, és ez tart fenn. A lehetőségek pedig egyre bővültek. Túl sok volt és nem tudtam mindegyiket kellően kitanulni. De bíznom kellett magamhoz. Az ajtó felé fordultam, és lehunytam a szeme. - Könnyed vagyok .- suttogtam, és lassan engedtem ki a levegőt – Könnyű mint egy toll. Elképzeltem, ahogy pehelykönnyű testem részecskékre bomlik, eggyé válik a levegővel, és oly könnyedén siklok, ahogy a levegő. - Nem semmi. – hallottam magam mögül Ojiro hangját, amint látta, ahogy testem szépen lassan eggyé válik a levegővel. Már nem látott.A folyosóra suhantam, és vártam, míg Todoroki meg nem jelent. Lassan közeledett és óvatosan. Shojit egyenlőre maga mögött hagyhatta. Olyan könnyedén mozgott a jégen... csak akkor láttam, hogy ahova lép, megolvad alatta. Visszasuhantam a szobába, igyekezve hogy továbbra is lágyak legyenek a mozdulataim. Ha túl merevvé válok, kibillenek és lezuhanok. Egy könnyed mozdulattal körbe suhantam Ojirot és a fülébe súgtam: Most!- Hisako! Hallasz engem? – mondta, mondta csak az adóvevőnkön át kommunikálnánk – Merre vagy? A másodikon? Nézd át a bal szárnyat is. Nem kizárt, hogy onnan támadnak. Az közelebb van. Az ajtó felé helyezkedtem el, és vártam, hogy Todoroki megjelenjen. Ha kihallgatta a kis beszélgetésünk, azt hiheti, máshol vagyok. Látni nem fog. Csak reméltem, hogy a trükk működni fog. Todoroki egy kis idő után könnyed léptekkel bejött a szobába, alaposan körbe kémlelve. - Hisa... - kezdte Ojiro a mondandóját, mintha csak a szintekkel lejjebb lévő Hisakot próbálná figyelmeztetni, de a jég felkúszott a mellkasán, befogva a száját.- Sajnálom, Ojiro. – mondta. tekintetem nem kerülte el, hogy csak a jobb oldalára hagyatkozik. Ezt kéne kihasználnom. Lában a falnak támasztottam a magasban, lendüléshez készen – Ez nem ellened szól. – mondta Todoroki.Ellöktem magam a faltól, éreztem hogy könnyedén siklok, de már láthatóvá válok.- Ahogy ez se. – kiáltom mire Todoroki megfordulna, és támadna, de késő. Megragadom a bal karját, hátra feszítem, jobb karommal a vállát fogva könnyedén átlendülök felette és a lendülettel és egy kis levegővel a falhoz hajítom. Újra felveszem a fuvallat alakom, és siklok a teremben. Látom az arcán, hogy dühös. Egszrűbb küzdelemre számíthatott. De túljártam az eszén. Alábecsült. Hiba volt. Todoroki vaktában lövöldöz, el nem talál, de sikerül kibillenteni az egyensúlyomból, és elvesztem az irányítást. A földre zuhanok. Esélyt se ad felállni, a jég vadul utának kap, de felé rúgok, és a szelem szilánkokra töri. Elrugaszkodok, ismét a bal oldaláról támadok. Elterelésnek felé lendítem a bal karom, de a jobbal gyomorszájon ütöm, mire a bejáratig repül. - - Nem is rossz. – mondja miközben feláll, kezét a szájához emeli, ujján apró vércseppeket látok – Shoji! Most! Érzem a mozgást a levegőben. Mögüllem, bal oldalról. Shoji! Mikor jött fel? Hogy nem vettem észre? A fenébe! Annyira Todorokira koncentráltam. Shoji balról támad, közel van a rakétához. felé rohanok, majd felé rúgok a levegőben. A fiút oldalba kapja a löket, és távolabb repül. Ez mindössze pár másodperc volt, de ép elég volt ahhoz, hogy Todoroki elérjen engem. Olyan közel volt! Felém ütött, elkapta a karom, és éreztem, ahogy a jég rákúszik. Szabad kezemmel messze taszítottam magamtól, a levegő erejének úgy tudott ellen tartani, hogy jégoszlopot emelt maga mögé, hogy ne csússzon messzebb. Ellöktem magam a földtől, és széttártam a karjaim. Éreztem ahogy a levegő vadul áramlik körülöttem. Shoji mivel nem tudott mibe kapaszkodni, csúszni kezdett hátrébb. Todorokit tartotta a jégfala. - Nem tudod örökké ezt csinálni! – kiabálta túl az örvényt Shoto. - Nem is kell. – néztem az időt jelző táblára. Közel voltunk a végéhez. Csak tartsak ki még! Csak pár... Ahogy vissza fordítottam a fejem, Todoroki suhant felém, a földből kiemelt jég tartotta a lábát, így tudott megközelíteni. Rám vetette magát, mire a földre zuhantunk. Dühödten felkiáltottam és felé készültem ütni, kihasználva a védtelen bal felét. Amit sose használt. Akkor viszont a keze felém közeledett, és lángolt. Mintha kilökték volna a testemből a lelkem. Egy pillanatra csak a lángokat láttam. A lángokat, amik közül alig jutottam ki élve. Mindenütt végtelen forróság volt. Sikolyok. Égett hús szaga. Anya! Anya! Zuhantam. Messze a háztól. Hátra léptem, elcsúsztam a jégen, kezem védekezőn magam elé emeltem és rettegve összerándultam miközben felsikoltottam. - Ne! Kérlek ne! – éles sikolyom után csend telepedett a teremre, majd az óra megszólalt. – Az idő lejárt! – hallottam All Might hangját – Nyertek a hősök!Remegve néztem ki a kezeim mögül. Egész testemben remegtem. Mi történt? A bomba felé pillantottam. Shoji! Elérte a bombát, míg Todoroki lefoglalt. A jég lassan elolvadt a földről. De én még mindig remegtem, és nem bírtam mozdulni. Bőröm forró volt, az apró hegeim arról a napról most lángoltak. Éreztem az égett hús szagát. Felfordult a gyomrom. - Hisako... - nyújt felém Todoroki a bal kezével, de én hisztérikusan ellöktem magamtól és messze kúsztam tőle.- Ne érj hozzám!! – remegve felálltam, és kábultam a kijárat felé botorkáltam. Rosszul leszek. El kell mennem innen. - Hisako! – hallottam ahogy Todoroki utánam kiált, de én csak rohantam. Rendre elestem saját lábamban, de nem álltam meg az öltözőkig. Az első ajtót feltépve a csaphoz rohantam. Tűz. Forróság. Vér. Mindent kiadtam magamból, amit reggelire ettem. Remegve kapaszkodtam a mosdókagylóba, arcom nedves volt a könnyektől. Sírtam volna? Fel se tűnt. A tükörbe pillantva Kirishima-t láttam, meg aki döbbenten ácsorog a szekrények mellett. Felnyögtem. - A fiú öltözőbe jöttem be... - Kirishima erre zavartan elhúzta a száját majd felnevetett.- Megesik. – felelte, de el kellett fordulnom, mert ismét hánynom kellett. Összerezzentem, mikor éreztem, hogy valaki közben hozzám ér. A szemem sarkából láttam, hogy Kirishima az, és óvatosan hátrahúzza a hajam, hogy ne okádjam össze. Milyen romantikus. Gondolatban feltűztem egy újabb cetlit a parafatáblámra: Hajgumi! És nézd meg, hova mész be okádni! - Ennyire durva volt a párbaj? Sajnos lemaradtam róla. – kérdezte, miközben kimostam a szám, majd a falnak dőlve a földre csúsztam.- Fogjuk rá. – fejem a hideg kőnek döntöttem.- Rágót? - Kettőt kérek. – nyújtottam ki a kezem, ami továbbra is remegett – nem hánytalak le ugye? - Nem, de ha az lett volna se baj. Jól viselem. – húzta ki magát, majd zavarba jött – Vagyis, nem hogy lehánynak, hanem.... na szóval én csak arra céloztam... Csak akkor vettem észre, hogy Todoroki is egy ideje az ajtóban ácsorog. - Hisako. Beszélhetnénk? - majd Kirishimara pillantott – Négyszemközt.- Tűnj el. – mondtam, és betömtem a rágókat a számba, lábaim felhúztam a mellkasomhoz, és tüntetőleg átkaroltam őket.- Először is, ez a fiú öltöző. – többet nem mondott, csak Kirishimara nézett, aki választ várva rám pillantott. Mérgesen kifújtam a levegőt, a mentolos rágótól könny szökött a szemembe. Csak hogy ne gondoljátok, Todoroki siratott meg. Aprót bólintottam. - A közelben leszek ha gond lenne. – nézett rám, majd elsietett. Todoroki közelebb jött hozzám, de nm szólt semmit. - Mi van, csak nézni jöttél? – pillantottam rá indulatosan – El is mehetsz, ha csak kárörvendeni jöttél. - Megégettelek. – felelte, a szót úgy mondva, mintha a világ leundorítóbb, legmocskosabb tette lenne – Végtelenül sajnálom. Nem szabadott volna a bal oldalam használnom. Lepillantottam bal kezemre, kézfejem valóban foltokban megégett, nem vészesen, de fel se tűnt, hogy fáj. Hát az én húsom égett szagát éreztem. De az emlék... olyan tisztán láttam, és hallottam a sikolyokat. Lehunytam a szemem, hogy elkerüljem a következő adag rosszullétet. Nehezen felálltam.- Mi történt? Odabenn az épületben. Mintha kibillentél volna. Nem az ütésem erejétől ijedtél meg. Gyorsan és ügyesen mozogsz. Kivédted volna. - Egy bölcs ember azt mondta nekem, foglalkozzak a saját dolgaimmal. Megfogadhatnád a saját tanácsod, Todoroki Shoto. – mondtam megvetően.- Ha ez a gyengepontod, és nem aknázod ki, nem fogod sokáig húzni. Mások vissza fognak élni vele. - Igen? És mi a te gyengepontod? – léptem közelebb hozzá dühösen – Gyerünk, mond el. Had adjak tanácsot. Had segítsek, hogy legyél még jobb. Talán köze van a sebhelyedhez? – mondtam, mire az arca megrándult. Övön aluli ütés volt, de nem érdekelt. Nem felelt. – Mindjárt gondoltam. Dühösen elléptem mellőle, az ajtóban azonban meg kellett állnom, és a kilincsbe kapaszkodva próbáltam összeszedni magam, ne ájuljak el a rosszulléttől. Remegve hátranéztem Todorokira, aki némán nézett utánam. Égett kezem remegett. - Gyűlöllek. – mondtam hallkan, majd elfordultam. - Nem vagy vele egyedül... - hallottam a vállam mögül, de nem álltam meg, és vissza se néztem. Szavai napokig visszhangzottak a fejemben.