A levél végére érve már szó szerint záporoztak a könnyeim és a levegőt is zihálva vettem, Monica pedig még az eddigieknél is jobban aggódva húzott magához, hogy néhány bátorító puszit nyomjon a hajamba és éreztesse velem, hogy ő mellettem van, legyen bármi.
Nem Harry volt az aki elrontotta... Én voltam.
Tönkre vágtam a kapcsolatunkat és annak ellenére, hogy ugyanazt érzem iránta, mint ő irántam, én mégsem voltam képes a válaszadásra. Faképnél hagytam őt a Temzénél és valami oltári nagy hülyeséget kifogásként benyögve, olyan gyorsan menekültem el onnan, mint még soha sehonnan. Össze voltam zavarodva, ez látszott is rajtam, mert biztosan az arcomra volt írva minden, de nem mondtam el neki, hogy valójában én is kedvelem őt. Ennek pedig csakis az az oka, hogy még magamnak sem vallottam be igazán. Sosem ismertem be száz százalékosan, hogy jobban érdekelne a fiú és többet szeretnék tőle, mint szimpla barátságot. Nem akartam belátni, mert azt hittem, hogy ezzel tönkretenném a kapcsolatunkat. Ehelyett viszont pont, hogy azzal tettem tönkre, hogy nem vallottam be neki.
Akkora barom vagyok!
- Nic, drágám - susogta Moni, továbbra sem engedve le karjait körülem. - Minden rendben van? - kérdezte lágyan, amire fejrázással válaszoltam. - Mit írt? - pillantott le a kezeim között szorongatott levélre.
Nem feleltem, ugyanis nem biztos, hogy sikerült volna egy értelmes mondatot is kinyögnöm, így hát inkább a kezébe nyomtam az irományt, hogy olvassa el ő maga. Amíg a nő belemerült a sorokba, én addig nagynehezen megembereltem magam és elmentem, hogy hideg vízzel megmossam az arcomat. Valamennyire sikerült lehiggadnom, a szemeim azonban még mindig jól tükrözték, hogy sírtam, de nem érdekelt. Nem is tudtam volna mit tenni, úgy voltam vele, hogy majd magától elmúlik a pirosság.
- Kincsem, ez... - szipogta a nagynéném amikor visszaértem hozzá a nappaliba. - A szívem szakad meg értetek - nyögte ki szomorkásan, nekem pedig még az eddigieknél is laposabb lett a hangulatom.
- Nem tudom mit tegyek Moni - temettem tenyereimbe az arcomat.
- Mit érzel? - simított végig néhányszor a hátamon.
- Tudod jól. Nagyon kedvelem Harryt. Ő egy igazi angyal - túrtam feszülten a hajamba. - Nem érdemlem meg őt...
- Ne viccelj már - nevetett fel sajnálkozva. - Konkrétan leírta, hogy szeret és, hogy mennyire odáig van érted - lóbálta meg a levelet a kezében. - Mégegyszer ilyen hülyeséget mondasz, a fejedbe húzok valamit - fenyegetett meg, ám hangja cseppet sem ezt tükrözte, ezzel elérve azt, hogy apró mosoly kússzon az arcomra.
- Azt hiszem...tudom mit kell tennem - vettem egy mély levegőt, majd komoly tekintettel néztem a nő szemeibe.
Egyetlen másodperc alatt olyan elszántságot éreztem, mint még soha és muszáj volt megragadnom ezt, ugyanis félő volt, hogy bármelyik pillanatban inába szállhat a bátorságom. Határozottan léptem el a nagynénémtől, majd a szobámba sietve, átkapkodtam az itthoni ruháimat egy olyanra ami azért inkább való kintre és minden nélkül, egyetlen lakáskulccsal a kezemben, menetre készen álltam meg a bejárati ajtó előtt.
- Nem kérdezem meg, hogy mire készülsz, mert tudom - felelte mindentudó tekintettel. - Csak arra kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra, rendben? - fogta kezei közé az arcomat.
- Vigyázok. Ígérem - bólintottam és miután Moni egy anyai csókot hagyott a homlokomon, én már el is indultam London utcáin.
Vagyis mondjuk inkább azt, hogy futottam. Úgy szaladtam végig az emberek között, mint akit éppen kerget valami elmebeteg bűnöző, pedig semmi ilyesmiről nem volt szó. Lehet, hogy éppen akkor rohantam a végzetem felé, de az is lehetett, hogy az út végén a teljes béke és boldogság várt. Akkor viszont még nem tudtam, csak szlalomozva futottam a tömegben egészen úgy 20 percen át. Buszra is szállhattam volna, mert akkor talán feleannyi idő alatt letudhattam volna a távot, de kellett a levegő és az idő. Szükségem volt arra a bő 20 perces rohanásra, hogy nagyjából elrendezhessem a gondolataimat mielőtt odaértem volna a házhoz.
Csapzottan, teljesen kiizzadva és lihegve készültem meg lenyomni a kaputelefon gombját, amikor nyílt a lépcsőház ajtaja és egy idős hölgy lépett ki rajta a kutyájával, majd rám nézett és egy kedves mosollyal megtartotta nekem a bejárót, hogy beléphessek a panelházba. Hálásan megköszöntem a nőnek, hogy beengedett, s máris rohantam fel a harmadikra vezető lépcsőfokokon. Őszintén, fogalmam sincs, hogy mikor futottam utóljára ennyit és lehet, hogy holnap már meg sem fogok tudni mozdulni az izomláztól, de nem érdekelt. Csakis a cél lebegett a szemem előtt, semmi más.
A hajam a homlokomra tapadt az izzadtságtól és biztosan borzalmasan nézhettem ki amikor lenyomtam a lakáshoz tartozó csengőt, arra várva, hogy valaki ajtót nyisson nekem. Szerencsémre nem kellett sokat várni, már nyílt is a bejáró, én pedig kérlelő tekintettel néztem fel a küszöb túloldalán értetlenül ácsorgó barnahajúra.
- Colie? - lepődött meg a srác.
- Harry itthon van? - próbáltam meg egyengetni a légzésemet.
- Neked is szia Louis, rég láttalak. Már nagyon hiányoztál ám - vékonyította el a hangját, de én csak egy türelmetlen pillantást vetettem rá. - A szobájában van - legyintett lemondóan, majd arrébb lépett, hogy beférhessek a lakásba. - Hé. Egy ölelelést sem kapok? - szólt utánam, ám én hátra sem pillantva viharzottam végig a folyosón, egyenesen Harry szobájába.
Az ajtó résnyire nyitva állt, én pedig vettem egy mély levegőt mielőtt még beléptem volna a helyiségbe. A fiú nekem háttal ült az ágyán és éppen valamit jegyzetelt egy noteszba.
Megváltozott. Hosszú fürtjeitől megvált, helyette rövid tincsekben göndörött a haja. Fekete, fehér és szürke, egyszerű pólóit is lecserélte. Most éppen egy halvány lila, lenge inget viselt. Furcsa volt, de lehet, hogy csak inkább szokatlan. Jól állt neki, kétségtelenül, de én már úgy hozzászoktam a hosszú hajához, hogy nem kicsit csodálkoztam el amikor megláttam őt.
Minden bátorságomat összeszedve, közelebb lépdeltem az ágyhoz, de még mindig nem túl közel. Átnéztem a srác válla fölött, aki még mindig serényen körmölt valamit az oldalakra. Ha jól láttam talán egy új dalszöveget.
- Harry... - szólítottam meg halkan, de ő még így is megijedt és megcsúszott a kezében a ceruza, ezzel egy hatalmas vonalat húzva a papírlapra. Egy teljesen elképedt tekintettel találtam szembe magamat, amikor felugorva az ágyról, felém fordult.
- Miano, te mégis mi–
Nem hagytam, hogy befejezze. Nem akartam tőle kérdéseket, ugyanis nem biztos, hogy olyan választ tudtam volna adni neki, ami mindkettőnk számára megfelelő lett volna. Helyette azonban úgy tapasztottam ajkaimat az övéire, mintha ezen múlna az életben maradásom. Harrynek kellett néhány másodperc mire felocsúdott a döbbenetből, de amint ez megtörtént, azonnal viszonozta tettemet. Kezeivel szorosan ölelt magához, míg én az enyéimet összefűztem a tarkója mögött. Beleadtam minden érzelmemet a csókomba. A fájdalmat, a megbánást, a bocsánatkérést, a szeretetet és a megkönnyebbülést is. Azt akartam, hogy tudja; fájt, hogy napokig nem kommunikáltunk, hogy sajnálom, amiért úgy ott hagytam őt, hogy szeretem és, hogy milyen jó most újra vele. Ajkai lágyan súrolták az enyémeket, én pedig másodpercről másodpercre, kezdtem elveszíteni az eszemet. Olyan érzékien csókolt, hogy szinte már beleszédültem, és az sem segített amikor a tipikus illata - amit már annyira hiányoltam - egyre jobban felkúszott az orromban.
A fellegekben jártam miközben őt csókoltam és érezhettem testének melegségét az enyémen. Ezekben a pillanatokban jöttem rá, hogy minden amire vágytam az életben az ő volt. A közelsége, az érintése, a kisugárzása, a hangja, a gyönyörű smaragdjai, az édes mosolya, a gödröcskéi és a göndör fürtjei, valamint a jó szíve és az önzetlensége. Tökéletes volt, nekem pedig szükségem volt rá. Mindennél és mindenkinél jobban.
- Mit keresel itt? - suttogta ábrándosan, miután ajkaink hosszú pillanatokkal később elváltak, mi azonban egy centit sem mozdultunk odébb.
- A leveledben azt írtad, hogy ott hagytad a szívedet a Temzénél - kezdtem a felelet adást kicsit kipirulva. - Gondoltam visszahozom neked. Remélem elfogadod - néztem komolyan íriszeibe.
- Nem is tudom mit mondhatnék - hebegte zavartan.
- Kedvellek Harry. Nagyon kedvellek - nyomatékosítottam a mondandómat. - Már akkor is kedveltelek mikor először bébicsőszködtünk, de még magamnak sem akartam bevallani. Nem te voltál az aki elcseszte a kettőnk dolgát, hanem én - simítottam kezeimet orcájára. - Borzalmasan szégyellem magam amiért úgy ott hagytalak mindenféle magyarázat nélkül...
- Nem a te hibád - csóválta a fejét lassan. - Semmiről nem tehetsz - csúsztatta végig tenyerét a hátamon.
- Dehogynem - ellenkeztem. - Idáig futottam azért, hogy végre pontot tegyek a több napja tartó elzárkózásunknak a végére, ne kezdj el velem veszekedni, mert esküszöm, hogy kiugrok azon az ablakon - intettem a nyílászáró irányába.
- Te idáig futottál? - nyíltak el ajkai egymástól. - Miért tetted?
- Mert szeretlek Harry és nem akarom, hogy bármelyikünk is tovább szenvedjen - feleltem őszintén, kertelés nélkül.
- Miano - fújta ki szaggatottan a levegőt. - Mindennél jobban szeretlek - tűrt egy hajtincset a fülem mögé.
- Akkor elfogadod végre a szíved? - simítottam végig hüvelykujjamat az arcán.
- Tartsd meg - húzta apró mosolyra a száját. - Neked adom.
- Vigyázni fogok rá - ígértem meg. - De muszáj adnom nekem is cserébe valamit... Nem csak egy darabot kapsz az enyémből, ahogy a dalban kérted - utaltam a számra amit felénekelt a lemezre. - Tiéd az egész szívem Harry. Örökre és még utána is.