Sziasztok! Először is nagyon sajnálom, hogy csak mostanra sikerült elkészülnöm az új fejezettel, bevallom őszintén egy nagyon nagy holtponthoz érkeztem. Azt hittem már nem is fogom tudni folytatni a sztorit (pedig fejben már egész jól összeállt a dolog), de úgy néz ki, sikerül kilábalni ebből a helyzetből. Eszméletlen sok újrakezdés és törlés árán végül összeállt ez a fejezet is. Viszont sajnos a továbbiakban se tudom megígérni a heti frissítéseket, fogalmam sincs milyen ütemben fogok tudni haladni az írással ezek után (remélem azért kicsit stabilabb lesz a helyzet).
Úgyhogy jelenleg ez a helyzet, azért remélem továbbra is lesz aki olvassa, és nem veszett el teljesen a süllyesztőben a történet emiatt a kihagyás miatt. Aki pedig visszatalált hozzám, annak nagyon jó szórakozást kívánok a fejezethez, köszönöm, ha olvasod 😊
Fru
Clay
Kényelmetlenül helyezkedni kezdek a székben, miközben árgus szemekkel figyelem, ahogy az új jövevény betör a családi körbe, és mintha csak ide tartozna mindenkivel jó pofizni kezd. Arról már ne is beszéljünk, hogy látványosan levetkőzteti Owent a szemével. Felfordul tőle a gyomrom. De valahogy az egész kisugárzása zavar, még ha félre teszem a féltékenységem akkor is. Tudjátok van az a típusú ember akit meglátsz, és viszket tőle a tenyered. Legszívesebben megütnéd. Na Ő pont ezt az érzést váltja ki belőlem. Borsódzik a hátam tőle.
Ki a franc ez és honnan került elő most hirtelen?
A kellemetlen érzés akkor se múlik, mikor akaratom ellenére Octavia elrángat az asztal mellől a kert hátsó részébe, egészen le a partig. Mert igen, miért is ne lehetne egészen a gyönyörű tópartig lesétálni. Végülis még mindig egy magán szigeten laknak.
Csatlakoznék a srácokhoz meg a kutyákhoz, mikor nem messze meglátom Jesst egyedül ücsörögni. Azonnal felé veszem az irányt. Imád gyerekek között lenni, tehát ha nem ott van, az jelent valamit.
Lehuppanok mellé, hátul lazán könyökeimre támaszkodom, arcom a nap felé fordítom és mint egy gekkó élvezem a reggeli fényt és kellemes meleget. Pár óra múlva úgyse lehet majd megmaradni annyira meleg lesz.
- Na mizu? – kérdezem lazán.
Nagyot sóhajt, majd átkarolja lábait, állát térdére hajtja és a vizet bámulja. Percekig nem is válaszol, csak megrántja a vállát, és némán néz bárhova, csak rám nem.
- Baj van? – teszem fel az újabb kérdést. Én is felülök, hogy jobban lássam mi játszódik le az arcán.
- Nem tudom...
- Ugye nem tettél semmi olyat, amit én se tettem volna ennyi idősen? – lököm meg játékosan a vállát, mire csak olyan flegma tinédzseresen megforgatja szemeit, de azért az Ő ajkain is ott játszik a mosoly.
- Nem – ismét sóhajt. Kicsit lazít a testtartásán, és lábait kinyújtja maga előtt, kezével megtámaszkodik maga mögött. Haladunk. – Csak össze vagyok zavarodva kicsit.
- Tudok segíteni?
- Nem hiszem – ismét megrántja a vállát. – Azt hiszem, ez olyan dolog, ami majd magától megoldódik. Csak addig szét idegelem magam rajta – nevet egyet.
Átkarolom a vállát, és magamhoz húzom, belepuszilok a hajába. Belesimul az ölelésbe, átkarol, fejét pedig mellkasomra hajtja.
- Ugye tudod, hogy bármi miatt is vagy most összezavarodva, vagy bármi legyen is a jövőben, én mindig ugyan úgy foglak szeretni, és legalább annyira büszke leszek rád, mint amilyen most vagyok. Rád is meg a fafejű bátyádra is. – adok még egy puszit a homlokára is, mint egyfajta megerősítés. – Arról pedig ne is beszéljünk, hogy bármit megoszthatsz velünk. Bármi legyen a régi ígéretünk él, okés? Mindig itt leszünk, és meghallgatjuk egymást.
- Tudom, azért nem is kell aggódni. Mondom, majd megoldódik magától. Vagy így, vagy úgy, de rendben lesz, tudom.
- Jól van, azért tudd, hogy szeretlek. És ha bárki zaklat, vagy ilyesmi akkor mondd meg neki, minkét testvéred profi harcművész.
- Nem kell aggódnod, Dannel is csak egy csók csattant el köztünk egész nyáron.
- Hogy tessék? Kisasszony, 15 éves vagy! – orvul csiklandozni kezdem, ami végül egy kisebb birkózásba fordul át. Nyilván Ő nyer.
- Oké visszavonom, sajnálom a srácot aki egyszer valami olyat akar majd tőled, amit te nem.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Annál sokkal cikibb beszélgetésben úgyse lesz részünk, mint mikor a menstruációról meg a nővé érésedről tartottam kiselőadást – nevetek, mire becsatlakozik.
- Hát az tényleg elég gáz volt – még hangosabb kacagásba kezd.
Mikor lenyugszik, vissza ül mellém a fűbe. Én közben fél szemmel Octaviáékat figyelem, mert esküszöm ez a kis csaj semmi mást nem tud csak rosszban sántikálni, és természetesen mindig rántja magával a kisebbeket is. Nekem pedig rossz beidegződéssé vált, hogy minden gyerekre figyelek lényegtelen mennyi szülő tartózkodik a közelben.
- Srácok, gyertek el a stégtől! – kiabálok rájuk, mire csak vihorászva integetnek és megnyugtatnak, hogy nem csinálnak semmi hülyeséget. Jah, persze. Sose.
- Veletek minden rendben? – kérdezi meg egyszer csak Jess, mire visszavezetem rá a pillantásom.
- Van köztünk egy kis feszkó, de tudod milyenek vagyunk. Puffogunk, kiabálunk majd kibékülünk – mosolygok rá. – Ilyen, ha véget érnek a mézes hetek. A felnőtt élet kemény, sok volt mostanában a stressz, de megleszünk. Ne izgulj emiatt, oké?
Bizonytalanul bólint egyet, de az arcára van írva, nem igazán akar nekem hinni. Nem szokott emiatt parázni, hiszen máskor is volt már ilyen. A záróvizsgák előtt például hetekig otthonról ingáztam a suliba, ha intézni kellett valamit, mert nem bírtunk megmaradni egy légtérben anélkül, hogy megöltük volna egymást. Aztán mindenki szépen lediplomázott, kipihentük magunkat, és mire oda került a sor, hogy neki indultunk a nyaralásnak minden rendben volt.
De azt hiszem ez így van rendjén. Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek. A mienk se különb. Bár most még nem igazán értem miért haragszik rám, de úgyis kiböki majd. Tudom, hogy ilyenkor mikor besérül valamin, akkor időt kell neki adni, mert ha rákérdezek akkor úgyse kapok egyenes választ. Csak még több feszültség lesz belőle. Abból meg az elmúlt napokban volt elég. Nem szívesen rontanék a helyzeten. Bár magamat ismerve fogok. Főleg, hogy megjelent ez a nevesincs mitugrász, és látványosan Owenre pályázik. De lehet csak túlreagálom...
- ...hogy szakítsatok. – gondolataimból az ránt vissza, rájövök, Jess nekem beszél.
- Micsoda?
- Csak, most minden olyan jó – ismét felhúzza a lábait, állát térdeire támasztja és a vizet bámulja. – Tudom, nem... - megakad, és látom, azon gondolkodik hogyan is fejezze ki magát. – Argh, nem tudom... de mióta az eszemet tudom te vagy ott, ha bármi van. Sose volt senki más. Mindent feláldoztál értünk. Csak jó látni, hogy végre te is boldog vagy, bátyó. – könnyes szemekkel néz rám, amitől én is elérzékenyülök. Fene essen a szókimondó tinédzser énjébe. Fejemet a vállára hajtom, és összefőzöm ujjainkat.
- Köszönöm – suttogom.
Nem tudok mást mondani. Nem is akarok.
Az idilli családi pillanatunkat egy csobbanás zavarja meg. Ijedten kapom a stég felé a fejem, ahonnan persze nem jöttek el a srácok. Egy egész rövid pillanatig mintha a levegő is megfagyott volna a srácok csak bámulnak a vízbe, mindenki...Laura kivételével.
Picsába.
Szélsebesen pattanok fel és indulok meg a víz felé.
Owen
A felnőttek többsége szép lassan elszivárog az asztaltól. Utoljára anya és a nagyi maradnak, de nemsokára Ők is kimentik magukat. Hát igen, Milo mindig is kurva sokat tudott beszélni.
A végén csak mi, Patrick meg Sophiék maradnak az asztalnál. Barátom még mindig valami egyetemi sztoriját meséli. Öcsém unott fejjel nyomkodja a telefonját, és látszik bárhol máshol szívesebben lenne, húgom udvarias mosolygások közepette hallgatja az elhadart sztorikat.
- Hé, nem tudsz tíz évet 10 percben bepótolni – nevetek fel, majd belekortyolok a kávémba.
- Egy próbát megért – mosolyodik el Ő is, majd csodák csodájára csendben marad. Kényelmesen hátra dől a székében, lábát szétdobja, térdével nem túl feltűnően hozzám ér. Ártatlan szemekkel néz fel rám, mire felsóhajtok.
- Milo... - figyelmeztetném, de már el is veszi rólam csintalan pillantását, és újra a szemben ülő szőkére fókuszál. Az egyetlen személyre aki még képes hallgatni a társaságban ezt a mennyiségű beszédet.
- És, ez hogy történt? Mikor utoljára láttalak, még általános iskolás voltál.
- Hm, Zach-el egy grafikus tanfolyamon találkoztunk az egyetem előtt. Aztán mikor én elkezdtem a divat sulit Párizsban, oda költöztünk. Jelenleg az utolsó évemet kezdem majd a suliban, közben a galériánk, ruha boltunk nyitásán ügyködünk jelenleg.
- Te mit is csinálsz, haver?
- Lakberendező illetve fotós vagyok – válaszol kurtán Zach, miután vág egy grimaszt a haver megjelölésre.
Mint az kiderült egyébként se bőbeszédű. Inkább kicsit olyan magának való művész lélek. De egyébként teljesen korrekt. Clay-jel és Isaac-el már egész jól kijön, sőt valamilyen csoda folytán Patrick társaságát se veti meg. Lehet azért mert közben öcsém hasonló pálya felé kezdett el orientálódni.
- Szóval a kis Sophie fejét bekötötték, na szép. Remélem téged azért egyik numerád se rabolt el tőlem – kacsint rám, mire felhúzom a szemöldököm. – Ne nézz így rám, veled ellentétben Alex szóba áll velem. Bár az elmúlt években már csak pár soros életjelet küldtünk egymásról. Tudod, hogy sose szégyellt panaszkodni rólad. – neveti el magát ismét.
Már épp vitába szállnék vele, mikor az asztal végében megjelenik Octavia halálra vált arccal. Liheg a sok futástól, valószínű a parttól egészen idáig rohant.
- Hát a többieket hol hagytad? – kérdezi Sophie, majd arcáról lehervad a mosoly, mikor meglátja mennyire rémült unokahúgunk.
- Én... nem akartuk... csak... – kisírt szemeibe újra könnyek gyűlnek.
Húgom rögtön felpattan, és megöleli.
- Jól van, nincs semmi baj. Mi történt?
- Laura beleesett a vízbe, Clay pedig utána ugrott, és mikor kijött... - hüppögve megtörli a szemeit. – Minden csupa vér volt, és... - Soph ijedten kapja rám a tekintetét.
Gondolkozás nélkül pattanok fel az asztaltól, és iramodok a partra, arra fele, amerre a srácokat vélem. Pár percbe bele telik mire olyan távolságba érek, ahonnan kiszúrom őket. Egy kupacban állnak, nem messze a stégtől. Gyorsítok lépteimen. Vér dübörög a füleimben a hirtelen sprinttől és adrenalintól. Alig bírok lefékezni a csoport mellett. A gyerekek szétrebbennek, ahogy megérkezem, rálátást engedve Clayre aki a földön fekszik, erősen zihál, még talán gyorsabban veszi a levegőt, mint én. Alkarjával kitakarja a szemét, kezei ökölbe vannak szorulva, ami arról árulkodik fájdalmai vannak. Pólója nincs rajta, csak a rövid nadrág, amit reggelihez felvett.
A gyerekek, azonnal egyszerre kezdik el kiabálni mi történt, de természetesen semmit nem tudok kivenni a zűrzavarból.
- Hé, Hercegnő, mi a fasz történt? Octavia halálra van rémülve, és vért emlegetett.
Felmordul a hangomra, de nem veszi el a kezét szemei elől.
- Mi történt? – hallom meg Zach hangját.
- Fogalmam sincs, lányok vigyétek vissza a srácokat a házhoz – utasítom őket.
Egyrészt akkora a hangzavar a saját gondolataimat se hallom, másrészt alig engedik szerencsétlent levegőhöz jutni, ahogy körbe állják.
Húgom bólint, majd Jess és Ollie segítségével visszaviszik a kisebbeket.
- Gyerünk, Hercegnő, mondj valamit – óvatosan kezéért nyúlok és elveszem az arcáról.
Szemei szorosan össze vannak zárva, és még mindig szaporán veszi a levegőt. Végig futtatom pillantásomat rajta, sérülést keresve. Mikor lábához érek, meglátom a pólóját, amit vádlijára erősített. A fehér anyagot jócskán átáztatta a vér.
- Mi a...
- Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – szólal meg végre rekedtes hangon. – Béna voltam, miközben kihoztam Laurát, egy kő vagy valami felsértette.
- Nem egyszerű karcolásnak tűnik – szólal meg mellőlem Zach
- Mi a franc történt? Úgy elrohantatok srácok! – jelenik meg Milo is lihegve. – Sophie meg annyi gyerekkel ért vissza a házhoz.
- Kamuzol Hercegnő, egy karcolástól nem dőlsz így ki – próbálok mindenkit ignorálni, és rendesen felmérni a kárt.
- Próbáltál már egy kapálódzó ötévessel partra úszni? – veti vissza szarkasztikusan. – Úgy néz ki nem vagyok kondiban – sóhajt, de végre kinyitja a szemét. Lófaszt, nagyon is jó a kondija. Kamu az egész.
Még mindig liheg, de úgy néz ki szép lassan visszanyeri a kontrollt teste felett.
- Megnézem, oké? – már nyúlnék az anyagért, de kezem után kap.
- Ha nem látnád, felhívom rá a figyelmed, baszottul vérzik. Már így is rosszul vagyok a hirtelen vérveszteségtől. Csak segíts felkelni és visszamenni a házhoz.
- Látom a szájalás meg a parancsolgatás megy. Nem lehet akkora a baj – morgom vissza, de közben hatalmas kő esik le szívemről.
- Nagyon vicces – grimaszol, majd könyökeire támaszkodik. – Majd akkor Patrick meg Zach segítenek.
- Ha lehet én kimaradnék a kabaréból – szólal meg öcsém.
Égre emelem a tekintetem a megszólalásikon.
- Na, ne drámázz! – Felkelek és átmegyek a másik oldalára, hogy rendesen fel tudjam emelni, anélkül, hogy a sérült lába kontaktba kerüljön bármivel is. – Kapaszkodj!
Térdei és hóna alá nyúlok, úgy emelem fel. Nyakamba kapaszkodik, de látom ahogy a mozgatásra olyan erősen szorítja össze az állkapcsát, fogai csikorognak. Csak egy karcolás a nagy francokat.
Egészen a szobánkig meg se állok. Lerakom a fotelba, és az egyik ilyen kis puffot a lába alá tolom, hogy fel tudja polcolni.
Arca grimaszba torzul minden egyes mozzanatra. Próbálja palástolni, de nagy valószínűséggel kegyetlen fájdalmai vannak.
Zach és Milo követtek minket a szobába, míg Patrick valahol elszelelt útközben. Pár perc se kell megjelenik Sophie, mögötte Jess és Ollie.
- A doki úton van, nemsokára itt lesz. Hogy van? – kérdezi húgom minden figyelmét Claynek szentelve.
- Voltam már jobban is. De nem kell doki, mondom, nem vészes. Egy vágást én is be tudok ragasztani.
Megszólalására kap tőlem egy tarkón legyintést.
- Auch, így kell bánni egy sérült emberrel?
- Amennyiben az hülye, igen.
A srácok elmosolyodnak, és Jess vállai kicsit ellazulnak, ahogy bátyjuk viccelődni kezd.
- Megmaradsz? – kérdezi aggódva Ollie.
- Szomorú lennék, ha egy kis kavics elég lenne a kiiktatásomhoz – mosolyodik el Ő is, de tudom csak azért, ezzel is nyugtassa testvéreit.
- Átmennétek a srácoknak megmondani, hogy túlélem, és ne parázzanak? – kéri őket, mire bólintanak.
Egyértelműen nem akarja, hogy itt legyenek, mikor megérkezik az orvos. Sóhajtok egy nagyot. Ez is csak azt mutatja, sokkal jobban megsérült, mint amennyire látni engedi.
- Sophie, tudsz neki valami enni-innivalót hozni, hogy kicsit helyre tudjam pofozni miután ellátták?
Lelkesen bólint, majd barátját maga után rángatva eltűnik a szobából.
- Tényleg nem kell orvos.
- Hercegnő, nem akarom hallani. Igenis látnia kell egynek, mert baszottul nem egy karcolásról van szó. Pár perc alatt annyi vért vesztettél, hogy nem tudsz lábra állni, és egy tetanusz se ártana, mert fogalmunk sincs mi sértett meg.
Égre emeli a tekintetét majd lehunyja szemeit, fejét hátra hajtja. Arca fal fehér és homlokán izzadság gyöngyözik. Egyáltalán nincs jól, ezt a vak is látja.
Lábamat rázom idegességemben, amíg az orvosra várunk. Néma csend telepszik a szobára. Milo csodák csodájára a közelben marad, és leül a másik fotelba. Én egy másik kis puffot húzok magam alá, arra telepszem le.
Teljesen elvesztem az időérzékem. A szoba csendbe burkolózik, csak Clay hangos légvételei törik meg a kialakult légkört. Egészen addig így maradunk amíg meg nem érkezik Dr. Shane a család magán orvosa. Felpattanok és egy kézfogással üdvözlöm. Megereszt felém egy mosolyt, majd fekete hajába túr amit már azért tarkít néhány ősz hajszál. Kedvesen Clayre mosolyog.
- Már megint mibe keveredtetek, srácok? – csóválja meg egy kedves mosollyal a fejét. Egy rövid ujjú és egy vékony vászonnadrág van rajta. Szegényt valószínű a család mellől rángattuk el.
- Szereztem egy karcolást, Owen pedig szokás szerint túlreagálja – mosolyodik el Clay is, és kezet ráz az orvossal, aki közben barátom lába mellé húzott egy széket.
- Általában neki van igaza.
Égnek emeli tekintetét, miközben a doki elkezdi leszedni a pólót a sebről. Barátom csak sziszeg párat, de túléli a procedúrát. Szerencsére úgy néz ki valamelyest alábbhagyott a vérzés.
- Először is be kéne mennünk a fürdőbe kimosni a sebet, lefertőtlenítem, és van egy olyan rossz hírem, hogy össze kell varrnom. Elég mély ez a karcolás – néz fel rosszallóan Clayre. Tudtam, hogy elbagatellizálja az egészet.
- Te is be tudod ragasztani mi?
- Basztatsz még, vagy segítesz bemenni a fürdőbe? – morogja.
- Ha már ilyen szépen kéred.
Dünnyög valamit az orra alatt, de azért engedi, hogy felsegítsem.
~.~
- Kész is vagyunk. Holnap délelőtt átjövök megnézem, ha nem látom gyulladás, vagy elfertőződés jelét akkor ráállhatsz. Úgy néz ki nem ért izmot, vagy szalagot, de biztosra szeretnék menni. Addig semmi terhelés, polcold, minél magasabbra annál jobb. Hagyok itt egy kis fájdalomcsillapítót... - mikor meglátja a kis üvegcsét, amit előhúz a táskájából, hevesen megrázza a fejét
- Nem... nem kell... - mély levegőket vesz, hogy lenyugtassa magát. – Köszönöm, megleszek nélküle.
Mint ahogy mindig, összehúzott szemekkel méregeti pár percig, aztán egy bólintással összepakol, majd elköszön.
Kikísérem, majd visszatérek a törzshelyemmé vált kis puffra. Clayt méregetem, aki talán egy fokkal jobban néz ki, mint fél órával ezelőtt, de azért nem az igazi. Nemsokára Soph és Zach is visszatérnek egy kis kajával meg innivalóval.
Természetesen nem lehet egy falatot se letuszkolni a torkán, de legalább egy pohár gyümölcs levet meg kávét erőltetek bele.
- Váo, ez is egy módja, hogy elkezdjétek a reggelt. Nálatok minden nap így indul? – füttyent egyszer csak Milo, mire realizálom, hogy Ő még mindig itt van.
- Volt már ennél drámaibb is – nevet fel húgom. – Oh, lennél itt egy-egy karácsonykor, vagy szülinapon! A legjobb szórakozás! Ha ezek ketten itt vannak, a család hirtelen átmegy bazi nagy görög lagzi hangulatba.
- Kösz, Soph, én is szeretlek – morogja szem forgatva Clay.
- Most mond, hogy nincs igazam. Ott az első karácsony, mind tudjuk milyen emlékezetes volt. De nem tudtunk elüldözni – kacsint barátomra, aki csak elenged egy mosolyt a gesztusra.
- Aztán tavaly mikor Nora azt hitte terhes vagy, mert a vizsgaidőszakban növesztettél egy kis pocakot – csatlakozik be Zach is.
- Már te is, haver? – háborodik fel Clay. – Kikérem magamnak, a vizsgaidőszakok brutál stresszesek, és nem csinál mást az ember csak ül, tanul meg eszik. Egyéb csodás sztori?
- Oh, holnapig tudnám sorolni – húzza veszélyes mosolyra ajkait húgom.
- Mióta ismeritek egymást?
- Most lesz nemsokára három év – válaszolom.
- Aszta, és azóta együtt is vagytok? – jön az újabb kérdés.
- Majdnem – bólintok.
- Alex erről nem mesélt – arcára szomorkás mosoly ül ki.
- Bevallom nem sokat beszéltünk az utóbbi időben... - ezután kínos csend ereszkedik a szobára, amit Zach tör meg.
- Szerintem megyünk megnyugtatjuk a srácokat, hogy túléled – megereszt egy félmosolyt mire bólintok. Nem is lehetnék hálásabb amiért egy kicsit oldotta a beállt szituációt. – Aztán szerintem lemegyünk medencézni, gondolom te kihagyod.
Clay csak bólint, és grimaszba fordul az arca mikor a bekötött lábára pillant és realizálja, hogy nem mehet vele sehova legalább holnapig.
- Menj nyugodtan – néz rám, mire összehúzom a szemöldököm.
- Hova?
- Ki, a többiekkel.
- Ennyire társasági embernek nézek ki?
- Idióta – felnevet, majd játékosan meglöki a vállam. – Nem kell itt poshadnod velem.
- Oh, Hercegnő, nem úszod meg. Különben is csak ráállnod nem szabad, egyéb fizikai tevékenységektől nem lettél eltiltva.
- Borzalmas vagy! – emeli égnek a tekintetét. – Úgy nézek én ki, mint akinek van affinitása most ilyenekhez? – szokás szerint ellenem fordítja saját szavaim. Kis sunyi. – Különben is itt a semmiből előbukkanó, rég nem látott barátod... - olyan lekicsinylő pillantással méri végig Milót, hogy nevetnem kell. Ilyet is ritkán látok tőle. – És Ollie és Jess is nyugodtabbak lennének, ha látnák, egyedül mersz hagyni. Arról meg ne is beszéljünk, hogy befekszem az ágyba, és öt másodperc múlva aludni fogok. Holnapig ki se fogsz robbantani onnan. Uncsi társaság lennék.
- Menj előre nyugodtan, ismered a járást – nézek gyerekkori barátomra, mire bólint és elhagyja a szobát. – Csak nem féltékenységet érzek, Hercegnő?
- Miért, csak te üldözhetsz el körülem minden helyes pasit?
- Hé, nem is csinálok ilyet!
- Á, dehogy.
- Szenvtelen vagy.
- Így jártál! Tudtad mibe ártod magad! Most pedig segíts az ágyba! – utasít, mire csak egy pofavágást kap tőlem. – Kérlek.
Betámogatom az ágyba, majd fürdőgatyát veszek, és elindulok a kertbe én is.
Egész nap kint vagyunk a medencénél. Többször is felugrom azért rácsekkolok Clayre, de szavához hűen tényleg végig az ágyban fetreng. Legtöbbször aludt is mikor fent voltam.
Vacsora után az esti családi összejövetelből kimentem magam. Elköszönök mindenkitől, kikísérem Milót, aki természetesen ragaszkodik hozzá, hogy holnap is benézzen, mert nem sikerült mindent megtudnia az életemről a mai nap. Pedig megpróbálta, az biztos. El is felejtettem mennyit tud beszélni.
Mikor felérek Clay változatlanul az ágyban, alszik. Alsónadrágra vetkőzöm, majd bebújok mellé.
- Végeztetek is? – dünnyögi félálomban. – Mindenki jól van?
- Igen – mosolyodom el. Egy perc se kell neki, szorosan befészkeli magát az ölembe. – Hogy vagy?
Először azt hiszem nem is kapok már választ, majd azért még kiprésel magából egy „Megmaradok"-ot. Feltornázom magam annyira, hogy elérjem a párnát ami a lába alatt volt magasításnak, és visszapolcolom neki, majd egy jóleső szusszanással én is elterülök az ágyon.
Valamikor hajnalban neszezésre, majd ajtónyitódásra ébredek. Morogva fordulok, hogy magamhoz húzzam Clayt és aludjak tovább, de csak az összegyűrt takarót sikerül megfognom. Sóhajtva nézek a plafonra, majd ahogy látásom élesedik a sötéthez hozzászokva, tovább vezetem a bezáródott ajtóra.
Clay
Piszkosul nehéz feladat elvergődnöm Roger irodájáig fél lábon, de végül sikerül. Mikor benyitok, a tulajdonosa és Jake már is bent van, egy-egy pohár whiskey felett tárgyalnak valamiről.
Sántikálva megindulok feléjük, mire Jake felpattan és egy aggódó pillantás kíséretében hónom alá nyúlva támaszt nyújt.
- Mi az istent csináltál?
- Egy szerencsétlen baleset reggelről. Sikerült utána nézned?
- Jah, Barbara egy jól kitanított pincsije.
- Túl gyanús volt, ahogy a semmiből felbukkant. Mit kell tudnom róla?
- Egy átlagos kis családból származik van egy húga. Sose voltak jó módúak. Gyerekkorukban sülve főve együtt voltak Owennel meg Patrickkel.
Segít leülni az asztalhoz, majd elém is tol egy pohár italt, mire nemet intek. Rogernek csak bólintok köszönés képen, amit viszonoz.
- Együtt voltak Owennel?
- Ezt most féltékeny barátként kérdezed, vagy...
- Tudnom kell hányadán állnak, és mire számíthatok.
- Gyerek szerelem volt az övék, nem tudok róla, hogy bármi komolyba átcsapott volna. A katonai suli alatt még volt köztük valami távkapcsolat szerű, de utána Milo apja... - itt felnéz bátyjára, és váltanak egy sokat mondó pillantást. – Kapott egy állást külföldön, és vitte magával az egész családot. Minden kapcsolatuk megszakadt. Owen nem viselte túl jól.
- Ahha... - bólintok. Nem fogok rákérdezni, mert valószínű nem akarom tudni a választ. – Hogy van? – kérdezem Rogert, terelve a témát.
- Mondjuk úgy, örülnék, ha megsürgetnéd egy kicsit a fiam győzködését a céget illetően.
Felhorkanok a válaszára. Tudom, hogy a legutóbbi kórházi látogatása nem úgy sikerült, ahogy azt szerette volna. Jaken és rajtam kívül nem tud róla senki, talán még Anne se, de a szíve kezdi feladni. Nem mintha sajnálnám, eggyel kevesebb faszkalap lesz a világon, de tudom ez mit jelent Owen és a családja számára. Őket sajnálom.
- Még akkor se fogja átvenni, ha én kérem. Nem véletlen alakítja a saját életét, üzletét, magától távol. – jegyzem meg szárazon, majd ismét témát váltok mielőtt mélyebben belemehetnénk ebbe. – Tudja mit jelent, hogy Barbara a fiára küldött valakit, egy régi ismerős képében, ugye?
- Nem várhatunk tovább – jelenti ki Jake. – Az elmúlt egy évben jelentős mennyiségű vagyonra tett szert. Rengeteg üzletet folytat itthon, és a tengerentúlon is. Már nem csak északon, hanem keleten is. Több partneredet kivásárolta, hónapok óta módszeresen csinálja. Most pedig Owent is bevonja a játékba.
- Bár nem fűlik hozzá a fogam, de kivételesen a te módszereddel intézzük. Kígyó ellen kígyó. – kemény pillantással jutalmazza testvérét, amitől kiráz a hideg. Ellenben a mellettem ülőnek a szeme se rebben, úgy állja bátyja jeges pillantását.
- Benne vagy? – néz rám a kék szemű.
- Van más választásom?
Még jó pár órát vázolja Jake az információkat amiket szerzett, és azt mit miként tudunk majd felhasználni. Mire végzünk ismét úgy érzem egy egész napot át tudnék aludni. Pedig a mai nap se csináltam mást. Jake segítségével vissza vergődők a szobánkig. Amilyen halkan csak tudok visszabotorkálok az ágyig, és visszafekszem Owen mellé. Forgolódik egy keveset, de úgy néz ki nem ébredt fel. A lábamat visszateszem a párnára, hogy polcolva legyen. Nem kerülte el a figyelmem, hogy akkor is a lábam alatt volt, mikor felkeltem. Ezek szerint erre is figyelt lefekvéskor.
Nagyot sóhajtva nézek a mellettem békésen szuszogóra. Bármi áron meg kell óvnom őt ettől az egésztől. Nem hagyhatom, hogy a múltam tönkre tegye a jövőjét. Fogalmam sincs hogyan fogom ezt kivitelezni, de azt tudom, bármit képes lennék érte megtenni. Ha ez azt is jelenti, nem lehet majd mindig mellettem.
És ennyi lenne. Remélem nem okozott csalódást. Kezdődik az áskálódós része a sztorinak. Igyekszem az összes olyan karakternek egy kicsit felvázolni az életét aki az idő ugrás előtt is fontos volt. Remélem nem túl gyors a dolog. Szeretem részletezni a dolgokat 😅
Köszönöm, hogy olvastátok! Igyekszem a kövi fejezettel.
Puszi
Fru