JUNE
Az ablakon át beszűrődő napfény a táblára esik, egy ferde csíkban kettészelve a Mr. Porter által felfirkált számokat. Fejemet az öklömön pihentetem és mindenfélén jár az eszem, csak azon nem, hogyan kéne megoldani a feladatot. Általában képben vagyok és csinálom, amit kell, de a tanév utolsó hetén valahogy minden olyan megerőltetőnek bizonyul.
Az előttem ülő Justin már feladta. A padon fekszik és ide hallom ahogy horkol.
– Tehát mi a megoldás? – dörren Mr. Porter hangja. Egy lány felrakja a mancsát és élénken válaszol.
Mikor lesz már vége az órának?
A madárcsicsergés, a tűző nap, a fák vakítóan zöld lombjai, mintha minden gúnyolódna rajtunk, amiért nekünk az iskola falain belül kell lennünk.
Szívesen fejbe csapnám magam a matekkönyvvel. Legalább pihennék pár órát. Vagy egy napot, a könyv súlyát figyelembe véve.
Valami a fejemnek repül, majd leesik mellém a földre. Nem egy matek könyv, de felébreszt bambulásomból. Lehajolok az összegyűrt cetliért, majd széthajtogatom.
Jössz szörfözni suli után? :) Eli és Avis is ráérnek, már csak te kellesz
Vetek egy pillantást a terem végében ülő Jay-re, aki várakozón felvonja a szemöldökét. Nagyot sóhajtok. A legjobban most arra vágyom, hogy a hullámokat lovagoljam, de sajnos az élet nem azért van, hogy minden egyes pillanatát élvezzük. Vagyis de, csak nem az összes embernek. Nem a csóróknak.
Nem jó, ma dolgoznom kell
Lefirkantom a választ és amikor a tanár nem figyel, hátradobom Jay-nek. Éles fintor rajzolódik az arcára amikor elolvassa.
És még csak nem is neki kell seggfejeknek felszolgálni.
Ha arra gondolok, hogy megint négy órát kell eltöltenem a sznobok társaságában csak még inkább vonz a dolog, hogy belefejeljek a matekkönyvbe. Az emberi természet alapjáraton is gusztustalan, de amit a pénzesek művelnek arra nincsenek szavak. Már elég rég óta dolgozom felszolgálóként, hogy ezt tényként kezeljem.
Néhányan abban a hitben élnek, hogy ha van pénzük, övék a világ és bárkit kedvükre ugráltathatnak. Biztos nagyon unalmas lehet a jólét, ha mások szenvedésében találják örömüket.
A sznobok a város nyugati részén vertek tábort drága palotáikban és magán sulijukkal. Én pedig ott kaptam melót a Golden hotel egyik éttermében.
Az órát a csengő éles zaja fejezi le és az osztály fele már özönlik ki a folyosóra, miközben Mr. Parker vörös arccal üvölti utánuk a házi feladat oldalszámát. A vállamra kapom a táskámat és átlépem a küszöböt. Jay az ajtó előtt vár rám, mellette Eli-vel és Avis-szel.
Mi négyen gyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk, mióta az óvodában Jay megtépett, Avis meg a védelmemre sietett, Eli meg csak nevetett rajtunk. Aztán jött az óvó néni és megbüntetett mind a négyünket. Napokig egymáshoz se szóltunk; haragudtunk egymásra. Végül Jay odajött hozzám egy szelet sütivel és bocsánatot kért. Aztán odavittük a sütit Avis-hez és Eli-hez, majd velük elfeleztük. Csak egy morzsát kaptunk aznap, és évekbe nyúló barátságot.
– Tudod mit? – karolja át a vállamat Jay, és ahogy odahajol hozzám, szőke fürtjei megcsiklandozzák az arcomat. – Van bő másfél órád a műszak előtt. Gyere le velünk és Eli majd onnan elfuvaroz a Golden-be. Igaz, tesó? – nyújtja ki az öklét.
– Sznobfalvára? – horkan fel az említett. – Még szép!
– Nem tudom – sóhajtok. – Szívesen mennék, de már így is vékony jégen táncolok. Nem késhetek. Nem akarom elveszíteni ezt a melót.
Ez a munka jól fizet, és bár utálom az ottani embereket, nem fáraszt le annyira, mint a konyhai munka, amit tavaly végeztem feleannyi pénzért.
– Hát jó – enged el Jay. – De pénteken bepótoljuk! – ujjaival fegyvert alkotva rám lő, majd megpördülve bekanyarodik a folyosón és belevesz a diáktömegbe. Pénteken lesz a suli utolsó napja és ennek örömére bulizunk egyet a parton.
– Ez hova megy? – ráncolja a szemöldökét Eli a fiú után pislogva.
– Franciára.
– Ne már! Nekünk akkor spanyolunk lesz?
– Jó reggelt! – forgatja a szemeit Avis miközben egymás után besétálunk a terembe.
– Én azt hittem irodalom az uccsó óránk. De akkor ma nem is lesz?
– De. Irodalom az utolsó.
– Várj – torpan meg mire a hátának ütközöm. – Ez után lesz még óra? Na, ne szopass! Azt hittem már csak egyet kell végigszenvednem!
– Jó, hogy így év vége fele megvilágosodtál – neveti ki a lány.
– Felakasztom magam – nyögi elkeseredetten. Meglököm a vállát, mire nehézkes léptekkel a helyére masírozik és közben magában fortyog.
Leülök a helyemre, előveszem a füzetemet és váltok pár szót a padtársammal, aki izgatottan meséli mik a tervei a nyárra.
A spanyol tanárnő, Miss Jones cipőkopogása bontja a beszélgetéseket. A huszonöt év körüli nő kedvesen köszönti az osztályt, majd bele is kezd a tananyagba. Mellettem a fiúk összesúgnak, és nem nehéz találgatni, vajon mi a téma. Nem véletlen a spanyol a kedvenc tantárgyuk. Miss Jones kecsesen sétál a laptopjához, hátradobja barna haját, hogy ne lógjon a billentyűkre, aztán lehajol, hogy bepötyögjön valamit.
🌊🌊🌊
Ausztrália gyönyörű hely.
Csupán egyetlen panaszom van rá. És akármennyire is hihetetlen, nem az utcákra kitévedő gyíkok vagy a fekete repülőkutyák, de nem is a hatalmas madarak. Hanem a pókok. Azok a dögök az életet ijesztik el belőlem. És rengeteg van belőlük. Ma is találkoztam eggyel Eli kocsijában. Nem volt jó élmény. De legalább van olyan szerencsém, hogy a barátaim nem irtóznak tőlük és hamar megszabadultak a nyolclábútól. Mire a tengerhez értünk már el is felejtettem miért remegtem pár perccel ezelőtt.
Yamba kiváló tengerpartokkal rendelkezik. Vannak szakaszok, ahol csak fürdenek az emberek és vannak partok kifejezetten a szörfösök számára. Az egyik kedvencünk a Pacific Beach.
Ez a hely az otthona a Shelly-nek is.
A Shelly régen egy kávézó volt, de pár éve bezárt és azóta kisajátítottuk magunknak az épületet, mint egy helyet ahol bármikor kedvünkre lóghatunk. Szerencsére a tulaj nem adta el, és megengedte, hogy belakják a helyi kölykök.
Mivel közvetlen a part mentén van, bentről hallani a hullámok sodrását és a sirályok rikácsolását. A só illata körüllengi az egész helyet. Az elmúlt évek alatt otthonosan bebútorozták az ide lejárók. Már hozzánőtt a helyhez a középen elhelyezkedő mohazöld kanapé, amit több helyen is kiégettek cigivel. Ez volt az első dolog, amit ide hurcoltak, miután megszűnt a kávézó.
Egyedül a sznoboknak szúrta a szemét a Shelly. Szerintük csak rontja a hely értékét ez a romhalmaz. Számukra minden az, amihez nekünk, átlag embereknek közünk van.
Nem tudtam kihagyni Jay ajánlatát és velük tartottam a partra. A perceim meg voltak számlálva, de legalább feltöltődtem egy kicsit a műszakom előtt. És ha jól időzítek, késni se fogok.
– Nem tudom hogy bírod a sznobok királyságában – tűri hátra méz szőke haját Avis és az ég felé fordítja porcelán arcát. – Én már tuti otthagytam volna azt a melót.
– Kell a pénz – ujjaim a vizet súrolják. A szörfdeszkámon ülök, szemben barátnőm hasal a sajátján. Sokat panaszkodtam neki a munkámmal járó idegbajokkal és ő azon a véleményen van, hogy semmi sem éri meg, ha az ember szenved miatta. – Bármilyen idegtépők is az emberek, jól keresek. De inkább mesélj, hogy alakulnak a dolgok Marvinnal! – váltok egy sokkal érdekesebb témára. Nem akarok még itt is a munkáról beszélni.
Izgatottan előre dőlök és jót kacagok barátnőm piruló arcán.
– Holnap randizunk és a pénteki bulira is együtt megyünk – húzza ki magát boldogan. – Remélem akkor az a ribanc Cassie is veszi a lapot és többet nem akaszkodik rá.
– Ó, Cassie! – forgatom a szemeimet. – Nélküle hol maradnának a gimis drámák?
– Majd felrúgom a Holdra, aztán drámázhat.
Felnevetek.
– És mit mondtál a szüleidnek? Elengedtek?
– Szerinted? – sandít rám. – Azt hazudtam, hogy nálatok leszek.
Avis-t nagyon szigorúan fogják a szülei. Már nem egyszer fenyegették meg azzal, hogy eltilt tőlünk, ha valami bajba keveredik.
– Nem örültek neki, de végülis beleegyeztek – vonja meg a vállát. – De ha már hozzád alig akarnak elengedni, mit szólnának, ha tudnák, hogy randim lesz? Tuti megölnének – válaszol saját kérdésére és bosszúsan ingatja a fejét.
Elképzelni se tudom milyen lehet, ha ennyire szigorúan fognak. Apunak is voltak kikötései, de valamiért a sokadig ballépésem után is ugyanúgy megbízott bennem. Mindig azt mondogatta, hogy anya fiatalkori énjét látja bennem.
– Gyertek már lúzerek! – kiáltja Eli. Épp most borult be a vízbe. Barna haja belelóg az arcába ahogy visszamászik a deszkájára. – Egész nap csacsogni akartok vagy használjátok is valamire azokat a deszkákat?
Avis-szel egymásra nézünk, majd kihívó mosolyra húzzuk a szánkat és beljebb evezünk a nagyobb hullámokhoz. Jókedvvel és nevetéssel telnek a percek, na és túlságosan hamar.
🌊🌊🌊
Yamba Ausztrália Új-Dél-Wales államában található, bő háromórányira Brisbane-től. Ez a tengerparti kisváros sok turistát vonz, ami miatt szinte mindig akad munkalehetőség. Én körülbelül fél éve kezdtem el a nagyhírű Golden hotelen belül dolgozni, amit William Starkey, a megye harmadik leggazdagabb embere üzemeltet. A medencék melletti étteremben vagyok felszolgáló és néha az asztalokba tudnám verni az emberek fejét, de mivel nem tehetem, csak mosolygok rájuk és gondolatban megkínzom őket. Bele se merek gondolni, mi lesz majd jövőhónapban, januárban, a nyár legforgalmasabb időszakában.
A sors édes fintora, hogy végül valóban elkéstem. Tizenöt perccel később estem be az öltöző ajtaján és a lehető leggyorsabban próbálok most elkészülni.
Átveszem a munkaruhámat, ami egy térdig érő, világoskék szövetnadrágból és ugyanolyan színű, galléros pólóból áll. A mellem fölött jobb oldalt van a hotel logója, alatta pedig a nevem. Nedves hajamat copfba fogom, majd sprintelek ki az öltözőből. A többi pincérnő rosszallóan méreget és az egyik oda is vakkantja, hogy jobb, ha munkához látok. Rengeteg a vendég, néhány arcon látom, hogy türelmetlenek a várakozás miatt.
Odamegyek a kilences asztalhoz, ahova Lauren irányított és széles mosollyal üdvözlöm a vendégeket. Elhadarják a kívánságukat, én pedig sietősen továbbítom a konyhának. Ma különösen nagy a tömeg, és ezt meg is érzem, mert már az első fél órában kifáradok a rohangálásban.
Az egyik férfi nekem panaszkodott, mert szerinte a csirke nem friss. Aztán egy másik rám förmedt, azt szajkózva, hogy ő kólát kért, nem pedig sprite-ot, és aztán még hozzátette, hogy máskor figyeljek oda jobban. Egyébként Sprite-ot kért.
Hogy egy tízes skálán mennyire vetem meg az embereket?
Tizenegy.
Leteszem a hármas asztalhoz az ételeket amikor a szomszédos asztaltól ismerős hangok ütik meg a fülemet.
Sam, Jared és Lucas foglalják el a székeket és akaratlanul is gúnyos mosolyra húzom a számat, emellett pedig egy kő zuhan le a szívemről. Megnyugszom. Ma nincs itt.
Ám mielőtt túlságosan megkönnyebbülnék, valaki végigsimít a copfomon és meghúzza a végét. Amikor megpördülök, Drew Starkey vigyorog le rám. Szemei kegyetlen csillogásából tudom, hosszú percek állnak előttem.
– Késtél – jelenti ki miközben kihúzza az egyik széket és helyet foglal a barátai mellett. Mérgesen ráncolom a szemöldököm és a nyelvemre harapok. Emlékeztetnem kell magam, hogy Drew a főnököm fia. – Itt szokás időre érkezni. Mi volt annyira fontos, hogy elvett tizenöt percet?
– Az nem tartozik rád.
– Rendben – mondja. – Az apámnak is elmesélheted. Biztos értékeli majd.
Összepréselem a számat. Egyáltalán honnan tudja, hogy késtem?
– Szörföztem – válaszolom, mire felvonja a szemöldökét.
– És milyenek voltak a hullámok? – dől hátra a székében. Kék szemei nem engedik a tekintetem.
A barátai visszafojtott nevetéssel figyelnek.
– Nagyok.
– Mennyire nagyok?
– Még annál a rohadt egódnál is nagyobbak. El tudod ezt képzelni? – motyogom türelmetlenül. – És most ha lehet, elárulnátok, mit akartok?
Halvány mosolyra húzódnak ajkai.
Már egészen megszoktam ettől a brigádtól, hogy köcsögök, ezért fel sem veszem, amikor az egyik azt válaszolja, hogy téged.
– Máris angyalom – dalolja Sam, majd beletemetkezik az itallapba. – Én kérek egy epres limonádét.
– Vizet – mondja Drew.
A másik kettőnek is sikerül döntenie, és már el is tűnök előlük. Néhány perc múlva egy tálcával indulok vissza, amin az italok sorakoznak. Kikerülöm Lauren-t, pár lépés választ el az úti céltól, amikor megbotlom valamiben.
Akkorát csattanok a földön, hogy még az üvegek robbanását is felülmúlom. Hirtelen elcsendesedik az egész étterem és engem felfal a szégyen forró lángja. Julie siet oda hozzám, majd felsegít és megkérdezi, hogy nem esett-e bajom.
De nem tudok rá figyelni. A rengeteg fürkésző szempár kereszttüzében nehéz bármi másra is gondolni, mint megszégyenülésem minden apró momentumára.
Összeakad a tekintetem Drew-éval. Csak néz és mosolyog.
A szívem a torkomban dobog, még akkor is, mikor újra csörömpölni kezdenek az evőeszközök és beszélgetésfoszlányok hallatszanak mindenfelől.
Legszívesebben elsírnám magam, de nem adhatom meg nekik ezt az örömöt. Direkt csinálták.
Nem a saját lábamban botlottam meg, hanem Lucaséban.
– Elnézést kérünk a kellemetlenségekért! – fordul feléjük Julie és mindvégig mosolyog. – Azonnal hozzuk az italokat! – aztán felém fordul és idegesen suttog. – Te menj, öltözz át!
– Ha ilyen kétballábas vagy, nem hiszem, hogy ez a megfelelő meló számodra – Lucas nyíltan címezi felém a szavakat. – És a késés után se ez a legjobb folytatás.
Minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne kezdjek el ordibálni. Ragadok a kiborult italoktól ami a pólómon is foltokban látszik. Eddig is totál szemetek voltak, de még sosem szúrtak ki velem ennyire. Eddig csak szájaltak és próbára tették az idegeimet. De most már ki is gáncsolnak?
– Nem fáj a térded? – kérdezi Sam vigyorogva. És most, hogy mondja, kezdem érezni a fájdalmat. Elég szépen felhorzsolta a kemény beton.
– Ha fájna is neki, nem az előbbi mutatvány miatt – röhög Lucas.
– Ó, arra gondolsz, hogy mások előtt térdeltem? – nevetek fel jókedvűen, de hangom rekedtes az idegességtől. Szemeim gonoszul villannak rá. Olyan sokáig tűrtem már. – Nem akarok kedvromboló lenni kedves Lucas, de az a te barátnőd hírhedt mestersége.
Arca elkomorul és olyan hirtelen áll fel, hogy a szék felborul mögötte. Hátrébb lépek, de ő hirtelen megragadja a karomat. Elkerekednek a szemeim.
– Mit mondtál te ribanc? – sziszegi az arcomba. Dühös, mert tudja, hogy igazam van. Tudja, hogy Jessica megcsalta, de azt vajon tudja-e hogy kivel? Az aggodalom keserű íze lepi el a számat. Ha ennyire erőszakos egy seggfej és már arra ugrik, hogy így beszéltem a barátnőjéről vajon mit tenne azzal akivel megcsalta? – Kurva nagy szerencséd, hogy sokan vannak körülöttünk! – visszafojtott hangon beszél, hogy más ne hallja de még mindig szorít. Felszisszenek.
Újra szólásra nyitja az ajkait, de aztán becsukja.
Lepillant a vállára, ahol Drew keze pihen. Még vet rám egy utolsó undorodó pillantást, aztán lerázza magáról a fiú tenyerét és Sam meg Jared közt dühösen elviharzik.
– Meg fogod égetni magad!
Nem érdekel Drew fenyegetése, sem a gyökér barátai.
Ha kell, tűzbe megyek, de hogy nem fogom hagyni magam, annyi szent!
___________
Sziasztok! 🤘🏼💙
Ez a rész egyszer (vagy lehet többször, ha igen bocsánat😭) volt már publikálva de egyszerűen nem tudtam haladni a történettel (ahogy semelyik másikkal sem🥲) de mint az előzőkben említettem, újra megpróbálkozom vele. Rengeteg ötletem van és visszatért az írás iránti imádatom. Na jó, soha nem is tűnt el csak nagyon küszködtem vele. Mindegy is, ha ezt olvasod akkor köszönöm hogy itt vagy!
Remélem elnyerte a tetszéseteket az első rész. Hamarosan felkerül a következő 😊💙
Addig is szép napot nektek! 🐬