Lassan eljött a december ismét. Már a közelgő karácsonyi szünet járt mindenki fejében. Végre újra otthon! Tanulás, leckék, korán kelés és fegyelmezés nélkül. Jó lesz egy kicsit kiszabadulni. Abba persze bele sem gondoltak, hogy ezek a diákévek sohasem térnek vissza, és ha befejezik majd az iskolát, azon túl a nagybetűs felnőtt élet vár rájuk. Egyeseknek már csak egy bő fél évük van addig. Mások szerencsésebbek. De egy napon mindenkinek eljön az ideje, hiszen ez az élet rendje. A hetedikesek számára ráadásul már nem is csak a jól megérdemelt pihenésről fog szólni a szünidő, készülniük kell az év végi vizsgáikra, amik egyáltalán nincsenek annyira távol.
A Thorne fivérek eseménydús hónapokon voltak túl. És nem kevés sikerélménnyel gazdagodtak közben. Sikerült elsajátítaniuk a patrónusbűbájt, ami nem kis büszkeségre adott okot. Nem tudhatták ugyan, de sok-sok évvel korábban egy kis csapat tagjait hasonló büszkeséggel töltötte el ugyanez a siker (igaz, nekik akkor maga Harry Potter volt a tanítójuk). A fiúknak most be kellett érniük Mercyvel.
Aki borzasztóan furcsa, de egészen jó tanárnak bizonyult. Juliusnak volt összehasonlítási alapja az SVK órákról, de a lány teljesen másként csinált mindent. Olyan finomságokra hívta fel a figyelmüket, amikről az órán szó sem esett. Hol a fenében tanulhatta? Ha meg a magyarázaton túl valamit kénytelen volt személyesen is megmutatni, megdöbbentő könnyedséggel és hanyag eleganciával tette, anélkül, hogy akár egy pillanatig is kérkedett volna a tudásával. Mintha ez így lenne teljesen magától értetődő. Nem is ez volt az igazán „félelmetes" benne. Hanem mindaz, amit mellette csinált.
Kellett egy hely a zavartalan gyakorlásra. Eleinte a Rengetegbe lopóztak ki, amíg az őszi időjárás megengedte. Később, az esős és hűvös idő beköszöntével, találtak egy megfelelő, elhagyatott helyiséget a kastélyban. Nekik nem állt rendelkezésükre a Szükség szobája, mint Harryéknek annak idején. Bár nem is igazán volt szükségük rá. Mercy bevetett egy ősi egyiptomi távoltartó bűbájt, és attól kezdve senki, sem diák, sem tanár, sem a kastély bármely kóborló kísértete nem látta, hallotta vagy érzékelte őket. Mintha csak nyomtalanul eltűntek volna a térképről.
Holly némán figyelte őket a gyakorlás alatt, miközben gyaníthatóan arra is ügyelt, hogy a távoltartó bűbáj ellenére nem kerül-e mégis túl közel valaki a titkos rejtekhelyükhöz. Példa nélküli volt a patrónus viselkedése, miként az is, hogy milyen szoros kapcsolatban áll a gazdájával. Mintha pontosan értenék egymás gondolatait (már ha egy varázslat szülte teremtménynek lehetnek egyáltalán saját gondolatai).
A közös gyakorlás során az is kiderült, hogy a fiúk évekkel ezelőtt egy kicsit tévedtek a saját leendő patrónusuk alakját illetően. Juliusé mégsem egy nagy és erős sárkány lett, helyette egy rókával kellett beérnie. Marius pedig a kutya vagy vidra helyett egy hermelinnek örülhetett. Örültek is, hogy sikerült, és valóban csodás látványt nyújtottak.
Csak azzal az egyszarvúval nem vehették fel a versenyt. Aki körülöttük lépkedett, időnként előreszaladt, vagy lemaradt mögöttük, hogy - mint egy egyszemélyes felderítőosztag - gazdája parancsára megvizsgálja a környezetüket, azután némán beszámoljon neki a tapasztaltakról.
Karácsony közeledtével Mercy két új hírrel is szolgált nekik. Egyrészt megígérte, hogy az ünnepek után - a patrónushasználat tökéletesítése mellett - elkezdenek foglalkozni a láthatatlanná tévő köpeny viselését feleslegessé tevő, Kiábrándító bűbáj nevű varázslattal. Másrészt pedig a szülei megengedték, hogy karácsonyra meghívja magukhoz vendégségbe Mariust.
- Ti most akkor együtt jártok? - kérdezte négyszemközt Julius az öccsét.
- Nem, nem járunk. Csak legjobb barátok vagyunk - felelte Marius komolyan, és csak gondolatban tett hozzá egy nagyon halk „sajnos"-t.
A bátyja hümmögött, de nem mondott rá semmit. Ezért az öccse kifejezetten hálás volt ezúttal. Felemás érzései voltak a meghívással kapcsolatban, holott már régóta szerette volna megismerni a lány szüleit. Most végre alkalma nyílik rá. És két-három teljes napot együtt tölthet Mercyvel az otthonában. Csakhogy... Hát, igen. A múlt nyár óta megváltozott néhány dolog, és ő már nem egészen azzal a szemmel néz rá, mint azelőtt. Ez azért megbonyolíthatja az együtt töltendő ünnepeket. Vagy nem. Lehet, hogy pont erre lenne szükség? Ki tudhatja?
Marius úgy döntött, sodródni fog az árral. A szülei seperc alatt beleegyeztek, hogy a Paige családnál töltse az ünnepeket. Júliusban Mercy nagyon mély benyomást tett rájuk, és Mariusnak most viselnie kellett ennek a következményeit. Aminek köszönhetően egyetlen levelükben több ugratást, burkolt és kevésbé burkolt célozgatást, poénosnak tartott beszólogatást kapott tőlük, mint talán egész eddigi életében együttvéve. Ez (bár bölcsen nem szólt semmit) valahol a lelke mélyén zavarta. Mert óhatatlanul azt juttatta eszébe, hogy bárcsak úgy lenne.
Valami baj van vele. Érezte már hónapok óta, és karácsony közeledtével végre - legalább önmaga előtt - őszintén meg is tudta fogalmazni azt. Az a nagy helyzet, hogy ő, Marius Thorne, szellemi képességeinek viszonylagos birtokában, és immár minden kétség nélkül, egyértelműen, tökéletesen és reménytelenül beleszeretett Mercybe.
***
Szép lassan kezdett kiürülni a kastély. Aki csak teheti, hazautazik az ünnepekre. Julius is így tett, és búcsúzóul jól belebokszolt az öccse vállába. Bár az okát nem árulta el, de kajánul vigyorgott közben. Marius csak a fejét csóválta ennyi testvéri jóindulat láttán. Jól emlékezett még arra az időre, mikor a bátyja koslatott Mercy után, mint aki fülig szerelmes belé. Ennek az őszinteségét illetően azért mindig is voltak kétségei, de szerencsére már régen elmúlt.
Marius a behavazott tájat nézte, fél szemét a bejárati lépcsőkön tartva. A várakozás ritkán volt ilyen nehéz. A mellette elhaladó ismerősök kellemes karácsonyt kívántak neki. Néhányan elég kétértelműen, miután aligha jelenthetett kihívást bárki számára is kitalálni, kire várakozik ott. Kíváncsi lett volna, vajon a lánnyal is így viselkednek-e az ismerősei, vagy ezt kimondottan csak neki tartogatják. A fiúk kiváltsága ez, vagy a lányok is tudnak ilyen taplók lenni? Jöhetne már Mercy. Mennyi ideig tarthat egy lánynak összecsomagolni a cuccait egy pár napos hazautazásra?
Mercy alakja tűnt fel a távolban. Télikabátban, a tarisznyájával a vállán, és a bejárati ajtó helyett a Tiltott Rengeteg felől. „Gondolhattam volna" - nyugtázta magában Marius. Ő is a vállára dobta a hátizsákját, és lassan a lány elé indult. Mercyre is ráköszöntek néhányan útközben, de a hülye vicceiket szemlátomást megtartották maguknak. Talán nem volt elég bátorságuk a sötét úrnőt piszkálni ilyesmivel?
- Indulhatunk? - kérdezte köszönés helyett a lány.
- Ha nem akarsz még több mágikus bestiától elköszönni előtte - mosolygott rá Marius, jelezve, hogy csak hülyéskedik. - Három napról van szó mindössze.
- Ó, három nap nagyon hosszú idő tud ám lenni. Na, gyere.
- Nem kellene valami kevésbé népes helyet keresnünk az induláshoz?
- Most semmi kedvem bujkálni - vont vállat a lány, majd előhúzta a pálcáját. - Inkább láthatatlanná teszem magunkat. Voilà. Most pedig megfognád végre a kezem?
- Ahogy akarod, Mer.
- Pontosan így, Marius. Evacuata!
***
- Hol vagyunk?
- Londonban. Csak megállunk egy kicsit. Ismerek egy kis üzletet, ami még nyitva van, szeretnék venni pár apróságot. Bejössz velem, vagy nézelődsz idekint?
- Megvárlak.
- Jó. Nagyon sietek.
Tényleg sietett, és pár perccel később már újra a fiú mellett állt.
- Ilyen kevés dolgot vettél, vagy pedig ez a tágítóbűbájjal kezelt tarisznyád?
- Utóbbi, Marius. Gyalog menjünk tovább, vagy gyorsan szeretnél odaérni?
- Mehetünk gyalog, ha megmutatod közben, hol éltél, merre jártál gyerekkorodban.
- Tartsak neked idegenvezetést a kis Mercy Paige életében? Legyen hát.
Hosszú volt az út, mire a lány megmutogatta a gyerekkora főbb helyszíneit. Nem voltak túl izgalmasak, vagy érdekesek, de a sajátos humorával mégis színessé tette őket. Csupa hétköznapi mugli helyszín, valamiképpen mégis varázslatosnak tűntek az ő leírásában. Marius remekül szórakozott, miközben lassan egy kertvárosi részhez értek.
- Ez pedig itt a házunk - állt meg egy öreg, kétszintes kis épület előtt a lány.
Hasonló „sorházak" tucatjai álltak a környéken, mindegyikük körül kicsike konyhakerttel. Az élhetőségüket az adhatja tán, hogy nem egymás hegyén-hátán épültek, van közöttük egy kis tér. Így nem érnek össze egymással, ezáltal a lakóiknak van némi terük a zavartalan családi életre, nem kell a vékony falakon át akaratlanul is a szomszédaik mindennapi életét hallgatniuk.
Mercyék háza öreg volt, kicsike is, de valahogy mégis békét és nyugalmat árasztott magából. Hívogató otthonként várta őket.
- Gyere, kerülj beljebb, üdvözöllek minálunk - nyitotta ki az ajtót a lány. - Anya, Apa, sziasztok! Megjöttünk.
Marius egy keskeny előszobában találta magát, ahol egy fogas, egy nagy tükör és egy cipőspolc állt. A fogason néhány kabát lógott, a polcon pedig pár cipőt látott. Azon túl az egyetlen ajtó a konyhával egybeépített ebédlőbe nyílt. Ez a helyiség sem volt nagy (miként maga a ház sem), a tűzhely, a mosogató, néhány konyhai gép mellett csak egy asztalnak maradt benne hely négy székkel.
- Itt szoktunk beszélgetni egy finom vacsora mellett, meg tanulni Hope-pal - magyarázta a lány. - Arra van egy mosószoba, egy vécé, meg az emeleti lépcső. Odafent pedig a hálószobák és a fürdőszoba. Kábé ennyi fér bele az otthonomba, ez itt a gyerekkorom legfőbb színhelye. Apa, Anya, hol bujkáltok? Ne hülyéskedjetek már!
Senki sem felelt. Csend volt a házban.
- Mi a csoda? - morogta a lány, azután az egyik nagy konyhai géphez lépett („hűtőszekrény" - jutott eszébe a neve Mariusnak). - A francba!
- Mi a baj?
- Semmi - csengett csalódottan Mercy hangja, és egy kézzel írt cédulát tartott a kezében. - A szüleim. Hirtelen el kellett utazniuk Rose nénihez. Hát, nem ilyen családi karácsonyra számítottam. A fenébe is!
- Elutaztak?
- El - nyomta Marius kezébe a cédulát a lány. Azon csak néhány, hevenyészve odavetett sor állt. - Rose néni Walesben él, ő Anya egyetlen rokona, akivel tartjuk a kapcsolatot. Ő is kviblinek született, és a családjuk őt is kitagadta. Amikor a szüleim hasonló sorsa jutottak, rengeteget segített nekik. Nagyon sokat köszönhetünk neki. Nekünk, gyerekeknek kicsit olyan volt, mint egy jóságos, kissé bolondos nagymama. De már öreg és beteges, nincsenek gyerekei, egyedül él. A szüleim nyilván azért mentek, hogy segítsenek. Nagyon sokkal tartozunk neki, így talán valamicskét viszonozhatunk belőle. Ne haragudj, hogy így alakult.
- Ugyan már! Nem történt semmi. Emiatt ne érezd rosszul magad. Szépen visszamegyünk a Roxfortba.
- Na, még csak az kéne! - csattant fel a lány. - Szó sem lehet róla! Karácsonyozni jöttem haza, és nem fogok csak úgy visszakullogni! Nem azért készültem és utaztam ennyit! Itt maradunk, és legfeljebb kettesben fogunk ünnepelni.
- Kettesben?! - nézett rá döbbenten Marius.
- Igen. Most mi van?
- De hát... Azt nem illik, és biztos a szüleid sem örülnének neki.
- Nem érdekel! Akkor máskor ne hagyjanak magamra karácsonykor!
- Ne haragudj, de ez tényleg nem jó ötlet, Mer.
- Miért? - nézett rá higgadtabban a lány, mintha a hirtelen jött indulata múlni kezdett volna.
- Mert... Gondolj csak bele! - magyarázkodott zavarában Marius. - Egyikünk szülei sincsenek itt. Nem maradhatunk egyedül a házban, csak így kettesben.
- Nem értem.
- Jaj, Mer! - nyögte Marius, és egy picit elpirult. - Azért, mert ezt nem illik. Nem lehet. Te lány vagy, én meg fiú, és hiába vagyunk a legjobb barátok, ez így akkor sem volna helyes.
- Értem - bólintott a lány. - De én igazi úriembernek tartalak téged, Marius. Mindig is úgy viselkedtél velem, mióta csak ismerlek. Megbízom benned. Nyilván nem fogunk semmi olyat csinálni, amit nem illik, vagy nem szabad, vagy ami helytelen volna. Nyilván te sem tennél semmi ilyesmit, sohasem élnél vissza a helyzettel, nem élnél vissza egy védtelen lány beléd vetett bizalmával.
- Mer... - kezdte fülig vörösödve a fiú.
- Most mi van, Marius? Álmodozni csak szabad, nem? - vigyorgott rá Mercy. - Gyere, keresünk egy polcot a szekrényben a cuccaidnak. Törődj bele, mert én innen nem megyek sehova. Akkor is szép karácsonyunk lesz! Három nap, békében és szeretetben, ünnepi hangulatban. Egyszerűen szükségem van rá, képtelen vagyok lemondani róla. Ne vedd el ezt tőlem. Kérlek!
- Jó - mondta a fiú beletörődve, és még mindig vöröslő arccal követve őt az emeletre.
- Ez itt a szüleim szobája - folytatta az idegenvezetést zavartalanul a lány. - Ez pedig a miénk Hope-pal.
Szép, lányos szoba volt, kellemes színekkel, puha párnákkal és takarókkal. Legalábbis a szoba nagyobbik fele és az egyik ágy. A másik dísztelenebb és egyszerűbb volt, hétköznapibb. Minden bizonnyal ez lehet Mercyé. Rend volt a szobában, és egy picike por a polcokon, hiszen egy ideje nem járt már itt senki. Hope térfele szép rendben volt tartva, a testvére szemmel láthatóan a gondját viselte, mintha most is hazavárná.
- Ide bepakolhatsz - nyitotta ki a saját szekrényét Mercy, amelyben több üres polc is árválkodott. A maradékon a saját ruhái voltak, szépen összehajtogatva. Marius tétovázott.
- Ezek csak ruhák - szólt rá a lány. - Nadrágok, pulcsik, pólók, néhány fehérnemű. Semmi különös vagy szégyellnivaló nincs bennük. Mindnyájan hordunk ruhát, nem? Alsóneműt is. Anyukád előtt sem szégyelled, aki tisztán tartja, talán ki is teregetsz, ha megkér rá. Ugyanígy élnek a hétköznapi emberek is. Most pár napig egyszerűen muglik leszünk, akik élvezik a karácsonyt. Vagy valami olyasmik. Azért egy pici varázslat mégis csak megengedhető tán, az ünnep meghittsége kedvéért.
- Kösz - felelte Marius, azután erőt vett magán, és elkezdett kipakolni a hátizsákjából a szekrénybe.
- Látod, megy ez - mondta a lány teljes természetességgel, mintha minden nap ezt csinálnák. - Estére meg csinálunk neked egy kényelmes fekhelyet.
- Alszom a kanapén.
- Jó ötlet. Ha lenne. De nincs. A szüleim szobájába meg mégsem vihetlek be. Úgyhogy megkapod az én ágyamat, én meg majd alszom Hope-én.
- Mer...
- Muszáj neked mindig akadékoskodni, Marius? Nem valami erkölcstelenségre akarlak rávenni, csak fekhelyet keresek neked. Nem egy ágyban fogok aludni veled, csak egy szobában. Mintha testvérek lennénk. Lehetne csak egyszer olyan a karácsony, amilyennek én szeretném?
- Ne haragudj - kérte a fiú.
Érezte, hogy valamilyen érzékeny dologról lehet szó, és nem akarta elszúrni Mercy karácsonyát. Igaz, merőben szokatlan, amit kér, és talán illetlen is. De csak barátokként vannak itt, és szeretne örömet szerezni a barátjának. Aki most beengedte egy kicsit az életébe őt.
- A tarisznyámban van pár szendvics vacsorára. Még jó, hogy vettem. Fogkefét és pizsamát látom, hogy hoztál. Kapsz tőlem egy tiszta törölközőt fürdéshez, meg ágyneműt. Karácsonyfánk is van valahol a szekrényben. Egy kis műfenyő, meg pár öreg dísz. Vacsora után megcsináljuk. Holnap meg, ha segítesz, főzök valamit. Nem lesz olyan finom, mint a roxforti ünnepi lakoma, de azért ehető. Ennyire futja tőlem, hiszen végül is mégsem lett belőlem házimanó. Azután három napig boldogan élvezzük a szeretet ünnepét.
***
Megvacsoráztak, megkeresték és feldíszítették a kis műfenyőt, amit odaállítottak egy asztalkára. Tényleg kicsi volt, negyven centi magas lehetett talán mindössze. Nem ez számított, hanem a hangulat, amit adott, és a jelkép, amit képviselt. Mariusban felötlött egy kép, amiről még a nyáron olvasott, mikor az internettel ismerkedett. Kicsit olyanok most, mint az a fiatal pár, akik egy aprócska kis lukban élnek, amit együtt bérelnek, miután mindketten árvák, és senkitől sem számíthatnak segítségre. Mégis csodálatos életük van, tehetséges és ígéretes ifjú művészek mindketten, és egy percre sem veszítették el a hitüket a szebb jövőben. Sántít ugyan a hasonlat, de Mercyvel annyira természetes és jó érzés együtt lenni.
Bár zavarba ejtő is, ezt sem tagadhatta. Nem is kicsit. Megfürödtek, azután beszélgettek, mindenféléről és vég nélkül. A lány megágyazott neki a saját, önmagának meg Hope fekhelyén. Utána pedig nemes egyszerűséggel mellé telepedett, az ő ágyára. Pizsama és egy meleg zokni volt rajta. Egyszerű mindkettő. Mégis zavarba ejtő. Pedig a világon semmit sem csinált másképp, mint máskor. Csak túl közel voltak egymáshoz. Kettesben. És pizsamában.
Mariusnak melege volt. Ismerte ezt az érzést, egyszer már megtapasztalta vele, amikor a lány kavicsból pillangót varázsolt neki. Ő talán észre sem vette ezt. Most sem. De Marius nem tudta nem észrevenni, hogy Mercy mennyire szép. És a lány nem mondott igazat szeptemberben, mikor hülyéskedve a vakációjáról és a strandolásról kérdezte, és azt felelte, hogy nincs túl jó alakja a fürdőruhához. Nagyon is jó alakja van. Már majdnem egy felnőtt nőé. Jövő ilyenkorra totálisan és veszélyesen gyönyörűvé válik majd, ha így folytatja.
Nehéz lesz ez a három nap, hogy ne bámulja őt folyamatosan, gondolta Marius. Erőt vett magán, és közben szégyellte is magát. Pedig talán nem csinált semmi rosszat (kivéve tán, hogy itt maradt), csak szerelmes a legjobb barátjába.
Már jócskán éjszaka lehetett, mire elálmosodtak. Mercy felkelt, nyújtózkodott, majd lehajolt hozzá, és egy puszit nyomott a homlokára.
- Jó éjt, Marius. Álmodj szépeket.
Azután odaballagott a saját ágyához, lefeküdt, betakarózott, és egy kézmozdulatával leoltotta a házban a fényeket. Marius a sötétbe bámult, ami nem is volt teljesen sötét, mert a függönyökön át beszűrődött az utcai lámpák tompa fénye. Lassan álomba merült. Zavaros álmai voltak. Néha-néha felriadt. A szobában csend és nyugalom volt, csak Mercy szuszogott békésen a másik ágyon. Marius nem látta őt, csak a lélegzetvételét hallotta. Erre a halk hangra ő is szépen visszaaludt. Egy röpke pillanatra azt képzelte, hogy talán egy halvány, ezüstös derengést lát. Mintha egy patrónus állna ott őrt, hogy vigyázzon az álmukra és rájuk.
***
Reggel enyhe havazásra ébredt. A szobában félhomály volt a sötétítő függönyök jóvoltából, azok sarka mentén látott ki az utcára egy keskeny sávban. Pillantása Mercy ágyára tévedt, de a lány nem volt ott. Felkelhetett már, mert szépen rendbe tette és letakarta az ágyát, csak a pizsamáját hagyta ott összehajtva a tetején, talán így jelezve, hogy nyugi, nem ment sehova.
Marius felkelt és lebotorkált a konyhába. Sülő tojás illatát érezte. Mercy a tűzhely mellett tett-vett, reggelit készített kettejüknek.
- Pocsék vendéglátó lennék, ha nem várnálak egy kiadós reggelivel - mondta, mintha kitalálta volna a gondolatát. - Nemrég keltem, és igyekeztem hasznossá tenni magam. Mindjárt kész, ha éhes vagy.
Mercyn most egy teljesen hétköznapi tréningnadrág volt, meg egy ismeretlen mintás póló, a lábán pedig a vastag zoknija. Teljesen másként festett, mint talárban az iskolában. „Reménytelen" - gondolta Marius csüggedten. A lány reménytelenül gyönyörű volt így is. Rámosolygott, és a fiú úgy érezte, hogy ő maga nagyon ostoba arcot vághat éppen.
Csendben reggeliztek, utána segített neki elmosogatni. Nem volt sok holmi, egyszerűen csak segíteni akart.
- Mit szólnál hozzá, ha most megfőznénk az ünnepi menüt, azután elvinnélek valamerre? - kérdezte Mercy. - Majd este odaadom az ajándékodat is, ha már a sötétedés miatt beszorulunk a házba.
- Oké, Mer. Te vagy a főnök.
- Ezt már szeretem! - vigyorodott el a lány. - Bár nem, nem akarok főnökösködni. Azt szeretném, hogy mondd meg, te mit szeretnél, és ha lehetséges, akkor azt és úgy csináljuk.
- Nocsak, a sötét úrnő nem akar uralkodni? - élcelődött Marius.
- Nem, ez a sötét úrnő soha nem is akart. Csak élni, mint bármelyik ember. Látod, ennyire butuska is vagyok valójában.
- Soha nem tartanálak annak.
- Tudom, Marius. Te túlbecsülsz engem. Nagyon jólesik, de ettől még nem lesz valóságossá. Sejtem, hogy milyennek látnak engem mások, vagy akár te is. De az igazából nem én vagyok. Az igazi énem, aki valaha voltam, az sokkal inkább az a lány lenne, aki itt áll a tűzhely mellett, reggelit készít a családjának, elvégzi a munkáját, megnevettet mindenkit maga körül, este pedig varázslatos meséket mond a gyerekeinek.
- Ne légy szomorú! - kérte Marius.
- Nem vagyok az, csak érzelgőssé tesz a karácsony. Na, segíts ebédet csinálni akkor.
Marius segített. Már amiben tudott. Krumplit és zöldséget pucolt, tésztát főzött, szalonnát pirított. Életében nem csinált még ilyesmit. Ilyen lenne az átlagos emberek élete? Nem olyan rossz. Fogalma sem volt, hogy mit főznek. Mercy azt mondta, ez amolyan kényszerszülte, mindent bele menü lesz, mindabból, amit csak talál otthon. A hűtőben nem volt sok minden használható, de a mosogató melletti szekrény többféle tartós élelmiszert rejtett. Végül is ránézésre annyira nem lett rossz, és az íze is egészen élvezhető volt.
- Jók vagyunk együtt a konyhában - somolygott magában a lány. - Egyszer azt kérdezted tőlem, hogy tudnék-e így élni, egy varázslat nélküli világban. Most én kérdezem ugyanezt tőled. Te tudnál-e így élni, Marius?
- Nagyon furcsa. És nem lehet egyszerű, pedig még alig láttam belőle valamit. Elsőre mégsem tűnt annyira ijesztőnek. Talán csak veled együtt nem az. Nem tudom. De azt hiszem, tudnék így élni, ha arra volna szükség. Bele kellene tanulnom, nagyon sokat, de talán van, amiért megérné.
***
Mászkáltak egy kicsit a környéken. Mercy mindenféle kis történeteket mesélt a szomszédságról. Nem pletykálkodott, inkább csak kedvesen csipkelődő stílusban előadott, tréfás kis történetek voltak. Olyasvalakitől, aki mágus létére őszintén kedveli a körülötte élő muglikat. Marius kérdezősködött kicsit ennek a világnak a működéséről is.
- Varázslat hiányában ezek az emberek a technikát és az emberi tudás eredményeit használják - magyarázta Mercy. - A vizet, a világítást, a meleget gépek adják, amiket más emberek működtetnek távolról. Az ember dolgozik, és a munkájáért pénzt kap egy bankszámlára. Olyasmi, mintha egy széfje volna a Gringottsban. A vizet, világítást adó gépeket kezelő emberek pedig az interneten át üzennek a banknak, hogy mennyi pénzzel tartozunk azért, amit adnak. A bank pedig kifizeti nekik a pénzt a mi számlánkról. Be se kell hozzá mennünk a bankba, egy számítógéppel és a nettel elintézhetünk szinte mindent.
- A te szüleid is így csinálják?
- Igen, már évek óta. Nagyon egyszerű, ha egyszer megtanultad.
- És ha valami nem működik jól, vagy tévedés történik?
- Akkor a banknál meg tudod nézni, és tudod jelezni, hogy hiba történt. Kivizsgálják, és ha igazad van, akkor rendbe teszik a dolgot.
- Te érthetőbben magyarázol, mint a Roxfortban mugliismeret órán!
- Mert én félig ebben a világban élek - felelte Mercy. - Van személyes tapasztalatom. Igyekeztem mindent megtanulni, amivel segíthetem a családomat.
- A szüleid nagyon büszkék lehetnek rád.
- Igyekszem. Ám nem könnyű mindennek megfelelni. Ők szeretnek, de nagyon szigorúak. Azt akarják, hogy megtanuljak boldogulni az életben. Én ezért tanulok elsősorban, nem annyira a jó jegyekért.
- De a jegyeid sem rosszak.
- Ez csak a hab a tortán, de nem ezért csinálom. Megjöttünk, Marius.
Egy magas kőfal előtt álltak, Mercy keze a rácsos kapun pihent.
- Hol vagyunk? - kérdezte Marius.
- Karácsony van, és ide is hoztunk egy ajándékot - felelte a lány, belökve a kaput. - Ez egy temető. Virágot viszünk Hope-nak.