- Milyen gyakran jársz ide? – kérdezte Jisung kíváncsian, ahogy tekintete folyamatosan végig járt a környezeten. Teljesen el volt ámulva a látottaktól, lenyűgözte a csend, amely körbe lengte őket, az állatok, amik nyugodtan legeltek, az emberek, akik vidáman dolgoztak. Nem tudott betelni vele, legszívesebben el sem ment volna soha többet onnan.
- Nagyjából két hetente – nézett Minho is körbe, zsebre dugott kézzel és mosolyogva konstatálta, hogy minden ugyanolyan, mint amilyenre emlékezett – Régebben hetente jártam ki, de a cég növekedésével a munka is megnőtt, szóval nagyon nincs rá időm. Felhoztam azt az ötletet is apámnak, hogy ide költözzek ki, de a városban sokkal nagyobb hasznomat látaj, ezért maradtam – magyarázta, miközben egyre közelebb értek az épületcsoporthoz, ami a karámok után terült szét.
- Kár, pedig ez a hely romantikusabb – jegyezte meg ahogy lassan az állatokhoz értek. Kíváncsian lépett be a karámba és a tekintete rögtön megakadt egy éjfekete jószágon – Van kedvenc lovad?
- Mi abban a vicces, ha lelövöm a poént és elmondom? – ült fel az idősebb a karámra és simogatta meg a hozzájuk ügető tarka kanca orrát, aki azonnal hozzájuk sietett – Van, de akarom tudni, melyikkel tudnál a legjobban elképzelni. Mázlid van, hogy most ő is kint van – nézett végig a legelő állatokon.
- Hmm – gondolkozott el Jisung ahogy végig pillantott az állatokon. Érdeklődve sétált végig, felmérte a lovakat, néhányuknak orrát is végig simította míg legvégül annál a feketénél kötött ki, akin először esett meg a pillantása. Ahogy elé lépett, a ló megrázta sörényét, fejét kissé elfordította, mintha nem is számítana a fiú jelenléte, viszont ezen viselkedése ellenére is végig figyelemmel tartotta. Ajkai mosolyra húzva fordult Minho felé – Ő az?
- Túl egyértelmű volt – sétált oda nevetve a megszólított, majd megpaskolta a hátát, mire ő érdeklődve kapta rá a tekintetét, fejét pedig mellkasának döntötte, ami miatt muszáj volt hátrálnia más lépést – Tudom, hogy hiányoztam, de azzal, hogy belelöksz a szarodba, nem fogok tudni gyakrabban jönni – vakarta meg az állat füle tövét, mire csak fújtatva ment vissza legelni – Ő volt az első lovam, még csikókorában került ide egy híres tenyésztőtől. Szinte lehetetlen volt betörni, túlságosan makacs volt ahhoz. Most is csak pár gondozó tud a közelébe menni, elég távolságtartó – magyarázta Jisungnak és észre sem vette, hogy tekintete a lovon felejtette.
- Nem is tudom honnan ilyen ismerős ez a viselkedés – játszott elgondolkozást szelíd mosollyal – Gyönyörű – jegyezte meg, viszont megközelíteni már nem volt bátorsága. Tekintélyt parancsoló volt, üvöltött róla, hogy ő Minhohoz tartozik.
- Tudom – egyezett bele gondolkodás nélkül, majd végül rávette magát, hogy a mellette álló fiúra terelje a figyelmét – Én valamiért hiszem, hogy megvannak a maga okai, amiért ilyen. Attól, hogy híres a tenyésztője, nem jelenti azt, hogy tökéletes és minden lovával helyesen bánik. Nem tudom, mi történhetett vele, de nála hűségesebb állatot még nem láttam.
- Illik hozzád – rejtette kezeit a zsebébe Jisung – És nem is mondtam, hogy nincs meg az oka. Mindenkinek megvan – hátrált egy lépést.
- Én tudtam először és nagyon sokáig egyedül megülni. Valahogy értem, miért látod így – fordult teljes testével a kisebb felé és halvány mosoly kúszott arcára reakcióját látva – Csak nem félsz tőle?
- Félni nem félek, de belőled kiindulva jobb, ha tartom a két lépés távolságot – vont vállat – Az első közös esténk után egy hétig sajgott a csuklóm. Én provokáltam ki, nála nem játszom el ezt, eltöri valamimet, nekem annyi.
- Bocsi, túllőttem a célon – nézett rá bocsánat kérően Minho – De túlságosan idegesített a jelenléted és eléggé felhúztál. Akkor még nem tudtam, hogy aranyos is tudsz lenni.
- Spongyát rá – vont vállat sokadjára is mosolyogva – Szóval? Mit kellene tennem? – döntötte oldalra kíváncsian a fejét. Fél füllel érzékelte, hogy az egyik ott dolgozó belép a karámba, de nagy figyelmet nem fordított neki, inkább Minhora figyelt.
- Először is kerítsünk neked egy lovat – nézett körbe, mikor a tekintete egy fehér állaton állapodott meg – Nyergeljék fel azt is az enyém mellett – szólt oda a gondozónak, aki csak bólintva vette tudomásul a kérést és kezdte kivezetni a lovakat – Te pedig gyere velem, kerítünk neked sisakot és csizmát.
- Ugye nem olyan makacs lovat választottál nekem, mint magadnak? – követte Minhot, ahogy elvezette a karámtól. Még utoljára hátra pillantott a válla felett, hogy lássa neki milyen jószágot vezették ki és ahogy megpillantotta, nyugalom szállta meg. Sokkal higgadtabb volt az idősebbé.
- Ő sem makacs, csak tudni kell vele bánni – forgatta meg szemeit – De nem, Chica sokkal nyugodtabb, nehezen lehet kihozni a sodrából. Minden kezdő rajta tanul, lehetetlen, hogy bajod legyen vele – nyugtatta meg a fiút Minho, miközben az épületek felé sétált.
- Ez megnyugtató – bólintott aprót. Minho azon a helyen látszólagosan is sokkal nyugodtabb volt, mint az otthonában. Minden vonása kisimult, tartása lazább volt és hang hordozása is sokkal barátságosabb – Tudod mit gondolok?
- Hadd találjam ki – gondolkozott el – Arra gondolsz, hogy milyen mázlista vagy, hogy valaki olyan lehet melletted, mint én – mosolygott rá lágyan – De nem, nem vagyok gondolatolvasó. Mire?
- Jót tenne neked, ha itt élnél – közölte vele lágy ajakgörbülettel – És itt hamarabb rávennél, hogy hozzád költözzek. Tetszik ez a hely és az, aki itt vagy. Jobban áll neked, mint a városi élet.
- Szerintem is minden könnyebb lenne itt – egyezett bele gondolkodás nélkül – De apámnak ahhoz lenne egy-két szava és nem akarok kockáztatni. Talán majd, ha normális életem lesz.
- Mindenesetre én támogatom ezt az ötletet – állt meg mellette, ahogy kitárt egy szekrényt, ami teli volt mindenféle lovagló felszereléssel. Kíváncsian mérte végig őket, majd ahogy Minho a kezébe nyomott egy sisakot, azt kezdte el forgatni – Fogadni merek, hogy te még ezekben is lélegzetelállítóan fogsz kinézni, én meg, mint egy idióta.
- Ha nem vágsz hülye képet, akkor nem hiszem – vette magára rutinosan a sisakot, majd Jisunghoz lépett és kivette az övét a kezéből – Egyelőre annak is örülök, ha az alapokkal képben vagy a lovon maradni. Ebéd után kimegyünk terepre, de végig hozzám leszel kötve – helyezte fel a fejére a kiegészítőt és csatolta be az álla alatt – Megfelel?
- Amíg vigyázol rám, bármi megfelel – mosolygott rá, ahogy rá tette a sisakot – Egy szerencse csók még jár? – döntötte oldalra a fejét játékosan. Tudta, hogy nem lesz baja mert Minho ügyelni fog arra, hogy ne történjen semmi, de előtte még szerette volna megízlelni ajkait, kíváncsi volt, hogy csókja is változik-e a hellyel.
- Talán, de csak mert ilyen szépen nézel – döntötte ő is oldalra a fejét, majd mosolyogva lépett hozzá és Jisung arcát kezei közé szorítva csókolt vidáman ajkaira. Mérhetetlen boldogság fogta el, miközben az istálló jellegzetes illata lengte őket körbe, Minho pedig egyre csak a fiú csókját élvezte. A kisebb kezei az idősebb derekára siklottak, mert muszáj volt megkapaszkodnia benne. Bódító érzés kapta el, térdei megremegtek és alig akart elszakadni tőle.
- Hűha – súgta maguk közé még mindig kisség kábán – Visszaszívom. Ez volt életem legjobb csókja.
- Túl ártatlan vagy ahhoz képest, hogy hol dolgozol – kuncogott Minho, szemei pedig ragyogtak, ahogy a fiú kábult arcát figyelte. Imádta a közénk telepedett aurát és legszívesebben örökre úgy maradt volna – Ha velem maradsz, többször is meg fogod még gondolni magad, hogy melyik is volt a legjobb csókod – döntötte oldalra a fejét és túrt a szőke tincsei közé.
- Hülye lennék nem melletted maradni – nevetett, ahogy beledőlt az érintésbe – Itt akarok lenni veled még nagyon sokáig – csúszott ki a száján, viszont nem igazán bánta, hiszen ez volt az igazság.
- Valld be, hogy teljesen belém zúgtál – döntötte össze homlokaikat és nézett mélyen Jisung szemeibe. Szíve hevesen dobogott és ismét elkapta az érzés, hogy csakis mellette lehet igazán boldog; az apjának dolgai ide vagy oda, az elmúlt két hónapban a fiatalabb túl nagy hatást gyakorolt rám, de őszintén nem is bánta.
- Tagadhatnám, de minek? – nevetett csillogó szemekkel. Teljesen elveszett az érzésben, Minho íriszei fénylettek, magukkal ragadták és fogva tartották – Nehéz lenne nem beléd esni, amikor ennyire tökéletesen viselkedsz, csak kár, hogy én nem tudnám ennyire elvenni az eszed – húzódtak bánatos mosolyra ajkaik, de továbbra is csak rá volt képes figyelni. Minho hosszasan vizslatta tekinteté, minden szó nélkül, majd ösztönösen csapott arcára közepes erősséggel. Láthatóan meglepődött hirtelen ütéstől és apró bűntudatot is ébresztett Minhoban, viszont rögtön el is hessegette a kellemetlen érzést.
- Ezt azért kaptad, mert megint hülyeségeket beszélsz – szögezte le, majd puszikkal szórta be a vörös területet – Ezt pedig vedd a válaszomnak.
- Akkor ezt most vehetem vallomásnak – hangzott Jisung kérdése inkább kijelentésnek – Kössünk még egy fogadást – mosolygott rá szélesen – Ha sikerül elérned, hogy egyszer se essek le a lóról, elviszlek egy randira – karolta át a nyakát – Ha leesek, a teljes hétvégét nálam kell töltened a buli előtt és után is.
- Tökéletesen megfelel – vigyorgott rá – Mondjuk, ha nem akarod, hogy szándékosan dobjalak le a lóról, lehet mást kellett volna válassz tétnek – nevetett fel – De rendben, legyen.
- Bármelyikünk is győz, mind a ketten jól járunk – görbítette felfelé ajkait – De ha le mersz lökni a lóról, nagyon ajánlom, hogy elkapj – mutatta fel fenyegetően mutatóujját, de még ő sem volt képes komolyan venni magát.
- Mert mi lesz? Talán megversz? – vonta fel a szemöldökét szórakozottan – Már nem azért, de azokkal a karokkal egy légynek sem tudnál ártani, ha pedig figyelmen kívül akarsz hagyni vagy nem szólni hozzám, azzal te is szívsz – közölte az egyértelműt, majd halovány mosollyal nézett rá – Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, de jelentős hátrányban vagy minden szempontból.
- Néha annyira okos tudsz lenni – fújta fel bosszúsan az arcát Jisung, viszont nem tartott sokáig a hisztije, kezét megfogva indult meg kifelé – A lényeg ugyanaz, el kell kapnod mert, ha eltöröm valamimet neked sem fogok tudni táncolni.
- Akkor, viszont kénytelen leszel nálunk betegeskedni, mert egyedül nem hagylak a lakásodban, az is biztos. Már nem mintha tudnál magadról gondoskodni törött lábbal, teljesen egyedül, de... ezzel is láthatod, mennyire jószívű vagyok – mosolygott rá elégedetten, szemei pedig azonnal felcsillantak, mikor megpillantotta a rájuk várakozó, teljesen felszerelt lovakat. Jisung valami csípős megjegyzéssel akart neki visszavágni, viszont ahogy meglátta a fiú tekintetét, inkább csendben maradt. Nem tudta elszakítani róla a pillantását, a belőle áradó boldog kisugárzás teljesen elvarázsolta.
- Annyira gyönyörű vagy – bukott ki ajkai közül, mielőtt még esélye lett volna átgondolni a szavakat.
- Mi? – kapta rá meglepetten Minho a fejét és nagy szemekkel méregette a kisebbet, aki legalább annyira zavaradottnak tűnt, mint ő maga is. Kellett egy kis idő, mire felfogta a mondandójának a lényegét és, ha őszinte akart lenni, kissé zavarba is jött a hirtelen őszinteségtől – Tudom, hogy az vagyok – fordította el a fejét, mikor halvány pír csípését érezte meg arcán – De te is az vagy... - tette hozzá motyogva és inkább a lovához sietettet, majd simított végig az állat nyakán. Jisung ajkaira halovány mosoly kúszott bókját hallva és reakcióját látva, de nem válaszolt, inkább ő is a lovakhoz lépett és óvatosan nyúlt a fehér jószág után. Először kissé bátortalanul simított végig a szőrén, viszont amikor nem reagált rá, sokkal bátrabban folytatta.
- Te is nagyon gyönyörű vagy ám – suttogta az állatnak mosolyát fent tartva. Erre a ló felemelte a fejét, rá pillantott és bár több reakciót nem kapott, a szőke hajú fiú nagyon is elégedett volt.
- Ha befejezted a szerelmi vallomást, kezdünk – szólalt meg Minho, majd lovának kantárját kezében tartva lépett oda hozzá – Segítek felszállni, onnantól pedig kapaszkodj erősen a nyereg szarvába. A kantárt még nem bízom rád, egyelőre tudj megülni rajta.
- Okés – bólintott Jisung, majd hagyta, hogy az idősebb felsegítse a nyeregbe. Először kissé megingott, viszont hamar megtalálva az egyensúlyát, kihúzott háttal kapaszkodott meg úgy ahogy utasították – Oké, ez nem is volt olyan nehéz.
- Rendben – pattant fel Minho is rutinosan a saját lovára és húzta magához a kisebbék kantárját – Megtesszünk pár lassú lépést, próbáld megtartani az egyensúlyod – közölte, majd rögtön teljesítette is az elhangzottakat. A fiatalabból egy meglepett hang szalad ki ahogy elindultak, de utasítást követve igyekezett megtartani az egyensúlyát. Egyszer-kétszer majdnem leszédült a lóról, de viszonylag könnyen tudta tartani magát, ez pedig büszke mosolyt csalt ajkaira.
- Minden oké? – kérdezett rá az idősebb, ahogy hátra pillantott a mögötte ballagó fiúra és elégedett mosolyát látva, ő maga is tudatlanul görbítette felfelé ajkait – Helyes. Ügyes fiú – nyugtázta elégedetten, majd mélyen beszívva a levegőt pillantott fel az égre - Szerencsés időt fogtunk ki, akár kimehetünk a mezőkre is.
- Én teljesen rád bízom magam – nézett fel Minhora mosolyogva és hagyta, hogy vezesse amerre csak akarja. Minél tovább ült a nyeregben, annál inkább szivárgott el a félelme és egyre kényelmesebben tudta érezni magát.
- Örülök, hogy már ide is elértünk – jegyezte meg, miközben erősen fontolóra vette, hogy egy kissé megszívassa a fiút, de végül apró fejrázással hessegette el a gondolatot – Tudod, azért nekem néha hiányzik, hogy utáljuk egymást. Szükségem van egy napra, amikor határok nélkül vághatok mindent a fejedhez anélkül, hogy komolyan gondolnám és ismét láthatnálak eljátszani azt, mennyire undorodsz tőlem. A mostani helyzetre sem panaszkodom, de tudod a nosztalgia kedvéért – vont vállat, miközben a kisebb karámokat megkerülve értek el egy hatalmas mezőre.
- Nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám játszani az undorodás részt – gondolkodott el Jisung összevont szemöldökkel – De vágj a fejemhez, amit csak akarsz. Biztos hallottam már rosszabbat is – mosolyodott el, le sem véve a lóról a pillantását. Ugyan kezdeti félelme enyhült, azért egy kis része még mindig tartott attól, hogy lezuhan és így biztonságosabbnak vélte.
- De ez így nem szórakoztató – húzta el ajkait kelletlenül – Ha csak én piszkállak, abban nincs semmi élvezet, és nehezen fogsz eljutni oda, hogy köztünk lévő feszültségtől beadod a derekad és lefekszel velem – tette karba kezeit puffogva, akárcsak egy kisgyermek.
- Én is vághatok dolgokat a fejedhez, ha neked attól jobb – forgatta meg a szemeit, viszont mosolyát továbbra is fent tartotta – De az is igaz, hogy kevesebb eséllyel fekszem le veled, ha feszült vagy ideges vagyok, ebben nem tévedsz.
- Nem tudod mit hagysz ki. Az ideges szex a legjobb szex – jelentette ki magabiztosan Minho – Garantáltan lenyugszol a végére és minden kivirágzik.
- Azt hittem az a békülős szex – nézett az idősebbre értetlenül – Na nem baj, majd, ha megkérsz, hogy legyek a párod, talán akkor bele megyek az ideges szexbe a kedvedért, addig érd be az álmodozással.
- Te komolyan járni akarsz velem? – állította meg a lovakat egy egyszerű rántással, majd meglepetten nézett Jisungra. Valahogy reménykedett hasonlókban, viszont egyenesen hallani a másiktól egy teljesen más, ismeretlen érzéssel töltötte el – És nem, a békülős szex más. Itt nem akarsz senkivel sem kibékülni, csak levezeted a stresszt – hadarta még el gyorsan, hogy választ is adjon, de továbbra is maradhassanak az eredeti kérdés körnél.
- Azt hittem ez egyértelmű – rázta meg a fejét kissé, amikor megtorpantak – Mármint, csak úgy heccből nem szoktam így viselkedni senkivel. Miért, te nem gondolkodtál ilyesmin? – bizonytalanodott el kissé, viszont ezt igyekezett nem kimutatni felé; inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Talán – válaszolt kurtán, és próbálta meg tudatosítani magában, hogy másokkal ellentétben a kisebb nem csak jászszik vele és nem mindössze a pénzére fáj a foga. Valószínűnek tartotta, hogy nevetséges képet vághat, ugyanis Jisung nagyokat pislogva meredt rá – Gondolkodtam rajta, de nem csak te vagy az egyetlen, aki nehezen adja magát – tette hozzá halovány mosollyal.
- Szóval harcolnom kell a kegyeidért? – mosolyodott el szélesen – És mit kell tennem, hogy nekem ajándékozd a szívedet? – döntötte kissé oldalra a fejét és úgy kereste meg Minhoval a szemkontaktust. A kezdeti bizonytalanság megszűnt és helyébe visszatért a magabiztosság, ami mindig is elöntötte.
- Ha főzöl nekem minden nap, már az is egy jó lépés ahhoz, hogy elnyerj. És az az ígért randi nagyon jó kell legyen, mert úgysem fogsz leesni. Tényleg, hozzá szoktál a nyereghez?
- Igen, bár lehet holnapra a combomban lesz egy kis izomláz – kuncogott ismét a lóra terelve a figyelmét – Egyszerűbb, mint hittem, hogy lesz. Nem gondoltam át a fogadás rám eső részét.
- Nem baj, ennyi elég is – szállt le a lóról Minho és sétált magabiztosan Jisung mellé – Remélem nem bánod, ha megkérlek arra, hogy szállj fel mögém – nyújtotta felé a kezét, hogy lesegíthesse – Ezt mindenképp érezned kell.
- Nem, nem bánom – húzta széles mosolyra a száját a fiatalabb és hagyta, hogy lesegítse a lóról. Kissé megingott amikor talpai a földet érték, de Minho a dereka után kapva tartotta meg, hogy véletlenül se boruljon fel.
- Ha ennyitől megborulsz, napokig nem fogsz tudni lábra állni, miután engem lovagoltál meg – rántotta magához a vékony alakját és engedett meg magának egy könnyed nevetést – Szólj, ha túlságosan fáj a combod, sétálhatunk egy kicsit – hagyott apró csókot ajkain.
- Nem, rendben vagyok – rázta meg a fejét hevesen Jisung – Csak azt akartam, hogy átölelj, ezért billentem meg.
- Csak, hogy tudd, förtelmesen hazudsz. Ha ölelést akartál volna, nem kérdezel, csak letámadsz. Attól, hogy szerelmes vagyok, nem leszek hülye.
- Szóval szerelmes vagy? – fordult teljesen vele szembe és a nyakát átkarolva tartotta maga mellett, hogy esélye se lehessen elmenekülni – Tetszik ezt tőled hallani. Mondhatnád többször is – ajándékozta meg egy aprócska orr puszival is.
- Nem mondtam ilyesmit, talán nem ártana orvoshoz menned – csúsztatta tenyerét derekára és mindent megtett annak érdekében, hogy elkerülhesse a szemkontaktust – Bírlak, Jisung, de az egyetlen szerelmem mellett nem mondanék ilyet még neked sem. És már láttad, hogy mennyire erős temperamentuma van – pillantott a mellettük ácsorgó fekete lóra – Sajnálom, Jisung, de ez a hajó elúszott.
- Nagy kár, nagy veszteség. Akkor nem szabad túl sokáig ölelned, féltékeny lesz a végén – bólintott a legelésző állat felé, aki egy pillantásra sem méltatta őket. Halovány mosoly kúszott a fiatal fiú ajkaira, de nem engedte el Minhot már csak azért sem.
- Szerintem is jobban kéne vigyáznod, sosem tudhatod, mikor ront neked és teper le – kezdett el billegni jobbra-balra továbbra is szorosan ölelve a szőke hajú fiút – Még a végén előbb fog lekapni, mint, hogy lefeküdj velem – kuncogott, miközben lágyan csókolt ajkaira és még szorosabban ölelte magához.
- Igen, előfordulhat – motyogta az idősebb ajkaira, viszont már rég elveszett lágy csókjának bizsergő érzésében. Szorosan fonta köré a karjait, hagyta, hogy teljesen magával rántsa és a maradék falat is ledöntse, amit épített elé – Szeretlek – suttogta olyan őszinteséggel, amelybe még bele is pirult.
- Tudom – simított utoljára gyengéden arcára kézfejével, majd egy könnyed mozdulattal kapta fel az ölébe combjától fogva – De attól még nem menekülsz előlem – ültette fel a lóvára a fiút és egy utolsó puszit hagyott az orrán mielőtt felült volna elé.