Két nappal később
Perselus Piton végig az ifjú Harry Potter ágya mellett volt. A gyermek nem sokkal azután, hogy a kúriába vitték belázasodott, ami miatt a férfi nem merte elhagyni a szobát. Remus szintén ott maradt egy ideig, de mikor látta, hogy Perselus a kezében tartotta az irányítást, elment onnan a Roxfortba. Volt mit megbeszélnie az igazgatóval. A bajitalmester maradt Harry mellett, s a lehető legjobb tudása szerint ápolta a kisfiút. A gondok csak akkor kezdődtek, amikor másnap a gyermek a szüleit hívta álmában. Lázálomból esett lázálomba, s ez ellen Perselus nem sokat tehetett.
– Anya! – kiáltott fel Harry már sokadjára, de ugyanúgy megijesztve az ágya mellett ülő bájitalmestert. A kisgyermek fájdalommal teli hangja minden egyes alkalommal mély sebeket hagyott Perselus lelkén, hiszen a férfi semmivel sem tudott segíteni rajta. Már így is több főzet volt a szervezetében, mint amit egészségesnek lehetett mondani.
– Harry, kérlek nyugodj meg! – fogta meg a férfi a gyermek remegő vállát, de nem járt sok sikerrel. Harry talán egy kicsit megnyugodott, de továbbra is motyogott és reszketett álmában. Perselusnak fájt így látni azt az kisfiút, akit utoljára csecsemőkorában tartott a karjaiban, miután Lily az ügyetlen kezeibe nyomta a babát, mondván képes erre. Sirius és James a sarokban nevettek a zavartságán, Remus pedig csak mosolyogva evett egy csokit a kanapén ülve. Perselus morogva távozott aznap, de valójában egy kedves emlék volt számára.
– Semmi baj, Harry – folytatta tovább Perselus, s közben lecserélte az átmelegedett rongyot a gyermek homlokán. – Ígérem, hogy minden rendben lesz. Nem fogsz visszakerülni abba a házba, ne félj! Nem engedem, hogy bárki is elvigyen innen.
– Nem tudtam, hogy ilyen mélyen kötődsz az ifjú Harry Potterhez – szólalt meg egy ismerős hang a háta mögött, mire Perselus azonnal felpattant, pálcával a kezében. Nem fenyegette veszély, csak Dumbledore jelent meg váratlanul az otthonában, de ez nem jelentette azt, hogy megbízott volna a vele szemben álló varázslóban.
– Örülök, hogy csak úgy bejárkál az otthonomba, uram! – mordult fel Perselus, s közben arra gondolt, hogy egyszer biztosan csengőt köt az idős mágus nyakába, hogy legalább hallja, ha felé közelít.
– De Perselus – tárta szét a karjait Albus. – Mi mást tehettem volna? Nem volt más lehetőségem.
– Más lehetőség?! – kiáltott fel a bájitalmester. – Én voltam az, akit Lily és James felkértek Harry nevelésére, ha velük bármi történne! Én, Albus! Nem Petunia Dursley, aki még a saját testvérét is utálta a mágia miatt, Harryt pedig egyenesen gyűlölte.
– Lily szeretete ott tudta igazán megvédeni, drága fiam – mentegetőzött tovább a híres igazgató, de hiába. Perselus személyében csak süket fülekre lelt.
– A kúriám majdnem olyan biztonságos, mint a Roxfort, talán még annál az ódon kastélynál is jobb! – felelte a fekete hajú férfi, majd visszafordult az ágy felé. Hiába neki volt igaza, tisztában volt azzal is, hogy Dumbledore ellen nem nyerhet csatát.
Szerencsére az idősebb mágus is a csendet választotta egy ideig, így Perselusnak volt esélye arra, hogy valamennyire megnyugodjon. Azon meg sem lepődött, hogy Harry nem kelt fel a hangos zajokra. A gyermeknek elég magas volt a láza, nem is számított arra Perselus, hogy magához térne. Mégis, kicsit elkeserítette a dolog, holott tudta rá a logikus magyarázatot.
– Harry Potter nem maradhat itt – szólalt meg újra Dumbledore professzor. – A Minisztérium előbb vagy utóbb, de észreveszi, hogy elkerült a Privet Drive-ról, Perselus.
– Ott sem maradhat – rázta meg a fejét a bájitalmester. – Az a két mugli csak bántja őt mindenért. Ha visszakerül oda, akkor akár az is lehet, hogy legközelebb nem tudjuk időben kihozni onnan. Most is csak a bájitalaim tartják egyben, de csodákat tenni én sem tudok. Ha a szervezete túl gyenge...
Perselus nem tudta kimondani, holott találkozott már a halállal, nem is egyszer. Tudta, hogy milyen. Érezte már, s sosem fogja elfeledni. Mégis, Lily és James után belegondolni abba, hogy a kis Harryt is elveszíthetik... Szörnyű volt, de egy lehetséges igazság. A kisfiú gyenge volt, s maga Perselus sem tudta, hogy amit tesz az jó-e vagy sem. Helyes, hogy megpróbálja megmenteni? Nem kéne inkább hagyni, hogy csatlakozzon a szüleihez?
– Amíg jobban nem lesz, addig természetesen maradhat nálad, drága fiam – egyezett végül bele az idős igazgató. – De utána majd komoly harcok kezdődnek a Minisztériummal, ezt te is nagyon jól tudod.
– De még mennyire – sóhajtott fel Perselus, de a lelke határozott volt és erős. Nem sokan tudták, de annak idején készítettek egy hivatalos papírt is, arra az esetre, ha valaki megkérdőjelezné Perselus jogát Harryért. A fiatal bájitalmester biztosan tudta, hogy ő fog nyerni, még ha magával a miniszterrel is kell kiállnia. Lehet, hogy nem ő volt a legtisztább múlttal rendelkező varázsló, de neki volt a legtöbb esélye arra, hogy Harry Potter gondviselője legyen.
Perselus annyira elmerült a gondolataiban, hogy fel se tűnt neki Albus Dumbledore távozása. Pedig újra egyedül maradt a beteg Harryvel a szobában, magányosan a csapongó gondataival, melyek szélvészként száguldoztak az elméjében. Meglepő módon most mégis nyugodtabb volt, mint bármikor. Harry csendesen feküdt az ágyon, a sebei lassan, de gyógyulni kezdtek. A láza még ugyan magas volt, azonban már nem annyira, mint először. Perselus látott esélyt arra, hogy Harry ezt is legyőzi majd idővel.
– Ne aggódj, Lily! – suttogta csak úgy magának Perselus. – Ugyan az ígéretemet nem tudtam az elejétől fogva betartani, de most már itt vagyok Harry mellett, s nem fogom hagyni, hogy visszavigyék innen a nővéredhez. Most már biztonságban van a fiad...
•••
Hey hey!
Picit rövidebb rész, de itt van. Hmmm. Ne kérdezzétek, hogy most miért nem szimpatizálok Dumbledore professzorral. Gyakorta megesik ez velem, hogy olykor nem feltétlen kedves és szuper nagyapaként állítom be. De hát nah. Azért vannak neki is sötét dolgok a múltjában.
/|\••/|\