-...Lassan fogom megölni azt a ribancot - suttogta magának dühtől összeszorított fogakkal Antonie. -Egyenként kitépem a szerveit és hagyom, hogy a fájdalomtól sikoltozva elvérezzen. Egyedül csak a szívét, a tüdejét és az agyát fogom meghagyni, hogy képes...
Idruz ásított egyet és hátradőlt a rozoga faszéken, amin már legalább egy órája gubbasztott. Kezdte nagyon idegesíteni őt ez a kisdémon. Legszívesebben lecsapta volna a folyamatosan magának kerepelő fiút, csakhogy végre valahára csend legyen.
A róka rettentően szenvedett, ezért is javasolta Idruz Danténak, hogy talán jobb lenne, ha kegyelmeznének neki és megölnék. De persze a Mérgek Királya nemet mondott az ajánlatra. A döntését azzal magyarázta, hogy a nogitsune bosszúra vágyik és mert a sérülése következtében nőtt még néhány farka, ami miatt a későbbiekben még a hasznukra vállhat majd.
Antonie alapból csak Dante gyógyítóképességeinek köszönhetően maradt életben. Egyszerű, boszorkányok által készített gyógyfőzetekkel nem élt volna túl ilyen mértékű égési sérüléseket. Már ha túlélésnek lehet nevezni azt, ha félholtat csinálnak valakiből.
A fiú ismét megpróbált felállni. A gyógyulófélben lévő bőre és izmai húzódni kezdtek, mire felkiáltott a fájdalomtól, mint egy kislány és visszazuttyant az ágyra.
Akaratlanul is egy halvány, kárörvendő mosoly jelent meg Idruz arcán. Tudta, hogy a yako a fájdalomcsillapítók ellenére is szenved, de ő valahogy mégis egy kissé nevetségesnek találta a fiú kínlódását. Antonie felé kapta a félig befáslizott arcát és elvicsorodott.
-Mi olyan vicces, Szikladenevér? Én a helyedben nem röhögnék, hisz nem én veszítettem el egy klánnyi vámpírt és az egyik legveszélyesebb fegyverünket.
Felvonta a szemöldökét.
-Nem én használtam szándékosan csalinak kéttucatnyi vámpírt és írtam ezzel alá a halálos ítéletüket.
-Jössz végre, Idruz, vagy még itt kell ácsorognom fél órát és nézni, ahogy azon veszekedtek, hogy ki miatt halt meg a legtöbb fajtársam? - morogta Blanche.
A vízköpő az ajtó felé fordult. Eddig észre se vette, hogy a nő is itt van. Bár Blanchet soha nem vette észre senki, hacsak ő maga nem akarta, hogy észrevegyék. A vámpírnő negyedrészben vérpumának született, ami kevés volt ahhoz, hogy alakot tudjon váltani, de így is rendelkezett egy-két egyedi képességgel, amiknek az ereje mégjobban felerősödött, amikor Dante néhány évtizeddel ezelőtt vámpírrá változtatta. Hangtalan volt, könyörtelen, erős, fürge, kecses és gyors. Tökéletes kémnek és fejvadásznak. Dante szinte mindig őt küldte felderíteni, szaglászni és gyilkolni, ha a Fényvilágban kellett elintézni valamit vagy valakit. A másik két világban is jól jött volna az ereje, de egy boszorkány évekkel ezelőtt megátkozta, ami miatt nem tud átkelni a portálokon. Ha nem lenne az átok, akkor Dante biztos vele nyiratta volna ki a de Foix ivadékot, nem az amatőr nogitsunéval, akinek az égési sérüléseken kívül csak annyit sikerült elérnie, hogy elveszítették a csapatuk felét.
-Jövök - morogta Idruz és az öreg szék megkönnyebbülten reccsent egyet alatta, amikor felállt róla. Ha legközelebb valaki ráül, már lehet meg fogja adni magát és összeroskad. -Te meg addig próbálj meg nem meghalni - szólt hátra a válla felett a yako-nak, mire az felhorkant.
-Te készülsz megfenyegetni egy bukott istennőt, nem én - motyogta amaz, de Idruz ezt a visszaszólást már figyelmen kívül hagyta. Átszelte a szobát és követte a néma léptű fejvadászt. A saját léptei bezzeg úgy dübörögtek, mintha egy egész elefántcsorda csörtetett volna végig a folyosón.
Hiába voltak nagyok, gyorsak és erősek, a vízköpőknek soha nem ment a halk lopakodás. Talán azért mert a fél életüket kővé dermedve töltötték. Dehát mindenkinek megvannak a maga gyengeségei és hibái, senki nem lehet tökéletes. Bár azért mindennek van határa.
Idruz ezt nagyon is jól tudta. Születése óta a párizsi vízköpőklán tagja volt. Nem lépett át más klánba annak ellenére, hogy tudott a szörnyűségekről, amiket a klán művelt. Mert úgy hitte, mindenki hibázhat.
De amikor tudomást szerzett az alkuról, amit a középvilági emberekkel kötöttek... Mert "az emberi jogok csak az emberekre vonatkoznak".
Kiértek a házból, ahol eddig Idruz várakozott. A fényvilági kékes égboltot már fehér fényű csillagok pettyezték, a horizontnál, a hegyek közt pedig már látni lehetett a zöldes színű aurórát. Minden egyes éjszaka egyre nagyobbra és hosszabbra nőtt. Yule éjszakájára, vagyis a téli napfordulóra már az egész égboltot be fogja ragyogni.
Alig egy hónap múlva az égbolt énekelni fog.
Lehet a fényvilágban vannak a legszebb aurórák, de ő azért inkább a sziklavilági eget szereti csodálni.
Kitárta a szárnyait és ellökte magát a talajtól. A csak annyira emelkedett a magas fenyőfák örökzöld koronája fölé, hogy belássa a völgyet, de őt senki ne tudja kiszúrni. Mégcsak az hiányzott, hogy egy élesen látó grifflovas erre tévedjen és észrevegye őt.
A völgyben fekvő Lervill nevű kisváros felé vette az irányt. Még szerencse, hogy az a nő egy békésebb fényvilági országban rejtőzött el. Meg nem a zsúfolt, nyüzsgő fővárosban, Polhamben. Vagyis akart elrejtőzni.
Blanche miatt nem kellett aggódnia. A nő gyors futó volt és könnyedén tudta tartani vele a tempót. Egy ragadozó macska ügyességével volt képes átugrani a kidőlt fák törzse felett és a sziklákon.
Hamar elérték a kisváros szélét és megálltak az egyik (a többitől egy kissé elkülönülő) középkori stílusú háznál.
A tejszínű ablakokon keresztül gyér fény szűrődött ki a kertbe és megvilágította az ablakok alatti viragágyások, bokrok körvonalait és a kerítés fadeszkáit. Mondjuk Idruznak nem volt szüksége erre a fényre, annélkül is tökéletesen látott a sötétben. A kerítésen túl már fenyőfák sorakoztak. Az örökzöld lombjaik távol tartották a fényt, sötétségre ítélve a rengeteg mélyét. Halk beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki a házból, de nem nagyon tudta kivenni a beszélgetők szavait, mert az erdőben lévő állatok neszezése elnyomta azt. De nem sokáig.
Egy fájdalmas kiáltás zavarta meg az éjszakai nyugalmat. A közeli fákon ücsörgő hollóraj károgva emelkedett a magasba, az erdő dala pedig egy pillanatra elnémult.
Idruz leszállt és gyors léptekkel vágott át a kerten. Feltépte a mahagóni fából készült ajtót és becsörtetett a házba.
Nyolc vámpír nyomorgott a ház szűkös konyhájában. Abból az egyik a földön fetrengve vergődött és ordított, mint akit éppen elevenen megnyúznak. Pedig nem volt rajta semmilyen látható sérülés. A többiek meg csak elképedve bámultak hol rá, hol a fölé magasodó nőre.
Odessa hosszú, göndör, szőkésbarna haja a levegőben úszott egy furcsa glóriát alkotva a nő feje körül. Bőre furcsa gyöngyházfényben ragyogott. Finom, de érzelemmentes arcvonásaitól Idruzt kirázta a hideg. Főleg a hófehéren világító írisz és pupilla nélküli szemeitől. Nagyon meg kellett makacsolnia magát, hogy ne rohanjon ki a házból és meg se álljon a Párizsba vezető portálig, annak ellenére, hogy már Dantét is látta ilyen félig átváltozott formában, nem is egyszer. Ez valószínűleg ösztön volt. A tudatalattija érzékelte, hogy egy magasabb rendű lénnyel van dolga.
Az istennő a vízköpő felé kapta a fejét. Égni kezdtek a csontjai a tekintetétől, amiben az egyik pillanatról a másikra egy pár barna írisz és pupilla jelent meg. A bőre visszavett a ragyogásából, a haja pedig a vállára omlott.
-Tudom, hogy ki küldött titeket. Megmondhatjátok neki, hogy már visszafizettem a tartozásomat és többé nem segítek semmiben
-Inkább mondja meg neki személyesen - mondta Idruz és próbált minél határozottabbnak tűnni.
A nő ismét végigmérte és egy szomorú mosollyal a szája sarkában fújtatott egyet. A szemében mintha szomorúan csillant volna valami. Kétsége sem volt afelől, hogy Odessa olyasmit is lát rajta, amit mások nem.
-Lehet ők kegyetlenek voltak, de valóban megérte otthagyni őket? Feladni egy családot?
Idruz megdermedt. Érezte, hogy a túlvilági úgy csavarta köré az ujjait, mint amikor valaki lefed egy pohárral egy bogarat, de a bogár csak egy idő után jön rá, hogy be van zárva.
Odessa látta a múltját? Vagy talán a gondolatait? Esetleg mind a kettőt egyszerre? Ha igen, akkor mégis mennyit?
-Ugye tudod, hogy egy pillanat alatt térdre tudnám kényszeríteni az összes barátodat?
-Őket lehet. De engem nem. Az erőd nem hat rám a vérszerződés miatt, emlékszel? És ha megölnéd a barátaimat, akkor nagyon dühös lennék és tudod, hogy mi történik akkor, amikor nagyon dühös vagyok - csendült fel Dante hangja a háttérben. Nyugodt léptek zaja hallatszott az ajtó és a konyha között húzódó szűk folyosóról, majd a Mérgek Királya megállt Idruz mellett.
Odessa Dantéra emelte a tekintetét. Az arcáról eltűntek az előbbi érzelmek és valami gyűlöletféle vette át a helyét. Az ádámcsutkája idegesen hullámzott fel-le a torkában. Dante közelebb lépett a nőhöz.
-A tartozásod addig nincs törlesztve, amíg én azt nem mondom.
-Megöltem neked azt az öreg boszorkányt és még meg is kínoztam. Ennyi nem volt elég? Akkor azt mondtad, hogy végeztünk.
-Lehet, de egy szóval se mondtam, hogy ezzel visszafizetted a tartozást
-Márpedig az én részemről ennyi volt. Befejeztem. Többet nem segítek neked! - emelte fel a hangját a nő és erélyesen a férfi mellkasára bökött. -Miattad lettem én is száműzve a Túlvilágról! Miattad nem láthatom többé a szeretteimet, akik most egy árulónak hisznek!
Dante oldalra döntötte a fejét.
-Valóban az egész csak az én hibám volt? Úgy beszélsz, mintha én kényszerítettelek volna arra, hogy csatlakozz a felkelésemhez. Te döntöttél úgy, hogy harcolsz. Tisztában voltál a lehetséges következményekkel.
Odessa fújtatott egyet és felszegte a fejét.
-A további segítségemre akkor se számíts!
A férfi egy ideig Odessa arcát fürkészte, majd eltávolodott tőle és komótosan körbesétált a zsúfolt és félhomályos konyhában. Fehér ujjaival végigsimított a fából faragott konyhapulton és úgy vette szemügyre az edényeket és az öreg tartógerendákról fejjel lefelé lógó szárított gyógynövényeket, mintha aranyból lennének.
-A lányod, a kis Nefeli hogy van? Tavaly grifflovasnak választották, igaz? Úgy hallottam egész jól megy a sora, ő az egyik legjobb az osztagában - Odessa arcából kifutott a vér. -Milyen nagy kár lenne ha... az egyik pillanatról a másikra elhalálozna. Vagy az első küldetése közben rejtélyes módon megsérülne és megölné egy óriás.
-Azt nem teheted.
De igen. Megteheti - morogta magában Idruz.
Dante visszafordult Odessához. Az arcán egy elégedett mosoly terült el.
-Azt hiszem, ideje mennünk. Még rengeteg mindent kell elintéznen, hogy meg tudjuk nyitni a portált a Túlvilágra. Még meg kell keresnem az Elsőket és a többi bukott istent is - jelentette ki, miközben elsétált az istennő mellett. -Négy nap múlva találkozunk Alborfellben és ott elmondom a továbbiakat. Ajánlom, hogy ott légy.
Dante kinyitotta az ajtót és kisétált a szabadba. A vámpírok egy emberként indultak utána. Idruz volt az utolsó, aki elhagyta a házat, ezért még pont látta, ahogy Odessa a földre roskadt.