Eltelt két hét. És fogalmam sincs mi van a csapattal. Mintha kezdenénk összekovácsolódni. Tegnap például ki nem fogjátok találni: vadásztunk. Megint. Nyulat és vadkant. Megint. Csakhogy ezúttal az én kezdeményezésemre nem külön-külön, hanem együtt. Mint egy igazi csapat. Sokkal több állatot kaptunk el, mint amikor versenyeztünk. Burnyls és én például kifejezetten jó párt alkottunk. Ő terelte a prédát, és apróbb sebeket ejtett rajta. Aztán mikor a szarvas -mert igen, egy kifejlett szarvast kergetett az idióta- az alá a fa alá ért, aminek az egyik ágán én csücsültem, leugrottam, késemet egyenesen a fejébe szúrva.
Esténként lehámoztuk róla a bőrt, és másnap a többiek -mert én be nem teszem a városba többet a lábam- elvitték a piacra.
Egy rakat pénzt szereztünk ezzel. Ki hinné, hogy egy fél napi vadászat ennyi kosztot hoz a konyhára.
Esténként leültünk a jól megszokott tábortűz mellé és történeteket meséltünk egymásnak.
Kiderült, hogy Burn közülünk a legpszichopatább. Megölte a saját szüleit. Mondjuk azok se voltak sokkal jobbak. Egy maffia vezetői voltak, drogot árusítottak. Eredetileg. Csak aztán az anyjának az jutott az eszébe, hogy mi lenne, ha embereket fognának el, majd árulnának. Burn elmondása szerint éjszakánként nem tudott aludni a sikoltozások miatt. Elege lett és itt végezte.
Seloma viszont még mindig titokzatoskodik és nem hajlandó elárulni mi történt vele. Annyi derült ki, hogy a kiképzés előtt is kiválóan célzott a nyilakkal, és, hogy valaha modell volt. Mondjuk nem csodálom.
Tehát ők rendes pénzügyi körülmények között nőttek fel, míg Rover és én... Nos, nem igazán.
Most éppen Roverrel sétálok az erdőben, mivel Selomának össze kell szednünk az elhagyott nyilait. Most Rover hátán díszeleg van az íja. Kiderült az is, hogy Rovernek van humora, nem csak az a szarkasztikus stílusa, amit mindig mindenkin alkalmaz. Most is éppen valami morbid viccet mesélt el nekem, amitől mindig röhögnöm kellett.
Hirtelen azonban egy sikításra kaptuk fel a fejünket. Egy kislány volt az biztos, de nem láttuk.
Egy pillanat alatt elszállt a jókedvünk, és valahonnan előkerült a gyanakvó, kiképzett gyilkos énünk. Ez mindkettőnknek lezajlott. De engem elfogott a nővér érzés. Egy tizedmásodperccel alatt lepergett a szemem előtt az a gondolat, hogyha a húgom lenne, milyen veszett módon sietnék a segítségére.
Rover nem mozdult, várta a reakciómat. Természetesen a hang irányába mozdultam. Fegyereim már a kezemben díszelegtek. Fogalmam sincs mikor vettem elő.
Rover engem követett. Lépteink hangtalanok voltak, halkabbak, mint a macska neszezése, mikor vadászik. Kezében ott feszült az íj. Egyelőre lefelé tartotta.
A fák árnyéka eltakart minket. Veszélyesnek éreztem magunkat. Vérszomjasak voltunk, és a homály, ami körbe vett minket, csak jobban megadta nekünk a hangulatot ahhoz, hogy még inkább annak érezzük magunkat. Fejemet lehajtottam, vállamat összehúztam, kezeimet szorosan a testem mellett tartottam. Guggolva közelítettem. Fejemet annyira alacsonyan tartottam, hogy a szememet szinte már majdnem kiakasztottam. Imádtam így nézni valakit, a legtöbb embert megrémisztette ez a nézés.
Egy embert láttam még kirajzolódni egy bokor ága között. Leguggoltam oda, és figyelni kezdtem. Rover odakucorgott mellém, és a még mindig kifeszített íjjal a kezében figyelte az eseményeket. Négy jól megtermett, egészen harcias kinézetű férfi, talpig koszosan vigyorgott egy arany hajú, törékeny kislányra. Az megszeppenten próbált hátrálni, de mivel már így is a földön terült el, ne volt könnyű dolga. Egyre több és több könny vándorolt végig az arcán. Az egyik férfi, talán a vezetőjük a kislány szoknyájához kapott, de többet már nem tudott tenni. Rover egy nyilat eresztett a fejébe. A másik három meglepődve kapta a fejét az irányunkba.
A barna hajú társam leguggolt mellém, kacsintott, majd felállt és a mocskos férfiak felé futott. Az én fejemre is egy gyilkos vigyor kúszott, majd kihasználva, hogy Rover magára terelte a figyelmet, az egyik férfi mögé lopództam, majd mikor már csak néhány méter távolság volt köztünk, egy tőrt hajítottam mellkasa bal oldalába. Így egyenlő volt az állás. A legizmosabb Rovert szórakoztatta, de nekem csak egy vézna, semmirekellő ügyetlen férfi jutott. Idétlenül kapálózott a kezeivel, egyetlen ütést se sikerült rám mérnie. Eljátszottam vele egy darabig, hátha összeszedi magát, de egy idő után ráuntam, és egy nagyot sóhaj kíséretében csak felszúrtam az állába szépen munkált fegyverem. Szégyenteljes férfihoz szégyenteljes halál járt. Úgy ernyedt el, mint egy jól lakott csecsemő. Rover még mindig viaskodott a választottjával.
Én a kislány felé igyekeztem. Felsegítettem a megszeppent szőkeséget, és megsimogattam a vállát.
-Semmi baj!-nyugtatgattam. -Jól vagy?
Megrázta a fejét, de nem szólt.
Hirtelen a háttérből egy nyögés hallatszódott. Már éppen megköszöntem magamban, hogy Rover kicsinálta a pasit, amikor a kislány felkiáltott.
-VIGYÁZZ!-figyelmeztetett, de már túl késő volt.
Az utolsó talpon maradt férfi megragadott és behúzott nekem egy akkorát, hogy lerogytam a földre.
-Mocskos kis patkányok. Azt hittétek legyőzhettek-nevetett. -Na gyere aranyom. Még van egy kis elintéznivalónk-indult a kislány felé.
Habár még szédelegtem, és a tőr markolatát sem tudtam rendesen megfogni, de a dühöm erőt adott, és felállva, a férfire vetettem magam. Beleszúrtam a hátába egy késem, az pedig egy nagy ordítás kíséretében térdre esett. Hátra nyúlt és elkapta a nyakam. Fojtogatni kezdett. Mikor már éreztem, hogy nincs sok hátra, erőt vettem magamon és beleszúrtam a csuklójába a fémet. Ekkor egy újabb ordítás hagyta el a száját. Összekaptam magam és a földön heverő személy felé ugrottam. Megfogtam a kezébe szúrt késem és kihúztam onnan. Kicsit megszorongattam a sebet, hogy jobban fájjon és több vért veszítsen, de aztán egy hirtelen mozdulattal lecsaptam az egész kézfejét.
-Hülye ribanc-ordított.
Ekkorra már Rover is feltápászkodott, és figyelte, ahogy lassan feldarabolom ezt az embert.
-Mi a legkedvesebb testrészed?-hajoltam közel a pasas arcához.
-Kicsinállak-morgott.
-Az nem egy testrész-ráztam a fejem, és a lány felé fordultam. -Vagy az?
A lány csak megrázta a fejét, de már egyáltalán nem volt megszeppenve.
-Akkor mondjuk kezdhetném ezzel-mondtam, majd combja közé szúrtam. Úgy nyüszített, hogy nevetni támadt kedvem.
Nevettem is, de aztán visszanyertem eszelős vicsoromat, és beleordítottam a pofájába.
-Te mocskos állat! Kicsinállak te nyomorék! Egy életre megtanulod, hogy ezt nem kellett volna. Várjunk csak! Az a bökkenő, hogy életed itt-vettem elő az utolsó késem, majd keresztbe téve a kettőt a nyakánál, elvágtam a torkát -véget ér.
A férfi teste ernyedten terült el a földön. Körülötte vértócsa terült el. Belemártottam két ujjam és megkóstoltam. Elszörnyedve ízleltem meg.
-Olyan undorító a véred, akárcsak te-mondtam a holttestnek, majd rálépve a fejére, összeroppantottam a koponyáját.
Rover elismerően tapsolt és bólogatott.
-Ezt nevezem drámai gyilkolásnak-veregette meg a vállam, majd a megmentett felé fordult. -Hát téged hogy hívnak?-kérdezte kedvesen, de a szőkeség csak hátrált.
-Maya-bökte ki.
-Én Robert vagyok-ült le törökülésbe Rover. -Ne haragudj, hogy ezt végig kellett nézni! De ne félj! Mi nem fogunk bántani. Ő a társam, Hestya-mutatott be engem is.
Hestya? Ennél bénább nevet nem tudott kitalálni?
Well, hy babies!
Remélem tetszett a rész :D
Megint kicsit pszicho lett.
Érdekel a véleményetek sziszák, mert valaki azt mondta nekem, hogy nem jó, hogy egy rész ilyen hosszú.
Ezért csináltam a mostanit rövidebbre.
Nektek mi a véleményetek?
Maradjon az eddigi hosszúság, vagy legyen rövidebb?
Kommentben várom a válaszokat ;)
Love, P