Csörr...csörr...titi...csörr...csörr...titi... Idegesítő. Förmedvény. Alvást zavaró. Hülye tárgy. Kivágom az ablakon... Össze-vissza forgolódtam az ágyamban és a fejemre rászorítottam a mellettem lévő hatalmas plüss kutyát. Ennek következtében viszont teljesen belecsavarodtam a takarómba, ami miatt kezdtem egy szaunában érezni magamat.
- Csak mégy egy percet... Vagy tudod mit ? Megteszi öt is - motyogtam fáradtan, de a zaj forrása csak nem akart megszűnni, hanem egyre hangosabbá és hangosabbá vált, mígnem már tejesen kihozott a sodromból, ezért idegesen rángattam le magamról a takarómat és nyomtam ki az ébresztőt a telefonomon. Nagyot sóhajtva néztem magam elé fáradtan és gondolkoztam el azon, hogy tulajdonképpen miért is jártunk iskolába. Megtanítottak olvasni, írni és számolni is. Kellett ennél több ? Nem. Szerintem sem.
Tíz perc üldögélés után felálltam és a szekrényem elé lépve levettem a vállfáról az egyenruhámat és komótosan elkezdtem öltözködni. Már magamban szinte számoltam visszafelé, ahogy anyám belép a szobába és megkérdezi, hogy mi az istent csinálok ennyi ideig. Három...kettő...egy...show time. Ezt követően már ki is vágódott a fehér faajtóm és anya lépett be rajta csípőre tett kézzel.
- Na, szóval már fent vagy - mért végig elégedetten. - Már azt hittem, hogy kiugrottál az ablakon csakhogy ne kelljen suliba menned - rázta a fejét gondterhelten, de akaratlanul is kiéreztem a hangjából a cinizmust.
- Neked is jó reggelt - vigyorogtam rá és kikerülve a konyha felé vettem az irányt. A pultra már ki volt készítve egy alma és valami beazonosíthatatlan szendvics, amit anya olyan nagy szeretettel készített nekem, de valamiért soha nem sikerült ehetővé csinálnia. - Mégis miért akarsz mindig a suli időben eltenni láb alól ? - fordultam felé és kezdtem el dobálgatni az almát a kezemben.
- Ne szemtelenkedj kislányom - pöckölte meg a homlokomat.
- Én csak...
- Tudom, tudom - sóhajtott. - Őszinte vagy, de azért néha igazán tekintettel lehetnél másokra is - világosított fel barna haját feltűzve és fekete szemeivel próbált valami érzelmet kiolvasni az arcomból, de lemondóan állapította meg, hogy cseppet sem akartam eme szokásomon változtatni. Miért is tettem volna ? Ez voltam én és tudtam, hogy ő már ebbe teljes mértékben beletörődött, de attól még zavarta, hogy soha nem hoztam haza egy barátomat se. Ez mind csak azért volt, mert én még egy olyan emberrel sem találkoztam, akit teljes értékű barátomnak tudtam volna nevezni. Ilyen az egész iskolámban nem volt, így örökké várhatott volna erre.
- Nyugi anya... Nem vagyok egyedül - mosolyodtam el és kikerülve leléptem a bejárathoz, majd felhúztam a cipőmet.
- Nem akarod a torna gatyádat levenni és csak simán szoknyában menni ? A tanárod megint végig fog kergetni az iskola területén. Ráadásul ez az évnyitó...
- Nem kell ennyit aggodalmaskodnod miattam - forgattam meg a szememet.
- Ha folyton ezt csinálod akkor félek, hogy egyszer kiesik a szemed a helyéről - magyarázta anyám, de ő is pontosan követte az előbbi szemforgatásomat, amit nem mellesleg tőle örököltem.
- Dettó - kacsintottam és ráhelyezve a kezemet a hideg fémkilincsre még gyorsan visszafordultam. - És ne felejtsd el felhívni a nővéremet - figyelmeztettem.
- Óóó, tényleg. Köszönöm, hogy szóltál - kiáltott még utánam, majd már nem is hallottam semmi mást, csak a szomszédunk veszekedését a velem egykorú lányával és a kutyák ugatását a többi lakásból. Viszonylag elég jó közösségű bérházban laktam a szüleimmel, ami ezen a környéken nem mindig sikerült. Gwangju nem számított a nagyobb városok közé, legalábbis számomra mindig is messze állt egy Szöultól, de ezt nem is bántam. Semmi pénzért nem költöztem volna be a nagyvárosba, ahol az ország több mint fele élt vagy járt be dolgozni. Soha nem is értettem, hogy a nővérem mit is keresett ott. Fűtötte a szerelem meg minden, de attól még nem kellet volna ilyen hamar elmennie. Így egyedül kellett elviselnem a környezetemben lévő "barátaimat"...
Olyan lassan sétáltam a sulihoz amennyire egy csiga tudott, így nem találkoztam a nagy tömeggel. Sőt, majdnem ki is zártak. Még a portás rám szólt, hogy siessek, mert kezdődik az évnyitó, de ezt figyelmen kívül hagyva sétáltam fel az iskola tetőjére és küldtem közben üzenetet az egyik lányosztálytársamnak, hogy a betegszobán vagyok, ha valaki kérdezné. Nem szerettem az évnyitókat, mivel általában majdnem el is aludtam rajtuk, így fölöslegesnek tartottam a jelenlétemet rajta. Úgyis voltak rajtam kívül még háromszázan, így nem volt észrevehető a hiányom, bár ha az is volt; nem érdekelt.
Az almámba beleharapva nyitottam ki a tetőre vezető ajtót, majd pillantottam meg egy fiút közel a korláthoz. Fekete haja össze-vissza állt és görnyedt testtartásából arra tudtam következtetni, hogy lefelé nézegetett. Nem örültem túlságosan, hogy rajtam kívül még más is el akarta lógni ezt az egészet, de megpróbáltam ezt félretenni és lassan felé sétáltam, hogyha már ketten vagyunk akkor beszélgessünk, addig is nem unatkoztam volna. Én mindent fejben nagyon szépen elterveztem, aztán mikor megláttam, hogy az ismeretlen srác feltolta magát a korlátra és leült rá, hirtelen kiejtettem a kezemből az almát, ami elgurulva mellettem esett le az emeletről. Nagyot nyelve néztem, ahogy a fiú válla megremegett és kínzó lassúsággal felém fordította a fejét. Azonnal felismertem, hisz évfolyamtársak voltunk és mindig is megmaradt bennem az az állandó szomorú nézése, amit megpróbált kínos mosolygásával leplezni. Ő volt az a fiú, akit a doramákban állandóan szekáltak és leszólták a kinézete miatt. Pedig szerintem erre semmi okuk sem lett volna. Amíg ezen gondolkoztam addig észre se vettem, hogy már rég nem engem, hanem a mélységet bámulta maga előtt és láttam a kezén, hogy görcsösen kapaszkodott az életét nyújtó vasba. Valamit gyorsan ki kellett találnom, ugyanis egyáltalán nem akartam végig nézni, ahogy előttem dobja el az életét valaki. Nagyot nyelve léptem egyet előre, ami túlságosan is hallatszódott a síri csendben. Emiatt rögtön újból felém nézett és meg is szólalt.
- Ne gyere közelebb - utasított összeszorított ajkakkal, de a szeme valamiért mást tükrözött számomra, ezért nem hagyhattam, hogy hülyeséget csináljon.
- Valami gond van, amiért élvezni akarod a magaslati levegőt ? - próbáltam kicsit viccesre fogni a figurát, de láthatóan nem tetszett neki, ezért gyorsan magam elé raktam a kezemet. - Beszélj. Mond el, hogy mi a baj és én meghallgatlak - ajánlottam és reméltem, hogy beleegyez, ugyanis már nem volt más ötletem. Csak ez maradt. Nem voltam én pszichológus, hogy rögtön megfelelő módon tudtam volna reagálni erre a helyzetre, bár szerintem neki korántsem egy dokira lett volna szüksége. Valami egészen másra...
- Minden... Nem lennem időm, hogy ezeket mind megosszam veled. Ráadásul nem hiszem, hogy annyira érdekelne... - válaszolta lehajtott fejjel és újra előre fordult. Láttam, ahogy a kezei kezdtek elernyedni, ezért gyorsan megszólaltam. Ha ezt most elcseszem, akkor egy élet huny ki miattam...
- Komolyan ilyen önzőnek kell lenned Jung Ho Seok ?! - kiabáltam, mire egy pillanatra lefagyott, majd újra erősen kezdett el kapaszkodni ezzel visszahozva az egyensúlyát.
- Te... - nézett rám a szeme sarkából. - Te tudod a nevemet ? - kérdezte és éreztem a hangjában a meglepődöttséggel vegyes szomorúságot. - Nekem soha senki nem tudja a nevemet. Általában "hé, te" vagyok.
- Persze, hogy tudom a nevedet - vontam meg a vállamat és hálát adtam mindennek, hogy ilyen jó volt a névmemóriám. - Hisz végül is egy évfolyamra járunk - léptem halkan egyet közelebb. Valamit gyorsan ki kellett találnom, hogy itt tartsam.
- Igaz... Kim Hye Rin, ugye ? - mondta ki a nevemet félénken.
- Igen - mosolyodtam el. Tudtam róla, hogy mindenki nevét megjegyezte és azt is tudtam, hogy miért, ugyanis így úgy gondolta, hogy talán könnyebben tud barátokat szerezni... Sajnos nem így lett.
- Mégis hogy értetted azt, hogy önző vagyok ? - jutott eszébe a mondatom eleje is. Hoppá...azt tulajdonképpen csak az indulatom hevében mondtam, bár ezt ő nem tudta...
- Úgy, hogy ebben a pillanatban csak magadra gondolsz és még csak eszedbe sem jut a családod, a macskád vagy kutyád...házikedvenced - gondolkoztam el a végén, mire halk nevetés hagyta el a száját. Ez az, haladok. Már meg tudtam nevettetni. Csak így tovább HyeRin és talán le is tudod onnan szedni.
- Igazad van... De meglesznek nélkülem, hisz ott a nővérem. Ő majd elfeledteti velük, hogy valaha is léteztem.
- Ez nem igaz - vágtam rá azonnal és még egy lépést tettem előre. - Az ember a saját gyerekét nem tudja senkivel sem helyettesíteni, még ha a szintén a saját véréről is van szó - ezt mind tapasztalatból mondtam, hisz én sem tudtam soha a nővérem által hagyott űrt betölteni. Egyszerűen lehetetlen lett volna.
- Úgy gondolod ? - csuklott el a hangja és újra felém fordította tekintetét. - Tulajdonképpen én nem akarok meghalni... De nincs miért élnem... Mindenki szerint egy kész csődtömeg vagyok ronda csomagolásban - lett egyre halkabb és halkabb, majd folyamatosan folytak le arcán a könnycseppjei, amelyek lehulltak a mélybe, így utánuk nézett; vágyakozással teli tekintettel.
- Magasról tegyél rájuk ! - kiabáltam kétségbeesetten, de újból kezdte ellazítani a kezét a kerítésen. - Tudod mit... Élj miattam ! - üvöltöttem torkom szakadtából és egy jó darabig visszhangzott is a hangom a környéken. Még én is meglepődtem a kirohanásomon, nemhogy Jung Ho Seok... Ő hirtelen felém kapta a fejét és láttam a szemében a remény apró lángját, ami ugyan csak pislákolt, de ott volt és én nem hagyhattam, hogy így menjen el. Ezzel a tekintettel nem. Arra viszont nem gondolt, hogy már majdnem elengedte a vasat, így kezdett előre dőlni. Ő nem tudta, hogy ez lesz; én számítottam rá, ezért megszüntettem a köztünk lévő távolságot és utána kapva megfogtam a kezét és visszarántottam. A rántás következtében mindketten a földön kötöttünk ki, csak ő rajtam feküdt, míg én a nem túlságosan kényelmes talajon. Éreztem, ahogy rázkódott a válla és ránézve láttam, ahogy zokogott. Megkönnyebbülten kezdtem el a fejét simogatni és szólaltam meg halkan.
- Legyünk barátok Jung Ho Seok.
- Re-rendben Kim Hye Rin - válaszolta és ugyan alig értettem meg, de nagy nehezen sikerült a folyton el-el csukló hangját értelmes szavakhoz párosítanom.
És ezzel kezdődött minden; így találkoztam először Jung Ho Seokkal, a legjobb barátommal.
///////////
Sziasztok^^
Hát ezzel is megérkeztem. Hihetetlen, hogy a második történetemet is publikálom... Nagyon remélem, hogy ez is hasonlóan el fogja nyerni a tetszéseteket, mint a másik sztorim^^ Remélem ez a prológus már felkeltetett az érdeklődéseteket :D A képet, amit beszúrok érdemes a részek olvasása előtt mindig megnézni, ugyanis képekkel utalok a történésekre az adott részben és mindig írok ki belőle egy szöveg részletet is :) Elöljáróban annyit a történetről, hogy mint azt nem rég írtam, soha nem az lesz, mint ahogy azt ti gondolnátok :D Ez főképp azért is van, mert nekem is a történet kigondolása közben alakultak ki a végleges dolgok^^ Mindenkinek további szép estét és még a héten hozom az első részt is^^
///////////