Ma utoljára. Ma utoljára látom a szürke falakat. Ma utóljára van rajtam a vastag, kemény anyagból készült ruha. Ma keltem fel utoljára ebből a mocskos, kényelmetlen ágynak nevezett kemény förtelemből ami annyi mocskos gondolatnak, fájdalmas álomnak és összetört emléknek lehetne elmondója, ha beszélni tudna. Ma szabadulok. Ez az egy év mintha emberöltőkig tartott volna. Úgy éreztem, sosem fogom újra élvezni a nap melegét a bőrömön, sosem fogom már látni a természet újjáéledémését tavasszal, a nyár szenvedélyességét vagy a tél gyönyörű hófehér tisztaságát. De most végre eljött ez a nap is. Ez az egy év hosszú volt. Ha az ember a komoly bűnözők bűntetéseihez hasonlítja, semmiségnek tűnhet. Én is annak gondoltam először, de hamar rájöttem, tévedtem. Ahogy az arcomat nézem a koszos tükörben azon gondolkodom, mennyit változhattam. Nem tagadom, meglátszik az egy év börtön. Az arcom kifakult. Régen mindig sminkeltem. Most a szemöldököm rendezetlen, a szempilláimról lekopott minden festék. A hajam töresezett, kócos. Egy jó ideje már csak összekontyolva hordom. A bőröm is kifehéredett. Régebben napbarnított volt és sokkal teltebb. Most jobban látszik az arccsontom. Egy év. Csak egy. Mégis mennyi változás. Hirtelen egy enyhe bizsergés fut át a testemen. Végre. Mától szabad leszek. De mit várok a szabadságtól? Mi is az pontosan? Az, hogy nem rácsok mögött vagyok? Van saját, meleg szobám? Nem tudom. Igazából a legjobban azt várom, hogy újra lássam azoknak az arcát akiket családomként szeretek.
Felemeltem a bal csuklómat úgy, hogy jól lássam. Egy kendő takarta el. Ez az Egyetlen amit nem vettek el miután bezártak. Szépen lassan levettem a kezemről és előkerült a kis szimbólum ami azóta van rajtam, mióta tudom, hogy tartozom valahová. Egy picike borostyánlevél. A szebb időket is megélt, mára alíg száz főt számláló Borostyán csoport jelképe. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Igen. Megvan mi a szabadság.
Visszaraktam a kendőt a kezemre és letötöltem a könnycseppet. Ennyire elérzékenyültem volna?
Lehet. De nem bánom. Végre haza megyek.
Délután két óra. Egy hàtizsákkal, tornacipőben, farmernadrágban és koszos pulcsiban álltam a börtön főkapuján kívül. Ugyan így néztem ki egy évvel ezelőtt is, mikor idekerültem.
De még mielőtt bármi más történne, hadd mondjam el ki is vagyok, és mi is vezetett odáig, hogy most ez előtt a hatalmas, zárt kapu előtt állok.
Minden úgy nagyjából tíz évvl ezelőtt kezdődött. Nem lehettem több hét évesnél. Emlékszem, akkoriban nehéz időket éltünk. Ketten, anyámmal. Egy kis lakásban laktunk, valahol az ötödiken. Egy nagyváros külső részén, ahol csak a hozzánk hasonlóak éltek. Emberek, egyedülállók, vagy egész családok, akiknek nem igazán jött be az élet. Emlékszem, én még a szerencsésebbek közé tartoztam. Sokszor volt, hogy a lépcsőházban álldogálva, a megszokott családi veszekedéseket hallva, megláttam ahogy csapódik egy ajtó és kiszalad egy gyerek, esetleg kijön egy ideges férfi, egy síró nő... De az sem volt ritka, hogy rendőrök törtek be egy-egy ajtót. A mentősöket is többször láttam. Volt egyszer olyan eset is- erre azóta is tisztán emlékszem-, hogy az akkori legjobb barátom a térdét szorongatva ült egy sarokban, a magas, száraz levelű növény mellett és sírt. Nem hangosan, de fájdalmasan. Oda akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem mi baj? De egyrészt úgyis tudtam mi az,( a szokásos családi verekedés. Náluk csattantak el a legnagyobb pofonok az épületben) másrészt nem volt időm rá. Egy rendőr ugyanis félretolt, felemelte a lányt és magával vitte. Akkor még nem értettem mi történik. De lassan rájöttem. Azóta sem beszéltünk. Valahol egy intézetben nőtt fel, vagy esetleg egy örökbe fogadó családnál. Nem tudom. Azon a napon láttam utoljára.
De mint már mondtam, szinte én voltam a legszerencsésebb helyzetben az ott lakó gyerekek közül. Velem senki nem veszekedett. Ha meg is vertek, akkor az néhány másik kölyök volt. Végülis ki vert volna? Apám? Őt nem ismerem igazán. Nekem ő csak egy márványtáblán lévő név volt, akinek néha vittem egy szál virágot, vagy ha nagyon rossz kedvem volt, elmentem hozzá. Anyám pedig? Hát, vele se sokat társalogtam. Nem sokat volt otthon. Mondjuk úgy, nagy ívben tojt rá mi van velem. Rossz gyerek voltam? Lehet. Senki nem szólt rám, nem tanultam meg mi a jó és mi nem az.
Volt egy pont azonban mikor ez is megváltozott. Éppen a kisboltból ballagtam haza egy, a polról leemelt kiflit majszolgatva, mikor a házunk előtt megint belebotlottam a rendőrökbe. Most viszont nem másokhoz jöttek. Nem családi veszekedés volt. Az egyik rendőr épp a mi ajtónkat törte be. Tudtam mi következik. Én is úgy fogok járni ahogy a másik lány. Nem is gondlkodtam többet. Sarkon fordultam és futni kezdtem. Azt reméltem csak, hogy nem vesznek észre. Futottam. Nem tudom hová, a lényeg az volt, hogy el onnan ahol vagyok.
És akkor botlottam bele Raybe. Azaz, Ray bácsiba, de később megegyeztünk, hogy tegezni fogom, mert idegesíti, ha egyfolytában utalnak rá az emberek, hogy már nem fiatal.
Már sötét volt az utcákon. Kétségbe esetten, fáradtan bolyongtam az Isten tudja melyik mellékutcában. Minden csendes volt, épp azon gondolkodtam, hol találnék magamnak valami kis menedéket ahol meghúzhatom magam, mikor egy hatalmas zaj törte meg a csendet. Megpördültem. Két férfi esett neki néhány szemetesnek. Az ijedtségtől megdermedve figyeltem őket. Az egyik szinte magatehetetlenül feküdt a földön. Kezében valami fegyvert szorongatott. Valószínüleg az utólsó megmaradt erejével emelte meg a másik férfi felé. Az, azonban elhajolt és kiütötte az ellenfelét. Ahogy felegyenesedett, hatalmasnak tűnt. Nem látam belőle semmit, csak a bíborvörös köpenyét. Ahogy a kezeit megtörölte egy kendőben, a karján felcsúszott a ruha ujja, és kivillant egy tetoválás. Egy nagy levél. Nem voltam valami jártas a nővények terén, így akkor még nem tudtam, hogy az nem csak egy sima levél, hanem a Borostyán-rend jelképe.
Azon az éjszakán egy igéretet tett nekem. Elmeséltem ki vagyok, ő is elmondta kicsoda. Majd, egy hónap múlva kihozott az intézetből, és onnantól egy farm volt az otthonom. Egy farm ami a Rend úgymond központja volt. Innentől fogva úgy neveltek az ott élők, mintha sajátjuk lennék. Megtanultam mi a helyes, mi a helytelen. Megtanultam kiállni magamért. Megtanultam harcolni. Megtanultam azt is, hogy lehetek egyszerre több ember. Igen. Ez volt a számomra kijelölt feladat. Volt ugyanis egy másik hozzánk hasonló csoport is. Az Éjszaka lovagjainak hívták magukat. És ők is ereklyékre vadásztak. De mik azok az ereklyék? Azok nem mások, mint olyan tárgyak, amik valamilyen különös képességgel bírnak. Mint például gyógyulást segítő nyaklánc, ütéseket felerősítő kesztyű és a társaik. Vannak erősebbek, gyengébbek. De az igazi erejük a használójuk lelki erejétől függ. Hiába van valakinek egy erős ereklyéje, ha a tulajdonos maga nem ér semmit. Ezért is neveltek már a farmra kerülésem óta arra a pillanatra, mikor megtalálom a hozzám illő ereklyét. Mert itt is van egy kis érdekesség. Hiszen nem az ember választja az ereklyét. Az ereklye választja az embert. Nekem talán még ezért nincsen... Nem állok még készen rá.
Visszatérve a feladatomhoz, nekem az lett volna a dolgom, hogy kihasználva azt, hogy nem ismer senki, beszivárgok a Lovagokhoz és tulajdonképpen kémkedek. Csakhogy eddig már nem jutottam el.
Ebbe a dologba bármit belemagyarázhatnék, szépíthetném a dolgot, de nem fogom. Már közeledett az idő, az én időm, mikor hasznossá válhatok. Azonban a csodálatos régi, rossz szokásaimnak és egy pillanatnyi érzelmi kiborulásnak köszönhetően elkövettem egy hatalmas hibát. Nem is hibát. Inkább bűncselekményt.
Annyira elvakított az, hogy szerezzek magamnak egy ereklyét, hogy mikor megláttam egy ősrégi, porosodó övet-ami semmi kétség, ereklye volt- simán betörtem egy régiség kereskedésbe, tönkretéve ezzel egy kirakatot, sikeresen elfogattam magam a rendőrséggel. És ennek a következményeképp vagyok most ott ahol vagyok. Vagyis csak voltam. Az utam innen már haza vezet. Vissza a farmra.