Hello mindenkinek! 😊
Remélem nem baj, ha kicsit szövegelek ide az elejére, igérem nem sok ilyen lesz. 😜
Először is sajnálom, hogy ilyen lassan haladok a részekkel, legszivesebben minden nap raknák fel új részt, de ez sajna nem jön össze. 😥 So sry...
És egy újabb hír, hogy elértük a 150+ megtekintést. 😁
Ez nagyon sokat jelent számomra. Szóval köszönöm mindenkinek! 😄😄😄
Ja és még valami: szeretnétek-e, hogy a történet közbe rakjak-e be rajzokat, hogy jobban ellehessen képzelni a szituációt? Meg lehet, hogy fontos infókat is árulúlna el. Persze ez csak akkor valósúlna meg, ha szeretnétek. Kommentbe kérem a válaszaitokat. 😊
Nem is húzom az időt tovább. Ime az új rész:
***
- Mi az, hogy nem sikerűlt megölnötök? A legvadabb vérebeimet küldöm rá és egyik se tudott súlyos sebet ejteni rajta? HASZONTALANOK!!! - Ordította egy érdes hang.
Egy sötét teremben űlt valami trón félén és épphogy megvilágították az arcát a fáklyák fénye.
Magas volt és égkéken világító szem párjai voltak. Kb.: 40 év körüli lehetett.
Egy fura lény állt elötte amely fura morgó hangon beszélt hozzá, de ezt valószínűleg értette.
- Miaz, hogy erős? - háborodott fel újra. - Mikor utóljára láttam azt hittem, hogy az első élet évét sem éri meg, olyan gyenge és beteges volt! - morgolódott tovább.
- Hrrrr.... - Válaszolt a lény melyet Daimoon-nak hívtak.
- Nem érdekel!!! Ha megszerzi azt a fránya kardot és megtudja a múltját akkor ez szembe megy a tervemmel! Ne hagyjátok, hogy elérjen a célig! Egyelőre csak kövessétek és minél több infót szerezzetek róla. Megértetted?! - ordított rá mégegyszer. A lény válaszképpen csak vakkantott egyet. - Most pedig oszolj! - és Daimoon septiben eliszkolt, pár társával együtt.
***
Vissza tértünk a tábor helyre és vérző sebeinket próbáltuk ellátni, nehogy elfertöződjön. Bár ez nekem nem jelent nagy gondot, mivel kétszer olyan gyorsan gyógyulok, mint mások. Talán ez is valami gyógyító képességem, amit még nem sikerült bormálisan elsajátítanom, ezért csak magamat tudom gyógyítani.
Mikor elláttam a seveimet észre vettem, hogy már hajnalodik. Ennyit az éjszakai pihenésről, most folytathatjuk az utat fáradtan.
Bambán ültem és néztem magam elé, mikor arra eszméltem fel, hogy Lexy szerencsétlenkedik. Egyszerűen nem tudta bekötni a szárnyát, mert vagy nem érte el, vagy nem tudott úgy elhelyezkedni, hogy sikerüljön.
- Segítsek? - ajánlottam fel, bár nem tudom minek. Jó látni ahogy szenved.
- Azt hittem már fel se ajánlod! - és már a kezembe is nyomta a ködszert.
Nagyon idegesnek tünt. Talán azért, mert mostmár neki is gyalogolnia kell egy darabig. Éljen!!! (Micsoda káröröm)
Bekötöztem a szárnyát majd ezt csak egy mosollyal viszonozta, majd leült a földre és magyokat sohajtott.
- És most mi lesz? - kérdeztem.
- Gondolom kicsit pihenünk, majd megyünk tovább. Remélem több ilyen lénnyel nem fogunk találkozni. Akkor viszont remélhetőleg simán átjutunk a másik világba. - válaszolta és elővett egy zsömlét amit jóízűen elkezdett majszolni. Mi ez a zsönle mánia???
- Remélem zsömlén kívűl mást is hoztál. - mondtam neki.
- Hát.... - nézett az ég felé.
- Mond azt, hogy mást is hoztál!!!
- Nyugi, nyugi... Van más is. - nevette el magát.
- Akkor jó. - nyugodtam meg. Nem akarok napokig vagy hetekig csak zsömlén élni. - És pontosan mik is voltak azok a lények?
- Daimoon wolf-ok. Ők örzik az átjárót, mint már mondtam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze eljönnek. Csak a bejárattól kb 1 km-es körzetben szoktak ólálkodni össze vissza. - mesélt olyan tempóvan, hogy azt hittem megfullad, mert szinte levegőt se vett. - Bár úgy tartják valakinek sikerült őket megszelidíteni és mindeb parancsát követik. Lehet hogy ő küldte ránk valami okból. De ez csak egy mende-monda. Nem volt még egy olyan lény se aki ezeket a fenevadokat be tudta volna szelidíteni. Inkább áldozzák fel egymást és saját életüket, mint hogy hagyják, hogy más dirigáljon nekik. Tudod nagyon okos állatok és kommunikálnak egymással....
- Héhéhé... Várj egy kicsit. Te honnan tudsz róluk ilyen sokat?
- Hát tudod apám különleges állatfajokat tanulmányozott. És ezek a lények is tanulmányai közé tartoztak. Ez volt az utolsó faj, mielött elszakadtam volna tőlük. - Szomorodott el. - Na mindegy. Reméljük élnek még. - váltott optimista hangulatba.
- Csak reméld! Én nem tartozom ahoz a "reméljük" közé.
- Kösz. Ez jól esett. - nézett rám gúnyosan.
- Nincs mit. - mosolyodtam el. - És amugy honnan tudsz te a másik világról és a kardról?
- Nagybátyámtól. De ne kérdezd ő honnan tudta, mert fogalmam sincs. Ő akarta megszerezni, mert állítólag az egyik legnagyobb hatalommal bíró eszköz. Állítólag ezzel akart véget vetni az elöző háborúnak. - gondolkozott el. - De nem sikerült neki. Ő sem jutott sokáig. Megcsonkítva tért haza. Nagyon csalódott volt. Ezért úgy döntöttem elhozom neki. Bár buta ötlet volt 10 évesen neki vágni egy ilyen útnak...
- Te 10 évesen fogtál neki egy ilyen útnak? Te sem vagy százas...
- Jól van na. Nem gondoltam át. A lényeg, hogy az első ellenfélnél majdnem kipurcantam. De valaki megmentett. Nem tudom ki volt az. Csukjája volt, viszont ahogy láttam kb egy-két évvel lehetett idősebb nálam. Azóta is meg akarom neki köszönni a dolgot. - és ekkor eszembe jutott valami. - Aztán haza siettem de nem találtam senkit otthon. Csak egy fura alak lépett elém és leütött. Amikor felkeltem egy nagy házban voltam és egy kedves nénike viselte gondom pár évig. - fejezte be végre élet történetét.
- Aha... És ezt most miért mondtad el nekem? Én csak arra voltam kiváncsi, hogy honnan tudsz a dologról. - jelentettem ki unottan.
- Ajjj... Magadon kívül tudsz mással is foglalkozni? Azért mondtam el, mert bízom benned. - sértödött meg. - Na akkor induljunk tovább. - ezzel a lendülettel felállt és már el is indúlt. Hát én mit tehettem volna, követtem.
Miközben haladtunk tovább, elgondolkodtam. Mi van, ha ő volt az a lány. Ááá...az nem lehet. Teljesen máshogy nézett ki. Vagy az évek folyamán ennyit változott volna?
Emlékszem még mikor 13 év körül lehettem, jóval szökésem után, egy erdőben tacsangolva észre vettem egy lányt akit épp egy óriás gólem próbálta megenni ebédre. Elsőnek ott akartam hagyni, de hát még nálam is fiatalabb lehetett. Ilyen hamar senkinek sem érhet véget az élete. Így hát ugy döntöttem segítek rajta. Ekkor még csak egy tanonc voltam egy felkelő táborban.
Elsőnek felkeltettem az óriás figyelmét addig a lány kitudott mászni az óriás karmai közül. Majd elég ügyetlenül, de leszállt a földre. Az óriás amint észre vette, hogy az ebédje szökni próbál, idegesen rá akart taposni, hogy ezáltal mozgásképtelenné tegye. De én gyorsabb voltam. Oda rohantam és a karomba véve a lányt messzire vittem. A gólem pedig üldözött minlet valameddig, de aztán kifulladva hagyta inkább a dolgot.
A lányt teljesen lesokkolva raktam le a földre, majd gyorsan távoztam.
Akkor még göndör, vállig érő haja volt. Fején ici-pici szarvakkal, és hatalmas szárnyai voltak melyeket elléggé ügyetlenül használt. Szemüvege mögül ugyanolyan smaragd zöld szemekkel nézett rám.
Mostmár hoszabb egyenes, zöld haja van, csak néhol göndörödik még neki. Szemüveget már nem visel és arcra és magasságra is rengeteget változott. Csak szemei ugyanazok maradtak.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy elmondjam-e neki, hogy én mentettem meg akkor az életét, de végül hagytam a dolgot. Ugyis csak bezsongana, aztán még annyi nyugtom se lenne, mint most.