Még a nap sem kelt fel, de az én szememből már rég kiszökött az álom. Becky békésen hortyogott mellettem, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni őt is, így hát amilyen óvatosan csak tudtam, kimásztam az ágyamból, és találomra elvettem pár ruhadarabot a szekrényemből, majd a fürdőbe masíroztam. A tükörbe nézve egy kialvatlanságtól fekete-karikás szemű lányt pillantottam meg, akinek a haja a szélrózsa minden irányába meredezett.
Lustán nyúltam a fogkefém után, és minden mozdulatomat jó alaposan, megfontoltan végeztem. A francba, ez így nem lesz jó!
Ahányszor csak behunytam a szemem, az elmúlt éjjel, az apámat láttam magam előtt, ahogy annak az anorexiás szukának a szájába mászva áll a folyósón. Még a hideg is kirázott! Undorító! És akkor még ott van Ász is... Beharaptam a számat, hogy elfojtsam azt a bugyuta mosolyt, ami megjelent az arcomon, ahogy újra felidéztem a tegnap történteket... mentol íze volt...Nem! Nem fantáziálhatok róla! Francba, francba, francba!
– Többé ne mondd azt, hogy nincs hozzád közöm!
Ujjamat a számhoz emeltem, még mindig éreztem azt a bizsergést, amit tegnap. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és észrevettem, hogy bár már összeforrt a seb, azért elég szépen meg van dagadva a helye, és vörösebb is a kelleténél... Szerencsére az arcomról már eltűnt a pofon nyoma... de az emlékeimből még mindig nem tudtam kitörölni. Helyreraktam a fogkefémet, és éppen a hajkefém után nyúltam, mikor megpillantottam az ollót mellette.
***
– ROSETTE!
Becky hangjára összerezzentem, majd gyorsan megpördültem, kiejtve az ollót a kezemből. Barátnőm elképedve, tátott szájjal bámult rám.
– Mit művelsz? – kérdezte, hangja ijedten csengett, én pedig csak vállat vontam, majd lehajoltam és felvettem az imént leejtett eszközt.
– Kifestem a szobát, nem egyértelmű? – feleltem gúnyosan.
– Miért vágod le a hajad? Hiszen imádod! – pillanatok alatt felocsúdott és már ott is termett mellettem, kiragadva az ollót a kezemből.
– Add vissza! – nyúltam utána, de ő egyet hátralépett.
– Nem! – mondta határozottan. Olyan dühösen nézett rám, hogy homlokán ráncok jelentek meg.
– Így mégsem maradhatok. – mutattam a félkész művemre. Jobbról a hajam nagyjából a vállamig ért, balról pedig még a derekamig. Egy ideig farkasszemet néztünk, némán, végül Becky sóhajtott, és bólintott.
– Hozz egy széket, majd én megcsinálom.
Hálásan néztem rá, és már szaladtam is. A fürdőből kilépve egy aprócska folyósóra érkeztem, innen jobbra helyezkedett el a konyha, balra pedig a nappali, ahonnan kijárat nyílt a többi helyiséghez. A konyhából ugyancsak nyílt egy ajtó az előszobához. Az egész lakás egy labirintus volt, szobákkal és folyosó hálózatokkal, valamiért szerettem ezt a rendszert a régi házunkhoz képest. Mióta beköltöztünk ebbe az apartmanba, megváltozott az életem, bár elsősorban nem a lakásváltás volt az oka, hanem, hogy az életem fenekestől felfordult, mióta anyám vált az egyedüli pénzkeresővé a családban. Ugyan apa havonta fizetett tartásdíjat, de azt félretettük az egyetemi tanulmányaimra. Eleinte anya el sem akarta fogadni a pénzt apától, megalázónak tartotta, amit meg is tudok érteni, végül pedig ebben a megoldásban egyeztek ki. Sajnos anyát a munkája más városba szólította, így meg kellett tanulnom önellátónak lenni, mert nem akartam bébicsőszt... szépen is nézett volna ki, ha egy tizenhét éves lány mellé dadust fogadnak... Szerencsére Becky elég sokszor alszik itt, szinte már neki is ez az otthona, habár a szülei szívesen látnának engem is, mi valahogy jobban szeretjük, hogy van egy kis kuckó, ahol mindketten elbújhatunk a felnőttek szeme elől.
– Itt is vagyok – jelentettem, mikor visszaértem a fürdőbe.
– Nem szeretnéd elmesélni, hogy mégis mi vett rá, hogy ezt műveld magaddal?
– Ugyan, ugyan. – legyintettem, majd megpördültem – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem sikerült jól?
Becky válaszra sem méltatott, én pedig a tükörből vizslattam, szomorúnak tűnt, de szavához hűen vagdosta a hosszú tincseket.
– Csak változtatni szerettem volna. – mondtam könnyedén, de a hangom elcsuklott – Megint minden a fejetetejére állt, és ... én már nem akarok ugyanaz a személy lenni, aki voltam, és azt hiszem ezt legjobb külső változásokkal kezdeni. – nyeltem egy nagyot, majd folytattam – Tudod, már nagyon régen nem láttam apát, de rájöttem, hogy az a férfi teljesen megváltozott, már nem az a kedves mosolygós Mason Morgan, akit én ismertem. Úgy viselkedik, mint egy esztelen kamasz... a folyósón nyalja-falja Plasztikot, és azt hiszi, hogy ez rendben van, de közben ez nem helyes, sőt gyomorforgató!
– Ne mozogj! Nem akarlak megvágni. – figyelmeztetett Becky. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy reszketek, ezért megpróbáltam elnyomni.
– Bocsánat. – húztam el a számat – Ez az egyik bajom, hogy önkéntelenül is zokogni kezdek, ha csak eszembe jut... és ezt utálom! Nem akarok ilyen lenni, és eddig nem is volt baj, de most... – elhallgattam, mert nem találtam a szavakat, amik helyesen leírhatták volna az érzéseimet.
– Most megjelent Ász. Megint?
– Igen. – sóhajtottam – És minden szokás szerint a fenekestől felfordul, ha a közelemben van.
– Mondd csak, igazából miatta akarod megváltoztatni a hajad? – hangja úgy hatolt az elmémbe, mint kés a vajba, mint horog a hal szájába, mint fény a sötétbe. Nem. Nem lehet! Nem akartam megint tőle függni, nem akartam, hogy hatással legyen rám! De mi van, ha Beckynek igaza van. Menekülni akarok, megint? Miért? Miért történik ez meg megint?
– Most magadnak is hazudsz, ugye tudod? – megragadta a vállamat, és megpuszilta az arcomat – Kész is vagy.
– Köszönöm! – szorosan hozzábújtam, ő pedig kedvesen átölelt, nem faggatózott, még csak nem is kérdezett. Valahol mélyen bent, én is sejtettem, hogy nem mondok igazat, de még nem álltam készen arra, hogy beismerjem az érzéseimet.
– Na jó, megyek felöltözök. – pillantott az órájára, miután elengedtem – Te addig főzz kávét! – tapsolt kettőt, én pedig szalutáltam majd felkapva a széket kisétáltam a konyhába, ahol szabadjára eresztettem a fantáziámat, és csodás műalkotást rögtönöztem Beckynek, amit meg is örökítettem a telefonommal, hogy majd később Jaspernek is elbüszkélkedhessek vele.
Bekapcsoltam a rádiót, a híreket hallgatva reménykedni kezdtem, hogy a mai esős idő miatt talán bezárják a sulit, így nekem nem kell részt venni a mai hivatalos első dekó-gyűlésemen, de valahogy a fránya időjós nem akart boldoggá tenni... bekaphatja!
Sóhajtva, és borzasztóan szomorúan dobtam össze két szendvicset: egy vegát Beckynek egy extra baconöset magamnak, majd kisepertem a fürdőből a padlón heverő tincseket. Megfájdult a szívem, ahogy rájöttem, hogy milyen sokat vágtunk le. Csak ekkor szántam rá magam, hogy vessek egy pillantást a tükörre. A vállamig ért. Nagyjából. Rövid volt és egyenes. Furcsa. Már nem néztem ki hercegnőnek, sem gyönyörűnek, inkább egy vad drogosnak. Már csak pár piercing hiányzott az arcomról. Miért is ne?! Elvégre változni akartam, vagy mi! Tetoválásom már úgyis van, az ajak- vagy szemöldök gomb még belefér, nem igaz?
– Min merengsz ilyen nagyon? Csak azt ne mondd, hogy még rövidebbet akarsz? – Becky hangja rántott vissza a valóságba.
– Dehogyis! – tiltakoztam rögvest, majd kidobtam a kukába a hajam maradékát, ő pedig nevetve ment a konyhába.
– Mégis hogy a francba rajzoltál egy egyszarvút ebbe? – kiabált ki, biztosan megtalálta a bögréjét.
– Szép ing! – jegyeztem meg, mikor leültem mellé az asztalhoz – Nekem is van egy hasonló.
– Öhm... nos ... – kacagott Becky, az ablakon kibámulva.
– Ez az enyém? – kerekedett el a szemem – Ezt nem hiszem el! – kiáltottam dühösen, Becky megszeppenve nézett rám.
– Bocsi, nem hoztam cserecuccot, és...
Végül nevetésben tört ki, amit nem tudtam mire vélni. Egyszerűen igazságtalanság volt, hogy rá minden remekül passzolt!
– Mosolyogj! – kaptam elő a telefonomat – Meg akarom a pólóm emlékét őrizni, ha már úgysem kapom vissza.
– Kezdem azt hinni, hogy túl sok fotót készítesz! – rázta a fejét rosszallóan – Ígérd meg, hogy nem lövöd fel sehova!
– Ugyan, hova gondolsz? – kérdeztem nevetve, miközben megnyomtam a KÜLDÉS gombot.
– Gyanúsan mosolyogsz. – vonta össze a szemöldökét Becky – Mit műveltél?
– Tényleg! – csaptam a homlokomra – Még nem is mondtam, Plasztik panaszt tett ellenem, hogy „ördögien vigyorgok" – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe – El tudod te ezt képzelni?
– Igen, nagyon is.
– Hogy tudod ezt ilyen komolyan mondani? – csattantam fel, biztos voltam benne, hogy viccnek szánta, de nekem szinte soha nem sikerült ilyen jól adni a komolyat.
– Mert így van. – felelte nyugodtan. Na, ekkor már el kezdtem gondolkodni, hogy talán valóban gonosz arcom van...
– Nem is! – pattantam fel nyávogva, majd kikaptam a bögrét a kezéből.
– Hé! – nyúlt utána morcosan, de én már ki is öntöttem a maradék löttyöt.
– Indulnunk kell! – álltam meg előtte csípőre tett kezekkel, mire reményvesztetten lesütötte a szemét.
– Tényleg ördögi vagy!
– Ha már így alakult, akkor megmutatom neki, hogy milyen az, ha igazán gonosz vagyok!
– Ez a pöttyös-fodros póló nem igazán ezt hangsúlyozza ki... – csóválta a fejét. Kérdő pillantásom láttán az egész alakos előszobai tükör fele mutatott.
Igaza volt, de ezt soha nem fogom hangosan kimondani. Hófehér fekete pöttyös blúz és fekete szoknya volt rajtam. Túl jókislányos az új hajamhoz.
– Mennyi időnk van még? – pillantottam rá kérdőn.
– Attól függ, hogy be akarsz-e menni az első órára. – ingatta a fejét. – De szerintem a töri hanyagolható.
– Remek észrevétel, kedves Watson. – nevettem, és tényleg majd belefájdult a hasam abba, hogy szegény Plasztikot meg kell fosszam a jelenlétem nyújtotta örömöktől, de most fontosabb dolgom volt, dögös akartam lenni és erős.
– Ez egy új kezdet lesz! – jelentettem ki határozottan, és már el is tűntem a szobámban.
Egy órával később a szekrényem tartalmának fele a földön hevert, a másik fele pedig az ágyamon, de sikerült találni olyan cuccokat, amik ezt mondták, „Jobb, ha nem kötsz belém, mert megbánod", vagy legalábbis valami hasonlót. Nem akartam fekete lenni, de azért nem vetettem el a sötétebb színeket: végeredményként sötét farmerdzsekit, és szürke sapit kaptam magamra, utóbbi szépen kihangsúlyozta a hajam vad vörös színét, amit egy új samponnal vittem fel. A világos rövidnacimat, fekete csőfarmerre cseréltem, hála a rossz időnek, és a fehér toppomat is krémszínű pulcsira váltottam.
Becky talált vérvörös rúzst és mélyfekete szemhéjtust, amikkel pillanatok alatt átvarázsolt, azt hiszem egy idő után elkezdtem kinézni valahogy. A piercinges terveimet átraktam egy későbbi időpontra, mert most megint késésben voltunk.
Szerencsére a kedves taxi sofőr a legrövidebb úton száguldott velünk a suliba, és bár most inkább éreztem magam „rossz kislánynak", mégis be akartam érni, mert kíváncsi voltam az emberek reakciójára.
Azt hiszem, sikerként könyvelhetem el a „Hű, de dögös vagy", „Vadító a hajad" és hasonló kaliberű beszólásokat, még a matektanárunk is megdicsérte az új frizurámat, mondván „Sokkal felnőttesebb vagy így, remélem ez a további magatartásodban is megmutatkozik majd.", én pedig mosolyogva bólogattam.
A harmadik óra utánra beszéltünk meg találkát Jasperrel a hátsó udvaron, így mikor kicsengettek végre, megöleltem Beckyt, és a tűzlépcsőn leszaladtam. Nyikorgásától rám jött a frász, ezért az utolsó fordulónál átugrottam a korláton, hogy minél hamarabb szabaduljak tőle. Én értem hamarabb a megbeszélt helyre, ami rossz fordulat volt, tekintve a hideg szelet, amely folyamatosan a dzsekimet próbálta letépni rólam, de ennyit bőven megtehettem érte.
Imádtam Jaspert, ő volt a legrégebbi barátom. Szinte együtt nőttünk fel, mikor még a régi házunkban laktunk, boldog békeidőkben. Szóval Jasperrel szomszédok voltunk, ő a nagymamájával él, Mrs. Wagnerrel, a kémiatanárnőnkkel, ugyanis a szülei már nagyon régen autóbalesetben elhunytak, de szinte nem is emlékszik rájuk. Pár éve kezdett el fotózgatni, mondván, „Nem akarok többé semmit sem elfelejteni, ezért vettem meg Maggiet, vele bármit megörökíthetek". Maggie a fényképezője, egy ablakreflexes, vagy valami hasonló szerkentyű, amellyel elképesztően szép fotókat lő, csak általában nem kérdezi meg a modelljeit, hogy beleegyeznek-e, hogy lencsevégre kapja őket. Ha engem kérdeznek, simán rávágom, hogy lesifotós, nem egyszer fogták már le szegényt emiatt a zsaruk. Végül kapott egy kártyát, amely feljogosítja, hogy az ország bármely pontján fényképezhessen, és természetesen felkapta az egyik legnagyobb újság is, így profi riporterek mellett gyakorolhatja a hobbiját, szinte minden héten megjelenik néhány képe az újságokban. A kis mázlista már most rohadt sokat keres, de a legeslegnagyobb álma, hogy a New York Times-nak fotózhasson. Biztos vagyok benne, hogy menni fog neki!
Oldalról egy éles villanást pillantottam meg, ami rögtön kidobott a gondolataimból. Naná, hogy Jas volt az, nyakában az elmaradhatatlan fotós azonosítója.
– Cseszd meg! – kiáltottam rá nevetve, majd nekifutásból a nyakába vetettem magam, de akárcsak Becky, ő is megtanulta, hogy erről nem lehet engem leszoktatni, így könnyedén elkapott.
– Fogd be, – szóltam rá, majd jó erősen vállba bokszoltam, hogy ne csak üres szavak legyenek – inkább mutasd a képet, kíváncsi vagyok!
Nem viccelt, tényleg nem nézek ki rosszul az új szerelésemben, bár egy kicsivel több mosolyt elbírt volna az arcom, de arról kedvenc barátom mindig gondoskodik, szóval nem kell aggódnom.
– Szóval, mesélj, mi az a sürgős dolog, amiről beszélni akartál? – tértem rögtön a tárgyra, mert az idő pénz, nekem pedig lassan órára kellett mennem. Jócskán megváratott.
– Csak nem le akarsz rázni? –hangjában enyhe csalódást véltem felfedezni, ezért próbáltam menteni a menthetőt.
– Izgatottnak tűntél, és mivel képtelen voltál várni estig, hogy rendesen leüljünk, arra következtettem, hogy fontos dologról van szó.
– Igaz.
Az egyik percben még kedvesen mosolygott rám, a következőben pedig már komor maszk csücsült az arcán, amitől enyhén szólva is megijedtem. Mi a franc történhetett? Arra gondoltam, hogy nyert a lottón, vagy barátnője lett, mikor felhívott, de kezdtem kételkedni benne, ahogy telt az idő.
– Mondd már! – sürgettem.
– Kiállítják a képeimet a Louvre-ban!
Pislognom kellett párat, mire megértettem, hogy mit is mondott: Franciaország legnagyobb, sőt egész Európa leghíresebb múzeumában láthatom viszont a képeit!
– Úristen! – kiáltottam boldogan, és újfent karjai közé vetettem magam, mire végre ő is elmosolyodott – Fantasztikus vagy! Mondtam, hogy sokra viszed, ha végre nem csak engem bombázol a lencséddel!
– Még mindig nem tudom elhinni. – felelte nevetve.
– Ezt azonnal meg kell ünnepelnünk!
– Naná, két hét múlva repülünk Párizsba. Te is jössz velem! – jelentette ki vigyorogva, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hogy még jobban fokozza a helyzetet, előkapott egy első osztályra(!) szóló repülőjegyet, és egy VIP feliratú kártyát, amivel biztosította a bejutásunkat a kiállításra, és az azt követő bulira.
– Hogy mi?!
– Meghívtak a kiállításra, és kaptam két plusz jegyet. Az egyik a tied, ha szeretnéd. – felelte lassan, tagoltam, hogy fel tudjam fogni.
El se hiszem, esélyt kaptam rá, hogy a világ divatfővárosába menjek!
– Most csak szívatsz! – vágom rá kapásból, de ő nemet int – Akkor álmodom! Csípj meg! NEM GONDOLTAM KOMOLYAN! – a fájdalomtól felsikítottam és arrébb ugráltam, hogy kartávolságon kívülre kerüljek.
Néhány sulistársunk értetlenül pillantott felénk, de nem nagyon törődtem velük, mert az agyam még mindig vadul kattogott.
– Komooooooooooooolyan? – kérdezem újra, erősen artikulálva.
Jasper szemforgatva bólintott.
– Igen! Tudtam én, hogy mér' tartalak!
– Khm... remélem, rosszul hallottam?! – húzta el a száját rosszallóan, én pedig angyali mosolyt öltöttem és szorosan átöleltem – Szóval, jössz?
Kissé eltolt magától. Fél szemöldökét magasra húzta, amire én mindig is irigy voltam. Most komolyan, nem király dolog, ha a szemöldököd külön táncot jár? Én soha sem tudtam külön mozgatni őket, ezért mindig is csodáltam az embereket, akiknek ez sikerült.
– Ezt kérdezni kell? – méltatlankodom, csípőre tett kézzel.
– Igaz. – értett egyet velem, majd megfogta a kezem és az épület belseje fele kezdett húzni. A meglepetéstől hirtelen mozdulni sem bírtam, de ahogy megéreztem az első cseppet, máris sprintbe kapcsoltam át.
– Mondtad már Beckynek? Tuti odáig lesz az izgalomtól! – lelkendeztem tovább.
– Még nem, először neked akartam elmondani, de este elmondom a többieknek is.
– Várj csak... – ekkor esett le, hogy valami nem úgy történik, ahogy elképzeltem – ha Becky-t is meg akarod hívni, akkor miért mindenki előtt teszed, nem félsz, hogy Christ kiakad?
Kérdő tekintetem láttán félrenézett.
– Nem is hívod el Beckyt. – mondtam ki helyette, ő pedig bólintott –De akkor engem miért? – csúszott ki a számon.
– Nézd – jutott hirtelen eszembe a reggeli alkotásom, amit feltétlenül meg akartam mutatni a művész barátomnak.
– Hű, egyre jobb vagy, nem hiába tanultál a legjobbtól! – ezúttal ő szólta el magát, és szinte azonnal el is sápadt.
– Semmi baj. – szorítottam meg a kezét, de ő csak a fejét rázta.
– Nem erről van szó. – dühösen csapott a homlokára, amitől göndör fürtjei repkedni kezdtek össze-vissza – Tudod, említettem, hogy két jegyet kaptam... – mondta félve, nekem pedig elakadt a lélegzetem.
– Mondd, hogy nem neki! – kértem, bár tudtam, hogy hiába, ha már megtörtént, akkor nem lehet nem megtörténté tenni.
– De, Ásznak adtam a harmadik jegyet.
– Oké, végülis nem gond – erőltettem mosolyt magamra.
– De ugye nem akarod visszamondani? – kapta el a karomat Jasper, mikor felléptem az első lépcsőfokra. A csengő éppen akkor szólalt meg, amikor válaszra nyitottam a számat, így meg kellett várjam, hogy elhallgasson.
– Szeretnék menni Párizsba – biztosítottam – és nem lesz gond, nem utáljuk egymást.
Ha ő tudná, hogy éppen tegnap csókolt meg az a szemétláda...
– Köszönöm! – gyorsan megölelt és már szaladt is órára.
Jas végzős volt, akárcsak Ász, a különbség köztük (az egyik a sok közül), hogy Jasper bejárt rendesen órákra.
Soha nem gondoltam volna, hogy kémiára sietve, a lépcsőfordulóban szó szerint összeütközöm az egyetlen személlyel, akiről nem tudtam eldönteni, hogy elásni szeretném, vagy megölelni.
– Aú! – nyögtem fel panaszosan, mikor nekem jött. Halvány cigifüst lengte körül, ami mindig elbódított.
– Mit csináltál a fejeddel? – kérdezte köszönés nélkül, mély, karcos hangon. Kirázott a hideg tőle.
– Nekimentem vele egy baromnak – feleltem flegmán, és kikerültem, hogy otthagyhassam. A hely súlyosan üres volt, és nem szerettem volna tovább kettesben maradni vele, túl intim volt ez a csend.
– Miért vágattad le a hajad? És mi ez az erős smink? Mióta használsz ennyi szart? – faggatott tovább, elkapva a karomat, hogy maradásra késztessen.
– Semmi közöd hozzá! – jelentettem ki durván, miközben megpróbáltam kiszabadulni ujjai börtönéből.
Szemei villámokat szórtak, ahogy újra végigmért, majd erősen a falnak nyomott, teste az enyémnek feszült, olyan helyeken, ahol nem kellett volna. Légzésem szinte azonnal akadozni kezdett, elkapta mindkét karomat és a falnak szegezte a fejem felett, moccanni sem bírtam. Tekintete vad volt, nem hagyott szabadulni, fogva tartott, mint a kígyót a síp.
– Eressz el! – parancsoltam rá, de ahogy meghallottam a hangomat, szinte elsüllyedtem szégyenemben: gyenge volt és sóhajszerű. Még a végén azt szűri le ez az állat, hogy élvezem a helyzetet, pedig nem!
– Töröld le ezt az ocsmányságot az arcodról. – parancsolt rám olyan halkan, hogy a hideg futkosott a hátamon, erélyes volt, mégis ijesztő.
– Miért? – kérdeztem ingerülten – Semmi közöd hozzá!
Arca veszélyesen közeledett az enyémhez, egy kézzel markolta a csuklóimat, míg a másik kezével végigsimított a fenekemtől a csípőmig, majd egyre fennebb, míg el nem érte az arcomat. Ujjai nyomán égni kezdett a bőröm, még a sok ruhán át is éreztem őket. Testem minden egyes porcikája megfeszült, ajkaim szétnyíltak, egyre szaporábban vettem a levegőt.
A francba!
Óvatosan kisimított egy kósza tincset a hajamból, majd olyan közel hajolt, hogy meleg leheletét éreztem az arcomon. Reflexszerűen lehunytam a szemem, és élveztem a sötétséget, mely betemetett. Vártam, hogy ajkaink összeérjenek, és eltöltsön a jóleső elektromosság, de semmi sem történt. Mikor kinyitottam a szemem, megpillantottam a gonosz mosolyát, azt a kegyetlen de mégis vonzó fajtát, amit csak nagyon ritkán vett elő, mikor kínozni akart.
Szadista állat!
– Szeretnéd, hogy megcsókoljalak? – kérdezte halkan.
– Nem! – vágtam rá.
– Biztos vagy benne? – fejét lehajtotta, száját pedig nyakamra tapasztotta, és megcsókolt azon a ponton, amiről tudta, hogy a gyengém. Önkéntelenül összerándultam, lábaimat összeszorítottam, és fejemet a plafon fele fordítottam. Tűzforró volt a szája. Azonnal libabőrös lett az egész testem.
– Eressz el... – suttogtam megadóan.
– Szedd le ezt a szart az arcodról. – motyogta a vállamba.
Valahogy a felsőm nyaka túlságosan lecsúszott, ő pedig finoman beleharapott a vállamba. Erősen össze kellett szorítsam a fogaimat, nehogy olyan hangokat adjak ki, amiket nem illendő egy iskolában, de főleg nem olyan helyen, ahol bárki felbukkanhat.
– Jól van. – adtam be a derekam – De ehhez akkor sincs közöd.
Egy hirtelen mozdulattal visszarántotta a felsőmet a helyére, majd a szemembe nézett, mélyen, én pedig bosszúsan mégis megtörten viszonoztam.
– Ne mondd ezt többé! – bár kérésnek hangzott, tudtam, hogy igazából követelés.
Eleresztette a karomat, és lekapta a sapkát a fejemről, majd a zsebébe csúsztatta.
– Hé! – kaptam utána, szinte egyből magamhoz tértem – Add vissza!
– Találkozunk az elzáráson. – lépett el mellőlem, és lefele indult a lépcsőn, én meg álltam fent egyedül és dühösen dobbantottam – Ha addigra eltűnteted azt a förtelmet, visszakapod! – kiáltotta még hátra.
Vesztettem. Tudtam, nagyon jól. Utána szaladhattam volna, és körbeugrálhattam volna, mint egy kiskutya, de azzal csak őt szórakoztattam volna, plusz még meg is aláztam volna magam, az pedig nem az én stílusom volt. Nem volt túl sok lehetőségem, meg kellett szabadulnom a sminkemtől, amivel annyit bajlódtunk...
– Mégis mi a francot csinálok? – kiáltottam fel hangosan, majd rögtön a szám elé kaptam a kezem, ahogy tudatosult bennem, hogy a folyosóra léptem. Gyorsan bedobtam egy hátraarcot és leszaladtam a lépcsőn, időt sem hagyva a tanároknak, hogy esetleg utánam szóljanak. Ahogy kiértem az épületből, megcsapott a hűvös szél. Az ember azt gondolná, hogy márciusban azért süt a nap vagy legalábbis meleg van, de ehelyett, szakadt az eső és villámok cikáztak mindenfele. Néhány hangosabb mennydörgésnél összerezzentem, de tovább szaladtam, egészen addig, míg a lábaim fájni nem kezdtek.
Utáltam Alarick Sasthornt! Minél messzebbre akartam kerülni tőle! De ez... bonyolult volt. Nem menekülhettem el, de a karjába se vethettem magam.
Az emberek utánam kiabáltak, ahogy átfurakodtam a tömegen, de minden egyes sértés lepattant rólam, már máshol jártam.
– Biztos itt hagyhatlak? – kérdeztem anyától ezredszerre.
– Rosie, menj csak,– tette a vállamra a kezét Adrianna, anyu barátnője – mi egy jó kis csajos Karácsony-estét csapunk anyukáddal.
Finoman az ajtó fele taszított, én pedig hagytam magam. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még egyszer visszafordultam: – Érezzétek jól magatokat!
Nehezen hagytam egyedül őket, tudva, hogy anya teljesen összetört, de tudtam, hogy Ade vigyáz rá, jobban, mint ahogy én valaha is tudnék, szóval ez így rendben kell, hogy legyen. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mitől rettegek jobban: attól, hogy egyedül hagyom őket sok-sok üveg Jackkel, vagy, hogy Ásszal töltöm a mai napot...
Két nap telt el, mióta találkoztam vele. Mikor aznap éjjel hazaértem, a házunk fájdalmasan csendes volt, a konyhában a föld tányértörmelékekkel volt tele és az egyik ablak betörött, a bárszekrényt szinte teljesen kifosztották. Anya a kanapén aludt, körülötte üres vodkás üvegek és chipses zacskók. Még soha nem láttam ilyennek, egyszerűen... ő nem az a fajta volt, aki kitombolja magát, ő az volt, aki kompromisszumot köt, aki csendesen szenved, aki nem mutatja ki az érzelmeit, most meg... Ó, Istenem! Elmondani nem tudom, milyen szánalmas látványt nyújtott! Soha, SOHA többé nem akartam így látni! Hogy tehette ezt apa? Egyszerűen lelép valami jöttment kurvával, minket meg csak így itt hagy? Volt egy életünk! Volt egy lánya, aki szerette, aki felnézett rá! MIÉRT?Mi a rohadt büdös francért dob a szemétbe egy életet? Mert annak a ringyónak nagy mellei vannak? Mert őt akarja dugni???
Nem értettem mi történik, és miért történik. Nem volt logika az egészben. Jól kijöttek anyával. Rendes munka, nyaralások, reggeli kávézások, búcsúcsókok... minden rendben volt. Talán mindez hazugság volt? Nem voltak gondjaik, soha nem veszekedtek. Most meg lecseréli egy velem egyidős lányra? Egy olcsó kis ribancra?
Megborzadtam az emléktől is. Igyekeztem nem azon az estén rágódni, nem lehet megmásítani. Azóta eltelt két nap. Talán apa rájön, hogy mekkora baklövést követett el, és visszajön. Persze egy ideig nem fogjuk visszafogadni, mert bűnhődnie kell ezért!
– Hé, Rosette!
A nevem hallatán felkaptam a fejem, és megpillantottam Ászt, a következő sarkon, amint az épületnek dőlve figyel.
– Indulhatunk? – kérdezte mosolyogva, majd átvette a hátizsákom.
– Persze.
Egy gyors metrótúra, és már meg is érkeztünk a buszállomásra.
– Kicsit olyan érzésem van, mintha el akarnál rabolni – jegyzem meg, amikor felszállunk.
– Remélem, senkinek sem szóltál, hogy velem vagy. Kényelmetlen lenne, ha a rendőrök zaklatnának.
– Őszintén, nem tudom eldönteni, hogy csak viccelsz-e..
– Fáradtnak látszol, aludj csak, az út legalább két óra Frost Villbe. A nővérem majd kijönnek elénk, imádni fogod a házat! Forralt bor, karácsony zenék és persze Kevin.
– Jól hangzik, nem is kell ennél több.
Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy hova tűnt az a kedves srác, akit megismertem... Ott volt nekem, amikor az apám elhagyott minket, ott volt nekem, amikor az anyám lepasszolt, mert wellnessezni ment, aztán egyszerre minden megváltozott. Ó, bár maradnának a dolgok úgy, ahogy vannak, boldog békében, de persze az élet nem ilyen...ezt el tudom fogadni, de z ember lánya 16 évesen nem ilyenek miatt akar aggódni, csak boldog és gondtalan életre vágyik, a barátaival egy koncerten vagy valami... én csak... rohadt magányosnak éreztem magam.
– Te meg mit keresel itt, ilyenkor? – kérdezte Duncan, amikor bekopogtam az ajtaján.
– Így kell üdvözölni egy jó barátot? – róttam fel neki, mire elnevette magát, és félreállt, hogy bemehessek.
– Mi ketten nem vagyunk barátok, kiscsaj, ezt te is tudod. Én nem barátkozom a vevőimmel, főleg, ha azok visszaélnek a vendégszeretetemmel.
– Még szerencse, hogy neked nincs olyanod.
Duncan, nem volt rossz ember. Vállig érő fekete raszta tincsei voltak, és betegesen sárga bőre. Első látásra olyan volt, akivel soha nem állnál szóba, vagy csövesnek néznéd (szakadt ruhái miatt), de Duncannek van pénze, ó, nem is kevés, csak éppen nem tartja magát materialistának, ő a filozófia erejében hisz, na meg a fűben. Igen, tulajdonképpen, mondhatjuk, hogy ő a dílerem.
– Van valami jó cuccod? Olyan, aminek hamar kimegy a hatása? – vágtam a közepében, miután lehuppantam a kanapéjára. A lakása csupán egy hatalmas szobából állt, minimál bútorral berendezve. Egy fémszekrény, lakattal a fiókokon, egy asztalból, egy bárpultból és egy kanapéból. Fura egyvelege ez minden stílusnak, színnek. Igazából totál káosz, amely valamiért mégis nyugtatóan hat, talán az asztalon levő párologtató miatt, valószínűleg valami „gyógynövény" lehet benne.
– Ha még vissza akarsz menni a suliba, ajánlom ezt – mondta, miközben apró fehér tablettákat tolt elém – határozottan feljavítja a hangulatot, de mégsem üt ki annyira, hogy ne légy beszámítható.
– Tökéletes.