Drifted Away [Yuta FF]

6.

Másnap reggel arra keltem, hogy iszonyatosan elfeküdtem a nyakam.
Gyorsan betoltam egy szendvicset, aztán felvettem egy fehér rövid nadrágot és egy kék rövid ujjú pólót, majd lebotorkáltam az NCT dormba, mint egy törött nyakú madár.
Azonban amint benyitottam, rögtön megtorpantam. A dorm majdnem teljesen üres volt. Egy ember ült a kanapén, kezében a telefonjával. Yuta felkapta a fejét a hangra, aztán gyorsan vissza lehajtotta.
- Jó reggelt.
- Neked is. A többiek?
- Táncpróbára mentek. Egy óra múlva jönnek vissza.
- Ó. - fordultam körbe idegesen, miközben már azon gondolkoztam, milyen elfoglaltságot tudnék kitalálni magamnak, ami nem igényli, hogy itt legyek.
A nyakamba hirtelen olyan erővel vágott bele a fájdalom, hogy le kellett ülnöm, nehogy nevetségesen nézzek ki. A kezemet a fájó pontra szorítottam, és párszor elfordítottam a fejem, hátha az segít. Nos, nem segített.
- Valami baj van? - kérdezte Yuta, de már láttam, hogy a telefonját az asztalra tette.
- Nem, dehogy. Csak... elaludtam a nyakam, és... - itt be is fejeztem a mondatot, majd elkaptam a kezem, és az ölembe ejtettem. - De nem nagy dolog.
Azt hittem, ezzel ejtettük is a témát, de hirtelen azt vettem észre, hogy egyre közelebb csúszik hozzám. Egészen közel ült hozzám, amikor végre felé fordultam.
Megéreztem a kezét a nyakamon, ahogy óvatosan masszírozni kezdte.
- Ideges vagy. - jelentette ki halálos nyugalommal.
- Meglehet.
- Miért?
Megvontam a vállam.
- Nem tudom.
Az ujjai puhák voltak, és elém tárult, ahogy a fülbevalómat keresve belesüppedtek a puha szőnyegbe. Aztán az emlékezetem visszaugrott egy évvel, és szinte éreztem, ahogy a hosszú ujjaival elsöpörte a hajam a szememből, hogy meg tudjon csókolni.
Határozottan visszarántottam magam a jelenbe, és megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni.
- Milyen érzés az SM énekesének lenni?
- Nem rossz. Többre számítottam, de az ember nem kaphat meg mindent, amit akar, nem igaz?
- De.
Nagyot nyeltem, mert a kérdés enyhén ironikusnak hatott, a keze pedig a vállamra csúszott, ami egyáltalán nem fájt, viszont eszemben sem volt szólni neki.
- Először nagyon nehéz volt. - folytatta. - Senkit sem ismertem, de WinWin-nel folyton együtt lógtunk. Aztán Taeyong felkarolt minket, meg úgy általában itt mindenkit. Olyan, mintha ő lenne az anyánk. Onnantól már minden simán ment. Megismertem a többieket, összebarátkoztam velük, közben pedig igyekeztem a maximumot nyújtani.
Ekkor már a másik kezét is éreztem a bőrömön, amitől kirázott a hideg. Legszívesebben így maradtam volna, örökre. A gyűrűmre pillantottam, de ezúttal nem kezdtem el csavargatni az ujjamon. Mégis miért idegeskedjek, ha egyszerűen csak ki is élvezhetem a dolgokat?
A tekintetem a telefonomra vándorolt, amit szándékosan képernyővel lefelé tettem le, és le is némítottam. Elegem volt már abból, hogy mindig a legrosszabbkor csörren meg.
Mély levegőt vettem, és hallgattam tovább Yuta történetét.
- Viszont sok mindent be kellett áldoznom ezért. - mondta egy árnyalattal halkabban, mint azelőtt. - A régi barátaim cserben hagytak, a családom sem támogatott mindig mindenben, és szinte megszűnt a kapcsolatom a külvilággal. Nem volt időm kimozdulni, és új emberekkel ismerkedni. Csak azok voltak, akik szintén itt vannak.
Pontosan tudtam, mire gondol. Egy éve égető probléma volt a napirendje és az időbeosztása, amit a kiadó rakott össze neki. De ez mind előre látható volt, hiszen elfogadta, hogy az SM irányítsa az életét. Csak nem gondolt bele eléggé.
Csak azt nem értettem, hogy ha akkor sem volt ideje, amikor rookie volt, miért tudtunk olyan jól meglenni, és miért nem tudtunk volna miután debütált. De ezt nem kérdeztem meg.
- Félre ne értsd, szeretek itt lenni. Szeretem a barátaimat és a munkámat, de szükségem van egy kis szabadságra. Amit azokkal tölthetek, akik fontosak nekem.
A kezei újra a nyakamon voltak, de nem ott, ahol fáj. Egészen felkúsztak az arccsontomig, és azt hiszem, annyira belemerült a beszédbe, hogy nem is volt tudatában a cselekedeteinek.
Hirtelen felindulásból megfordultam, és szembe találtam magam vele. Alig pár centiméter választott el minket egymástól, és a kezei lehullottak a nyakamról.
A szemébe néztem.
- Szabad vagy, Yuta. Akármikor kiteheted innen a lábad, amikor van egy kis szabadidőd. Senki sem fog visszatartani, senki sem fog letámadni. Csak túlságosan félsz.
Én magam is meglepődtem, milyen nyersen mondtam ki ezeket a szavakat. Ledöbbenve nézett rám.
- Annyira hozzászoktál már ehhez. - mutattam körbe. - Hogy félsz új embereket megismerni.
Túlságosan jól ismertem, és mindig is introvertált volt. Nem járt el sehova, vagy ha mégis, nem beszélt szinte senkivel. És azt hiszem, ezt ő is tudta, mert a következő másodpercben lehajtotta a fejét.
- De én nem akarok új embereket megismerni.
- Az előbb azt mondtad...
- Nem. Én a régi életemet akarom visszakapni. - nézett mélyen a szemembe. - Azt akarom, hogy minden olyan jó legyen, amilyen régen volt. De már nem csinálhatom vissza, mert az emberek figyelik minden mozdulatunkat, és elítélnek minket, ha egyet is hibázunk. Mert így működik az egész. Nem csinálhatunk azt, amit akarunk, mert a kiadó nem engedi. Nem terelheti el a figyelmünket semmi. Elsősorban előadók vagyunk.
Most én hajtottam le a fejem. 
- Ne haragudj.
Felkaptam a telefonom az asztalról, és az ajtóhoz léptem. Még hallottam, ahogy utánam kiált, miközben bezártam magam után az ajtót, és visszamentem a szobámba.

Órákig ültem az ágyamon, aztán lebonyolítottam egy pár hívást, és úgy döntöttem, visszamegyek a dormba. A fiúk már rég visszaértek, és valószínűleg nem tudják hova tenni, hogy eltűntem. Nem igazán akartam visszamenni, de ez nem rólam szólt. Technikailag dolgozni jöttem ide, és feladatom volt. Összeszedtem magam, és az ujjamon csavargatva a gyűrűt kiléptem a szobámból. Egyenesen Jaehyun-ba futottam bele.
- Hát te...
- Gondoltam, érted jövök, ha már magadtól nem jössz. - mondta mosolyogva, amitől nekem is mosolyognom kellett.
Együtt mentünk vissza a dormba, ahol a tagok különböző helyeket feküdtek ki, de azonnal életre keltek, amikor megláttak.
- Meghoztam. - mutogatott rám Jaehyun.
- Mintha magamtól nem tudtam volna jönni. - forgattam a szemem nevetve.
Haechan és Doyoung hoztak pattogatott kukoricát, és megtartottam nekik a negyvenöt perces gyorstalpalót. Talán az én technikám volt túl jó, talán ők tehetségesek, de csak úgy szippantották magukba, amit mondtam. Kérdezgettek, és néha beleszóltak...
Kivéve egy embert. Azt hiszem, mondanom sem kell, kit. Kicsit kényelmetlenné tette a dolgot, de egy idő után hozzá szoktam, hogy időnként rajtam tartja a szemét.
Jaehyun mellett ültem, aki habár minden értett, bólogatott és figyelt, időnként a vállamra téve a kezét előre hajolt, hogy jobban rálásson a papírra.
Aztán a fiúk szétszéledtek, és én is tábort bontottam.
Visszamentem a szobámba, és felkészültem egy maratoni unatkozásra, de alighogy bezártam magam mögött az ajtót, már kopogtak is rajta. Összeszaladt a szemöldököm.
- Igen?
Az ajtó lassan nyílt ki, és Taeyong dugta be rajta a fejét.
- Szabad?
- Persze.
Az ágyamra ült, és rendkívül komoly arccal meredt rám.
Kérdőn néztem vissza rá, miközben leültem mellé.
- Van köztetek valami?
Pár másodpercig csak tartottam vele a szemkontaktust, és nem szólaltam meg.
- Nincs.
- Látom, hogy néztek egymásra, Soo Min.
- Nincs köztünk semmi. Oké, valószínűleg WinWin már elmesélte, hogy volt, de az már a múlt. Már nincs köztünk semmi.
Taeyong-nak összeszaladt a szemöldöke.
- Tessék?
- Szóval nem mondta el...
- Ha most Yutára gondolsz, azt nagy vonalakban elmesélte. De én Jaehyun-ról beszélek.
- Ja. - csaptam a homlokomra. - Jaehyun? Barátok vagyunk.
- Szerintem ő többet érez irántad.
- Kérlek, ne kavarjuk ezt tovább. - ráztam meg a fejem. - Így is túl sok minden van már a fejemben.
- Oké, bocs. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
Kikísértem, és bezártam mögötte az ajtót, aztán neki dőltem, és az ujjaim között kezdtem forgatni a gyűrűmet. Az agyam pörgött.
Jaehyun. Kizárt. Tényleg sokat foglalkozik velem, de csak barátok vagyunk, semmi több.
Felhívtam Hyung Min-t, hogy eltereljem a figyelmem.
- Nocsak, jutott rám időd a celeb életben is?
- Nem vagy vicces.
- Mi a baj?
Ennyire feltűnő lenne?
- Semmi. Csak hiányzol.
- Nekem is hiányzol.
De valahogy mégsem hiányzott. Berögzültségből mondtam, és berögzültségből mondtam, hogy szeretlek, miután letettem a telefont, de nem éreztem, hogy komolyan gondoltam.

A negyedik nap reggele döcögősen indult, és a világon semmi sem akart úgy alakulni, ahogy én szerettem volna. Először is, rájöttem, hogy nem hoztam magammal a kedvenc farmerom, úgyhogy csak felkaptam egy random fekete darabot, és a derekamra kötöttem egy piros-fekete kockás inget. Aztán rájöttem még valamire, hogy az egyik kedvenc felsőm is a koliban pihen a szekrényben. Felvettem egy sötétlila haspólót, és a legjobbakban reménykedtem, miközben a konyhán felkaptam egy melegszendvicset, és az NCT dorm felé vettem az irányt.
Már messziről hallottam, hogy üvölt a zene, és amikor kinyitottam az ajtót, azt hiszem, egy pár pillanatig az egész emelet hallgatta velük együtt.
Kicsit lejjebb tekerték a hangerőt, amikor megláttak, és Jaehyun azonnal mellém szegődött.
- Kávé idő? - kérdezte, mire bólintottam.
- Kávé idő.
Már a Starbucks-ban álltunk sorban, amikor észrevettem, hogy a gyűrűm nincs az ujjamon. Egy másodpercig azt hittem, elhagytam valahol, ami maga lenne a pokol, de aztán eszembe jutott, hogy múlt éjjel az ágyam melletti asztalra tettem. Lerendeztem azzal, hogy nem nagy gond, majd ha visszaérünk felveszem.
Beszélgetni kezdtünk, és lassan sétáltunk vissza a dormba, majd szétosztottuk a többiek között a saját kedvenc italukat.
- Köszönöm. - vette át tőlem a forró csokiját Yuta, majd a keze megakadt az ujjamon. - Hova tűnt a gyűrűd?
- Elfelejtettem felvenni. - legyintettem, majd helyet foglaltam Jaehyun mellett.
A fiúk hamarosan leléptek táncpróbára, és ezúttal Yuta is velük tartott. Már éppen elindultam volna a szobámba, felkészülve az unalomra, amikor Jaehyun bejelentette, hogy ő ezt most kihagyja. A többiek megértették, hogy nem akarja, hogy egyedül maradjak itt, úgyhogy megígérték, hogy kitalálnak valami kifogást, és bezárták maguk mögött az ajtót.
Lehúztam a maradék kávémat, majd Jaehyun-ra néztem, akiről üvöltött, hogy mondani akar valamit. A fejével az ajtó felé biccentett.
- Történt valami?
Megráztam a fejem.
- Semmi, ami furcsa lenne.
Ügyesen kikerültem az előző nap történteket.
Jaehyun beharapta a száját, és magához bilincselte a tekintetemet.
- Helyes. Nem örülnék, ha bántana téged.
Vissza akartam kérdezni, hogy ezt mégis hogy érti, de abban a pillanatban a kezei az arcomra kúsztak, és magához rántva megcsókolt. Annyira megdöbbentem, hogy ellenkezni sem volt időm, de az egész csak pár másodpercig tartott.
- Bocs, nem akartam zavarni...
Eltoltam magam Jaehyun-tól, és az ajtóban álló Yutára néztem.