Végre megvalósult az álmom és én mégsem éreztem azt amit vártam. Nem öntött el a végtelen boldogság vagy a megkönnyebbülés. Nem volt ebben a pillanatban semmi felemelő inkább ellenkezőleg. Láttam a szenvedését és éreztem a szenvedését úgy mintha én térdelnék ott ahol ő. Tehetetlenség uralkodott el rajtam amit a hirtelen harag és lassan a szemem elé szálló vörös köd váltott fel. Nem tudtam magamról csak kiléptem az eddig rejtekemül szolgáló sötét sarokból és megindultam lefelé. Ám valaki okosabb volt nálam és időben megállított, mielőtt még nagyobb hülyeséget csinálhattam volna. Bálint mellkasába ütköztem aki heves karmozdulatokkal integetett, hogy induljak el a másik irányba. Tudtam, hogy igaza van mégsem akartam engedelmeskedni, főleg nem neki ezért próbáltam küzdeni az erős karjai ellen... de nem volt semmi esélyem. Visszarángatott oda ahol már senki nem láthatott meg minket majd magával szembe fordított. Egy hosszú másodpercig csak bámult a szemembe majd végig járatta a tekintetét rajtam. Leellenőrizte, hogy minden rendben van majd amikor ezzel végzett valami elég váratlan dolgot tett: magához húzott és szorosan a karjaiba zárt. Nem eszméltem fel igy nem öleltem vissza, de ő nem engedett el. Arcát a hajamba temette és belesóhajtott. Lassan felemeltem a kezeimet és a hátára vezettem őket. Orromat szorosan belefúrtam a pólójába és magamba szívtam az illatát. Igy maradtunk egy darabig majd mint akire hideg vizet öntöttek megrázkódott és elhúzódott. Engem is kirázott a hideg és rájöttem, hogy a közelsége nélkül fázok. De mivel elmúlt a pillanat esélyem sem volt már visszabújni az ölelésébe.
- Lala beszélnünk kell valamiről.
Meg sem várta a válaszomat megint elkezdett húzni maga után. Azt hittem az én szobámba megyünk, de miután azt elhagytuk egy számomra ismeretlen ajtón léptünk át az ő szobájába. Nagyobb volt még az enyémnél is és egészen más. A sötétkék és a szürke dominált és minden nagyon modern és letisztult volt. Illett hozzá. Leült a kanapéra én pedig mellé majd a tekintetünk újra találkozott.
- Nézd! El kell mondanom, hogy én nem tudtam erről az egészről. Nem mondták el,hogy meg fogják kínozni és nekem semmi közöm nem volt hozzá. Nagyon sajnálom ami történt és azt is, hogy nem szólhattam neked, hog idehozzuk. Megérdemelted volna, hogy tudj róla hiszen mégiscsak az édesanyádról van szó... - nem hagytam, hogy folytassa a magyarázkodást.
- Bálint lassíts! Nem haragszom...vagyis rád nem. Tudom, hogy nem te tetted...te sosem tennél ilyen szörnyűséget. Én el sem tudom képzelni milyen fájdalmakat kellett átélnie...hol találtátok meg? Miért hozatta ide a sátán? Mit akar vele csinálni?
- Miattad van itt, mert a főnök úgy gondolta, hogy azáltal, hogy idehozta motiválhat téged.
- De mire..?
- Azt akarja, hogy neki dolgozz. Még sosem érdeklődött senki iránt annyira mint irántad. Azért hozta ide őt, hogy zsarolhasson, mert magának akar. Te leszel az új katonája a tökéletes harcos akire mindig is vágyott.
Amit Bálint elmondott az sokkolt. Nem értettem, miért vagyok olyan különleges, vagy hogy iért kellek ennyire annak a pöcsfejnek, de azt tudtam, hogy soha nem kap meg. Nem leszek az akinek ő akar látni és soha ebben az életben, de még a következőben sem fogok neki dolgozni. Igy hát felrúgtam a magamnak tett eskümet és úgy döntöttem meg kell bíznom Bálintban. Ani az előbb történt köztünk a folyosón...adott némi reményt, hogy talán még nem vesztettem el őt. És minél többen vagyunk annál nagyobb esélyünk van megszökni. De még nem akartam beavatni a terveimbe. Az még várhat. Először rendbe kellett hoznunk anyát, mert nélküle nem hagyom el ezt a helyet.
- Láthatom?
- Beviszlek hozzá de csak öt perced lesz...
Kimentünk a szobából le a lépcsőkön amik a pincében lévő kis cellákhoz vezettek. Az egyikben ott feküdt az anyám. Úgy tűnt mintha aludna, de tudtam, hogy nem alszik. Hallottam a zihálását és néha megrázkódott talán az emlékek hatására. És ha eszembe jutott, hogy mindez csak miattam, hogy nem lenne itt ha jó leszek. Olyan bűntudat szakadt rám amit nem bírtam sokáig elviselni, de miatta erős akartam lenni. Nem akartam az első találkozásunknál sírni. Bálint kinyitotta a cella ajtaját én pedig beléptem. Odahajoltam anyámhoz aki lassan rám vetette a könnyáztatta tekintetét. Ködös volt, de mikor alaposan megnézett láttam benne a felismerést.
- Laura...te vagy az?
- Igen én vagyok...Anya! - mikor kimondtam átszakadt a gát mindkettőnknél és az ölébe borultam, mint egy kisgyerek. Mind a ketten sírtunk a boldogságtól amit az egymásra találás okozott. A karjaiban úgy éreztem végre hazaértem és már soha nem akartam elengedni, mert féltem, hogy megint elveszíthetem őt.
- Kislányom...azt hittem már sohasem láthatlak. Olyan kicsi voltál még. Azt hittem..., de most mégis itt vagy. El sem hiszem.
Nekem semmi nem jött ki a torkomon. Ott voltak a szavak az aszok emlék kérdés és érzés amit meg akartam osztani vele és mégis valami megakadályozott benne. Nem tudtam mi az, de úgy éreztem nem mondhatok semmit. Talán nem is kellett ahhoz, hogy megértsen mindent hiszen ilyenek az anyák. Megértik a gyerekeiket szavak nélkül is nem?
- Lala sajnálom, de mennünk kell. Nem akarom, hogy bajba kerülj...
- Azt én sem szeretném kicsim. Kérlek menj most el... - nagy nehezen elszakadtam tőle fölálltam az ágy mellől és még visszafordultam mielőtt kiléptem volna a cellából.
- Ne félj. Megtalálom a módját, hogy kivigyelek innen és megfizetnek mindenért amit veled tettek. Légy erős kérlek csak még egy kicsit...
Bólintott és a szemében újra könnyek csillogtak. Azt akartam, hogy soha többé ne kelljen sírnia és el id fogom érni!
Hát ez egy ilyen rövid rész lett remélem azért tetszik nektek. Mindenképpen meg akartam kérdezni, hogy mi a véleményetek a sztoriról. Úgy érzem egyre kevesebben olvassátok szóval, ha van valami amin változtatnátok akkor jelezzétek nyugodtan. És ne adjátok fel még én sem fogom. ;)