Rebeka
Szabadnapomat apával akartam tölteni, egy új kocsit szerzett be és segíteni akartam neki. Szeretek vele lenni, ő nem faggat lépten-nyomon, hogy miért szakítottunk Timivel, hogy érzem magam és hogyan tervezem tovább. Inkább csak csendben dolgoztunk egymás mellett. Mindig én szedem szét a kocsi belsejét, a műszerfalat, kárpitot. Apa utál ezzel bíbelődni, túl sok a kicsi csavar ez a magyarázata. Én meg imádtam. Ilyenkor bömböltettük a zenét és néha énekeltünk is. Akárki meglátott minket csak annyit mondott, hogy le sem tagadhatnánk egymást. Nem is akartuk! Nem volt nálam a megfelelő csavarhúzó, így kimásztam a hátsó ülésről. Egy szerszámos ládát akartam átugrani, ami sikerült is. De a gyengébb, a motoros balesetben megsérült lábamra érkeztem, ami összerogyott. Én meg azzal a lendülettel estem bele a másik nyitott szerelőaknába. Apa rögtön ott termett és kiszedett. Kérdezgetett, hogy mi bajom lett, de én csak összeszorított szájjal nyeltem a könnyeimet. Éreztem, hogy a térdemnek ismét annyi. Bevittek anyával a kórházba, ahol rögtön gyógyszert akartak adni. Élből elutasítottam, hiába győzködtek, hogy szükségem van rá és elviselhetetlen lesz a fájdalmam. Nem érdekelt, nem akarok gyógyszert. Anya is megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne. Mondtam, hogy igen, mire intézkedett, hogy ne merjenek beadni nekem semmit. Mivel le is fejeltem az akna szélét lett egy szép púpom is és egy enyhe agyrázkódásom. Bent tartanak megfigyelésre. Remek! Anya hazaszaladt nekem a szükséges cuccokért, addig apa fogta a kezem, hogy ne üvöltsek a fájdalomtól. Majd helyet cseréltek anyával. Később bejött Betti és Adri, majd megjelent Zsuzsi is. Nem akartam, hogy így lásson. Nem akartam előtte összetörni. Tartottam magam, de belülről ordítani tudtam volna. Azt kívántam bárcsak valaki fejbe vágna, hogy ne érezzek semmit. Törni-zúzni tudtam volna annyira fájt. Összeszorított szájjal és ököllel küzdöttem a kiborulás ellen. Nem attól akadtam ki, hogy ágyban fogok feküdni két hetet és kezdhetem elölről az egész rehabilitációt. Az nem érdekelt, azt tudom, hogy meg tudom csinálni. Attól féltem, hogy nem fogok tudni ellenállni a gyógyszernek, hogy gyenge leszek és kérni fogom a fájdalomcsillapítót. Hogy újra rá fogok állni és nem fogok tudni megállj parancsolni magamnak. Hogy újra kifordulok önmagamból! Hogy újra fantomfájdalmaim lesznek, amiket csak a gyógyszer miatt produkálok. Egész jól tartottam magam, 5 óráig bírtam sírás nélkül. Aztán megjelent Timi és eltörtem. Neki ki mertem borulni, tudom, hogy ő nem úgy néz rám, mint a többiek. Ő tudja hogyan kell kezelni engem és ezt az egész helyzetet. Befeküdt mellém és én kizártam mindenki mást. A karjai között zokogtam, miközben ő mindenféléről mesélt nekem. Félóra múlva már sokkal nyugodtabb voltam és nem figyeltem a fájdalmamra. Nem tudom hogyan, de elintézte, hogy mellettem aludhasson az este. Nehéz éjszakánk volt, többször felkeltem és a fejemet vágtam a párnához a fájdalomtól. Szüntelenül simogatott és beszélt hozzám, míg vissza nem aludtam. A reggeli vizit alatt hazaszaladt letusolni és átöltözni, majd újra mellettem volt. Aztán jött Zsuzsi is, láttam rajta, hogy mennyire próbálja elterelni a figyelmemet. Sikerült is neki. Megharagudott rám, amikor mondtam neki, hogy Timi nálam lesz és hogy nem akarom őt megbántani, ezért nem csókolom meg. Elviharzott mielőtt bocsánatot kérhettem volna, nem válaszolt az üzeneteimre és a hívásaimra. Timi is kérdezte, hogy mi lelte Zsuzsit, de csak legyintettem.
Másnap alig bírtam kivárni, hogy végre hazamehessek. Otthon éppen csak elterültem az ágyon, már rögtön jöttek a látogatók. Egymás kezébe adták a kilincset. Mindenkivel nevettem, mindenkinek mondtam, hogy jól vagyok. Belül ordítottam, annyira nem volt kedvem hozzájuk. Csak egy kis nyugalmat akartam, csendet. Szerencsémre Timi velem volt, így látta rajtam, hogy nem sok híja van a kiborulásomnak. Hazaterelt mindenkit és rám csukta az ajtót. Én üres tekintettel a plafont bámultam, míg ő a fürdőkádban ejtőzött. Aztán cseréltünk, én feküdtem egy kád forró vízben felpóckolt lábbal ő meg vacsorát készített. Késő este egymás mellett az ágyban fekve beszélgettünk.
- Mivel bántottad meg Zsuzsit? – kérdezi egyszer csak.
- Bunkó voltam – vonok vállat. Erőteljesen kerülöm most vele a szemkontaktust. Timinek nem meséltem még Zsuzsiról és rólam. Valahogy nem tudtam, hogy belekezdeni.
- Bocsánatot kértél tőle?
- Próbáltam, de nem igazán hatotta meg.
- Beka! Kérdeznék valamit – könyökül fel és behatóan kezd tanulmányozni.
- Tedd meg! – pillantok rá.
- Zsuzsi volt az a lány, akivel annak idején voltál? Mikor mi szüneteltünk? – kérdezi nyíltan. Egy darabig eljátszom a gondolattal, hogy hazudok, de túl jól ismer. Meg nem is volt jellemző a mi kapcsolatunkra a hazudozás, mindig nyílt lapokkal éltünk.
- Igen. Ő volt az. Honnan tudod?
- Hallottam még anno, hogy Bettinek mondasz valami olyasmit, hogy ne mondja el a baleseted Zsuzsinak. Hogy ne keressen Zsuzsi többé, mert te velem vagy. Aztán mikor mondtad, hogy Zsuzsinak hívják a gyógytornászodat akkor már erősen sejtettem. De végül a bárban vált biztossá, látványosan nem néztél rá és kerülted. Ő meg sokszor lopva nézett ránk.
- De nem volt közöttünk semmi! Esküszöm Timi! Hat év után csak a gyógytornán találkoztam vele először. Nem én akartam hozzá menni. Még keresni is akartam másikat.
- Tudom Kicsim! – búj hozzám – Tudom, hogy vele nem csaltál meg! Melit tudom!
- Naaa! – nevetünk fel – Neked ott volt, van Réka!
- Volt! Beszüntettem azt a kapcsolatot! – mondja és idézőjelet mutat a kapcsolat szónál.
- Hogy-hogy?
- Van egy lány az egyik irodában – ismeri be hosszas hallgatás után.
- És? Milyen? Van valami?
- Ajj ne már Beka! Ez annyira fura, hogy kibeszéljük az új, leendő párunkat! Hiszen három hónapja szakítottunk! És nem egy futó románcunk volt egymással, hanem egy komoly kapcsolat. Közös lakással, gyűrűvel, tervekkel!
- Igen! Éppen ezért megbízhatsz benne, hogy nem foglak lenézni, vagy elítélni az új kapcsolat miatt! Timi, te nem csak a párom voltál, hanem a barátom is. Megosztottunk egymással mindent! És ez rettenetesen hiányzik! Hiányzol!
- Te is hiányzol Beka! Ugye tudjuk ezt tartani, hogy ilyen jóban maradunk? Hogy bármikor felhívhatlak, ha úgy érzem beszélnem kell veled! – szorít az ölelésén.
- Bármikor felhívhatsz! El is várom! A találkozást is elvárom! Az új barátnődet még nem akarom látni egy darabig, de igyekszem megbarátkozni a gondolattal – bököm oldalba.
- Nem a barátnőm – dünnyögi.
- Mesélj róla! – kérem és ő belekezd. Tudom, hogy nehezen nyílik meg mások előtt, hogy nehezen kötődik érzelmileg. Amit sokan félreértenek nála, azt hiszik bunkó vagy fennhéjázó. Pedig nem, csak fél megmutatni milyen is valójában. Mutat képet a lányról, aranyosnak látszik. Úgy tűnik sok bennük a közös.
- Most te jössz! – szól rám, mikor őt kiveséztük.
- Mit szeretnél hallani? – kérdezem megadva magam.
- Mindent! Mivel bántottad meg?
- Veled! Hogy azt mondtam te velem leszel. Hogy nem csókoltam meg, mert nem akarlak téged megbántani. Nem akarom, hogy neked rossz legyen.
- Ez kedves tőled! Köszönöm! Tényleg elég szar érzés lett volna, ha meglátlak titeket csókolózni a kórházban. De akkor már itt tartatok, hogy csak úgy csók?
- Nem! Én időt kértem tőle, hogy rendbe szedjem magam! Hogy túllépjek rajtad, kettőnkön. Ő belement. Találkozgattunk, beszélgettünk ilyesmi. Volt pár csók, de semmi több. Ennyi!
- De te is akarsz többet tőle, nem?
- Nem tudom, talán.
- Szereted?
- Nem tudom, komolyan! Amikor megláttam az első foglalkozáson akkor összezavarodtam. De utána rájöttem, hogy csak a váratlan felbukkanása miatt volt ez. Most kezd el rendeződni bennem úgy minden. Hogy veled lezártam és itt van ő. Eddig nem úgy néztem rá, hiszen te voltál nekem!
- Értem! Aranyos lánynak látszik amúgy! Hajrá!
- Köszi, de először ezt éljem túl, hogy nem kattanok be! – mutatok a térdemre. Rettenetesen fáj és lüktet.
- Nem fogsz Beka! Erős vagy! De ugye tudod, hogy nélkülem is simán túllennél rajta?
- Nem vagyok 100%-ig biztos benne. Együtt könnyebb! Köszönöm, hogy itt vagy!
- Bármikor! De most már meg kell bíznod Zsuzsiban is.
- Most te komolyan bátorítasz egy új kapcsolatra? - nevetek fel.
- Igen! Bármennyire is fáj, de igen!
- Ha nem jön ez az új állás neked, akkor szerinted meddig bírtuk volna még egymás mellett? – kérdezem egy hosszú szünet után.
- Nem tudom! Max egy év szerintem!
- De szeretsz még? – kérdezem félve.
- Nagyon szeretlek Beka! Csak már nem úgy, ahogy te sem engem! – mondja a szemembe nézve, mire én bólogatni kezdek – Valahogy annyira elmerültünk abban, hogy a másikat „mentsük", hogy észre sem vettük mennyire elmúlt a szerelem az utolsó évben! Mindenben számíthattam rád, biztonságot adtál nekem! Bekényelmesedtünk ebbe a kapcsolatba! Nem?
- Valószínű! Sajnálom, hogy vége lett – húzom el a számat és tekergetni kezdem a haját.
- Fáj? – kérdezi és óvatosan megsimogatja a combomat.
- Igen!
- Elmúlik Beka. Elmúlik! – vigasztal Timi. Szorosabban fekszik mellém én meg tovább piszkálom a haját. Szó nélkül tűri, majd alig félóra múlva már alszik is. Jó, hogy itt van mellettem. Hiányzik a mindennapi rutinunk, a közös reggeljeink, a fesztelen beszélgetéseink. Rettenetesen hiányzott. De tényleg csak mint barát, társ. Jól mondta Timi, elmúlt közöttünk a szerelem. Csak nem vettük észre.