- Hiányoztam nővérkém? - mondta öcsém akkora gúnnyal és gőggel, amivel még nem hallottam embert beszélni. A meglepettségből feleszmélve odafutottam hozzá, és meg akartam ölelni, de ő ellökött magától, mire a földre huppantam. Meglepetten vettem észre mennyire kigyúrta magát az elmúlt időben, és a ruhái is sokkal divatosabbak lettek.
- Ez mi volt? - suttogtam magam elé.
- Ez édesem? Úgy nevezem, hogy ne érj hozzám - kikerekedett szemekkel néztem a testvéremre. A haja megnőtt és vagy 5 centivel magasabb lett, mint én vagyok, de ahogy végig mértem Castielt még nem nőtte túl.
- De miért? És hogy kerülsz ide? Hát meghaltál!
- Nem haltam meg, ahogy láthatod hús vér ember vagyok. És, hogy hogy kerültem ide? Nos, látni akartam ki akarja tolni a biciklidet - azzal Castielre tévedt a tekintete, akit hanyagul végigmért.
- Láttál, leléphetsz - állt fel Castiel flegmán. Nem értettem, miért ennyire ellenséges, de úgy éreztem tud valamit, amit én nem. Nina és az állítólagos apám kikerekedett szemekkel nézte az öcsém, és látszott rajtuk, hogy a magyarázaton agyalnak.
- Nem vagyok tőle elragadtatva. Azt hittem nagyobb szám, de csak egy kutyás rocker úgy tűnik. Ennyire alább hagyott az ízlésed? - mérte végig a barátomat.
- De, hogy kerülsz ide? És miért nem szóltál? Aggódtam - álltam fel, és próbáltam ismét megölelni Ethant, aki csak újra ellökött magától. A szívem ezer szilánkra tört, és legszívesebben elmentem volna, de tudni akartam mi történt és mi az igazság. A tudatlanság és az értetlenség úgy lebegett a fejem felett, mint még sose, és habár boldognak kellett volna lennem, hogy látom a halottnak hitt öcsém, inkább a hideg futkosott a hátamon.
- Nos, ha ennyire tudni akarod, elmesélhetem. Akkor kezdődött, mikor elkezdtem nyomozni az igazi szüleink után. Mikor rájöttem, hogy az egész életem hazugság volt, elhatároztam, hogy véget vetek neki, ami sikerült is volna, ha nem lógsz meg aznap este. Ne vedd a szívedre, nem volt veled sohasem bajom, sőt tökre bírlak még most is, de van egy múltam, amit le akarok zárni - a szavai a lelkemig hatoltak, és olyan mérges voltam, mint még soha. A pupillám kitágult, a kezem remegni kezdett, és akkora adrenalin löketem volt, mint még sose.
- Te megölted a szüleimet?!
- Helyesbítek. Megöltem a nevelő szüleinket. És igazából te is mentél volna velük, de hát nem jó helyen voltál.
- Ne balhézz öcskös! - szólalt meg Castiel, majd nagyot taszított Ethanen, akit bár váratlanul ért a támadás, hamar felállt, majd résnyire szűkült szemekkel mérte végig ismét a vöröst. Néma csönd következett, de Ethan Castiel elé lépett és egy nagyot behúzott neki, mire a fiú orrából vér kezdett csöpögni.
- Castiel! - kiáltottam, majd gyorsan odaugrottam hozzá. Nina és James még mindig megkövülten ültek és nem csináltak semmit, ami annyira idegesített, hogy legszívesebben rájuk kiáltottam volna, de volt fontosabb dolgom is, mint hogy velük törődjek most.
- Jól vagyok, nyugi - simított meg a szabad kezével.
- Jaj, milyen cuki szerelmes pár. Hagyjátok már abba! - kiáltotta oda nekünk Ethan. Idegességemben odafordultam hozzá és felpofoztam.
- Mit képzelsz magadról? Idejössz, balhézol, de tudod mi az egészben a plusz poén? Hogy fél évig hitt mindenki halottnak. Többé nem vagy a testvérem! - üvöltöttem torkom szakadtából. Az idegesség átjárta az egész testemet, és habár próbáltam nem sírni, a könnyek utat törtek maguknak, és folyamatosan folytak le az arcomon.
- Eddig se voltam - rántotta meg a vállát flegmán. - De neked van testvéred.
- Az ebben a pillanatban nem érdekel - mondtam szaggatott levegővétellel. Castiel megszorította a kezem, de nem ez kellett most. Így, hogy sajnált még jobban a sírás kerülgetett, amire semmi szükség nem volt.
- Tényleg? Pedig szép lány, bár 10 évvel fiatalabb nálad.
- Ha ennyit akarsz, elmehetsz - mondtam hidegen. Időközben Castiel orrvérzése elállt, és leült a fotelbe, mikor látta, hogy a testvérharcot egyedül akarom megvívni. Bár ez lehet inkább csak egy sima csata, a hallottak alapján.
- Semmit nem változtál, ugye tudod? Akárhogy próbálod tagadni, ugyanaz az ember vagy és...
- Elég! - szegeztem a tekintetemet a földre.
- Legyen. Még találkozunk! - köszönt el, majd kilépett az ajtón. Mintha csak megállították volna az időt, mindenki ugyanúgy állt, mint tíz perccel ezelőtt, és emészgette a történteket. Én lehuppantam a földre, felhúztam a lábamat és átkaroltam a karommal, majd így ülve gondoltam végig a történetet. Mi van akkor, ha ez az egész igaz? Mi van akkor, ha ez csak egy rossz vicc? Újra a papírokért nyúltam, amiket ismét átolvastam. Egy könnycsepp legurult az arcomról, amit gyorsan letöröltem, majd minden erőmet összeszedve felálltam, és a két felnőttre néztem.
Szomorú voltam? Igen. Összetörtem? Igen. Mérges voltam? Igen. Mégsem tudtam kiabálni, elhordani Jamest mindennek, és már csak az okok se érdekeltek. Be akartam kuporogni a szobámba, magamra zárni az ajtót, és tiramisut enni, miközben egy sorozat maratont tartok. Egyedül akartam lenni. El akartam felejteni mindent, újra kezdeni az életemet, valahol máshol. Messze innen. De eszembe jutott Rosa, Alexy, az iskolám, amit egészen megkedveltem, és legfőképpen Castiel.
- És most? - kérdeztem a maradék erőmet is összegyűjtve. Már oly mindegy volt, hogy mi lesz, és csak arra tudtam gondolni, hogy legyen vége ennek a napnak. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne viselkednem, mit kéne tennem, vagy mondanom, és szerintem senkinek sem volt.
- Hát, igazából én arra gondoltam, hogy elvinnélek magammal Los Angelesbe - mondta James. Castielre néztem, aki kifejezéstelen arccal bámult engem. Ez a semmit mondás pont most nem volt jó. Jól esett volna, ha látok rajta némi félelmet, vagy valami biztatást, de ehelyett kaptam egy nagy semmit. Ninára néztem, aki lehajtott fejjel ült a kanapén, és csak néha pillantott fel rám.
- Ezt komolyan gondolja? - néztem a férfi szemébe.
- Igen. Megkapnál mindent, amit szeretnél, saját szobát, autót, bármit. Én csak szeretném bepótolni azt az apa lánya időt, amit nem kaptál meg - kezeim ökölbe szorultak, és nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne vágjam hozzá az asztalon lévő kislámpát.
- Saját szobám van. Nem tudok vezetni, ezért az autóval sem mennék sokra. Apa lánya idő, amit nem kaptam meg. Tudod, el kell mondanom, hogy igenis megkaptam az apa lánya időt, csak nem tőled. Egész életemben nem kerestél, nem ismertél, nem neveltél. És tudod miért nem? Mert nem akartál. Nem érdekel a vérszerintiség, én akkor is azokat az embereket fogom szüleimnek nevezni, akik felneveltek - mondtam végig a rövid monológomat annyi gúnnyal amennyivel csak tudtam.
- És akkor mit akarsz, mi legyen? Ninával csak nem maradhatsz örökre - méltatlankodott James.
- Nem is örökre, de ameddig kijárom a gimit, addig igen - feleltem.
- És utána? Ha velem élnél, az egész életed gondtalan lenne.
- Talán nem akarok gondtalan életet hamis mosollyal az arcomon - kiáltottam rá. - Felejts el! Felejtsd el, hogy van egy lányod! Felejtsd el, hogy hogy hívnak, hol lakom! Ne is emlékezz rám!
- Ez nem így megy. Amióta árvaházba adtunk téged, azóta folyton az eszemben jársz. Én nem akartam, hogy így legyen - váltott át kétségbeesett hangnembe.
- Ja és kellett hozzá 17 év, hogy rágyere? - kezdtem unni, ezt a játszmát, és rövidre akartam zárni a beszélgetést.
- Sajnálom. De anyád temetésére el kell jönnöd! Ő is ezt akarná.
- Én már voltam anyám temetésén - mondtam és ismét egy könnycsepp gördült le az arcomon, de ezt is hamar letöröltem. Nem sírhatok. Még nem.
- Kérlek! - térdelt le elém a férfi. Megfogta a kezem, amit én gyorsan visszarántottam, majd arrébb sétáltam.
- Nina? - fordultam a még mindig csendben üldögélő nőhöz. Haja most is laza kontyba volt fogva és csak most vettem észre, hogy mennyire vörösek a szemei.
- Igen? - szipogta. Hiába kellett volna haragudnom mindenkire, Ninára nem tudtam, hisz befogadott, és egyszerűen anyám helyett anyámként szeretett. Nem akartam elköltözni tőle, nekem teljesen jó volt így, ahogy most voltunk.
- Lakhatok itt? - tettem fel a kérdésemet.
- Eladom a házat. Tonyhoz költözöm és gondolom te nem akarsz náluk lakni, de ha gondolod bérelhetünk egy kisebbet.
- Jó, majd megbeszéljük - erőltettem egy mosolyt az arcomra. A vörös, aki nem szólt hozzá a beszélgetéshez, most felállt, odasétált hozzám, majd megfogta a kezem és az ajtó felé húzott. Hagytam, hogy vezessen, és meg sem fordult a fejemben, hogy ott maradjak. Ma este nem.
Kiléptünk a már sötét utcára, ahol senki nem járt. Hűvös volt, ezért összehúztam magamon a kabátot, majd a fiú felé fordultam.
- Bocsi. Nem akartalak belerángatni - csak most gondoltam bele abba, hogy mit gondolhat most a vörös. Rögtön átfutott a gondolat a fejemen, hogy mi van ha ez neki sok, és ezért szakítani akar? Végül is, csak 5 napja vagyunk együtt és neki sosem voltak tartós kapcsolatai.
- Miért kérsz bocsánatot? Nem tehetsz semmiről - vonta össze a szemöldökét.
- De nem akarlak zavarni téged - sütöttem le a szemem. Cast megtorpant, engem maga elé húzott, majd mélyen a szemembe nézett. Az utcai lámpa fényében megcsillant az a csodás szürke szempár, amit annyira szépnek találtam.
- Csak most jöttem rá, hogy mennyire fontos vagy nekem. Mikor azt mondta az a fickó, hogy el akar vinni magával, megijedtem egy pillanatra, hogy belemész és itt hagysz - annyira jól esett ez a gyengédség, hogy megcsókoltam a zavarban lévő fiút. Mikor ajkunk összeforrt, a könnyek is eleredtek az arcomon, mind a boldogságtól és mind a mai nap okozta fájdalomtól. Castiel egymás után többször megcsókolt, én meg csak megköszöntem az égnek, hogy ilyen barátom van.
*Eközben*
- Na, sikerült meglepetést okoznod nekik, Ethan? - kérdezte egy szőke, hosszú hajú csinos lány, Rina öccsét a történtekről.
- Igen. Látnod kellett volna az arcukat. Kész poén volt - nevetett fel a fiú.
- Ne felejtsd el, hogy ez munka, nem pedig cirkusz. Bármikor lecserélhetlek másra.
- Ugyan kire? Nem hiszi el, hogy van egy húga is - váltott vissza a komoly hangnembe.
- Majd elhiszi. Idő kérdése - válaszolta gonosz mosollyal a szőke hölgy. A szoba másik sarkában egy koszos ágyon egy kislány feküdt. Neki is szőke haja volt, alig lehetett több 6 évesnél. Békésen feküdt ott a piszokban.
- És, amúgy most már igazán elmondhatnád, hogy miért is kell terrorizálnunk Rinát.
- Kételkedsz bennem? - húzta fel a szemöldökét, a nő.
- Nem, soha, csak kíváncsi vagyok - mentegetőzött Ethan.
- Nos, ez egy régi történet, még a szüleinktől kezdődik. Legyen elég egyenlőre annyi, hogy a fiatal bűnhődik mindig a szülő hibáiért. És igazán nagy hiba volt, az én családommal újat húzni - mondta a nő, hangsúlyozva minden szót külön.