Sóhajtva nyomom ki a telefonomat, amivel a jó előbb még Namjoonnal telefonáltam. Hyerin ma reggelre belázasodott, és a hasa is fáj, szóval biztos, hogy ma nem megyek dolgozni, hisz nincs, ki itthon maradjon vele, egyedül meg nem hagyhatok egy három éves gyereket.
- Apa - szól nyűgösen az én kis hercegnőm a kanapéról, ahova egy fél órával ezelőtt lefektettem, és a kedvenc hercegnős pokrócával nyakig betakargattam.
- Mondd csak, kincsem - ülök le mellé, ő pedig azonnal az ölembe fekszik, és elterülve mellkasomon szorosan hozzám bújik, fejét vállamra hajtva, arcát nyakamhoz nyomva.
- Fáj a hasam.
- Tudom, de délután megyünk a doktor nénihez, ő majd ad gyógyszert, és attól meggyógyulsz, rendben? Visszatakarom és átölelem aprócska testét, hogy megnyugtassam kicsit és pihenjen, ezért először csak dúdolgatok neki, majd halkan énekelek, aminek hatására hamar elalszik, ezt pedig szuszogásából érzem. Kezembe veszem újra a telefonomat, és anyát kezdem tárcsázni, aki csak annyit mond, hogy teát itassak a kis betegemmel és egyen sok levest. Miután kiszültem magam Hyerin alól, a konyhába érve egy egyszerű levest és teát kezdek főzni, amivel hamar kész is vagyok. Később meg is ebédelünk mind a ketten, és még egy órára visszadőlünk valami mesét nézve, amit lányom hatalmas szemekkel bámul.
- Elkapcsolhatom? - lesek rá fél szemmel, Hyerin pedig azonnal markába fogja a távirányítót.
- Nem! - néz rám csúnyán, nekem pedig nehezemre esik nem mosolyogni.
- Egy picit? Szomorú leszek - biggyesztem le ajkaimat, mintha tényleg elszomorodnék, és már várnám az ilyenkor elhangzó "jó, de csak egy picit" mondatot, ám a kis rosszcsont az előbb elhangzott válaszát mondja, mintha megakadt volna a lemez a fejében.
- Akkor se.
- Nézzenek csak oda! - döbbenek le teljesen. - Mikor lettél te ilyen kis mufurc.
- Most sárkányokat nézünk - durcizik be továbbra is nemlegesen, és inkább a mesére koncentrál, ahol egy csapat kölyök épp sárkányokat szelídít.
A járvány nagyon sok mindenkit ledöntött a lábáról, ezért nem csodálkoztam, hogy a gyerekorvosnak a rendelője dugig volt beteg gyerekekkel és az értük aggódó szülőkkel. Ennek eredményeképpen elég későn végeztünk, és még így is idő lesz, mire hazaérünk, ugyanis Baekhyun is elkapta ezt az újdonsült nyavaját, szóval megkért, hogy ha már Hyerinnek megyek a gyógyszereket kiíratni, neki is hozzak e egy láz és fájdalomcsillapítót.
- Gyere, Kincsem, megyünk a gyógyszerekért - szedem ki a kocsiból, miután sikeresen találok egy parkolóhelyet nem messze a gyógyszertártól, és a karjaimban tartva sétálok végig a járdán, miközben ő bőszen mutogat mindenfele és be nem áll a szája. Úgy látszik, nem csak kinézetileg ütött az anyjára...
Miután sikeresen megvettük a kiírt gyógyszereket, visszafele kínomban már én is a kirakatokat nézem, vagy az üvegfalakon keresztül nézek végig a kávézókban ücsörgő emberek unott arcán, viszont valaki, pontosabban valakik jelenléte megakadályoznak, hogy tovább lépjek.
Taehyung ebben a pillanatban pattan fel a székről és próbál elmenekülni, de Chanyeol nem így gondolja, így elkapva a csuklóját az alacsonyabbnak húzza vissza.
Azonnal felmegy bennem a pumpa, hisz látszik Taen, hogy nem érzi jól magát, de ez a madár visszatartja. Gondolkodás nélkül rontok be a kis kávézóba, és a pároshoz lépve lerakom lányomat magam mögé, én pedig ugyanúgy elkapom Chanyeol hyung kezét, ahogy ő az előbb Taehyungét.
- Nem érted, hogy el akar menni?
Megfagyott körülöttünk minden ember, még a dolgozók se mernek mozdulni.
- Jungkookah, te mit keresel...
- Az most nem lényeg - pillantok a göndörre sötét tekintettel. - Ezt máskor beszéljük meg, négyszemközt - utalok a tényre, hogy nem otthon és nem egyedül vagyunk, plusz Hyerin ebben a pillanatban fut ki mögülem, hangosan örülve Chanyeolnak.
- Keresztapu! - kiabál boldogan, Chan pedig egy hatalmas vigyorral az arcán kapja fel.
- Szervusz, tündérem! Olyan régen láttalak, és mekkorát nőttél...! - kezd el áradozni a magára büszke "nagylánynak", én pedig, amíg lányomat lefoglalja az idősebb, magamhoz húzom a remegő, halkan szipogó férfit, és fejét mellkasomra hajtom.
- Hyung - simogatom óvatosan tarkójánál, de ő csak a fejét rázza, ezt pedig teljesen megértem. - Gyere, elmegyünk hozzánk, rendben?
Válasza csak egy bólintás, majd fejét lehajtva húzódik el tőlem, nehogy bárki is lássa a sírástól kissé pirospozsgás arcát.
- Hyerin, gyere, megyünk haza.
- Apa, átmehetek Chanyeol oppahoz? - kérdez rá azonnal, én pedig nemlegesen megrázom fejemet.
- Beteg vagy, pihenned kell és be kell venned a gyógyszert. Így hogy gyógyulsz meg?
- Beadom én neki, és nálunk is csak feküdni fogunk, ugye, tündérem? - simogatja Chanyeol kislányom fejét, nekem pedig muszáj egyet sóhajtanom.
- Hét órára hozd haza. Ó, és Chan - nyomom kezébe a gyógyszeres zacskót. - Ebben vannak a gyógyszerei. És Baekhyunnak is vannak benne gyógyszerek, szóval kérlek, vidd el ezeket neki. Ez a címe - írom be gyorsan a telefonomba, és elküldöm neki. Ő csak szájhúzogatva bólint, szóval egy intés következtében elindulok ki, a kocsihoz, el nem engedve Taehyung csuklóját, aki ezidáig csendben várt rám.
- Sajnálom, hogy eddig kellett várnod - ülök be a kocsiba, és az ezüsthajú is így tesz, még mindig néma csendben. - Minden rendben?
- Nem - válaszol halkan. - Semmi nincs - nevet fel gúnyosan, fejét az ablaknak döntve.
Egyszerűen szörnyű egy olyan embert így látni, ilyen szomorúnak és megtörtnek, aki mindig mosolyog, bármi történjék.
Hazáig nem is beszélünk, hagyom, hogy hyungom az ablakon kibámulva meredjen el a semmibe, de amikor bemegyünk a lakásba, nem bírom tovább, fel kell tennem a kérdést.
- Mi történt? - ülök le a kanapéra, Taehyung pedig mellém telepszik le.
- Chanyeol Hyerin keresztapja?
- Igen.
- Tudod a családi hátterét?
- Igen.
- Az apjáról is tudod a dolgokat?
Erre már nem adok választ, hisz erről az egyről pontosan nem tudok olyan sok mindent. Chan szülei elváltak, mert az apját nagyjából tíz éve valamiért lecsukatták, de azt nem tudom, hogy pontosan miért.
- Ezek szerint nem.
- Tudok ezt-azt, de pontosan sose kérdeztem rá - vonok vállat értetlenül.
- Gondoltam - mosolyodik el szomorúan, és újabb könnyek lepik el arcát. - Elmeséltem neked, hogy a tesitanárom megerőszakolt. Valamilyen balszerencse által pont a fiával mentem el ma randizni.
A levegő bennem ragad egy pillanatra, de amint felfogom a hallottakat, újra magamhoz húzom a mostmár zokogó férfit. Az az ember, aki tönkretette ennek az angyalnak az életét, az Chanyeol apja? Ha ezt tudom, azonnal megállítom ezt a gondolatot mindkettejük között. Az lehet, hogy Chanyeolnak semmi köze az apja ügyeihez, főleg, hogy szinte letagadja, hogy van apja, de Taehyung, mint áldozat, ezt teljesen máshogy éli meg. Nem tudom pontosan, hogy mi játszódhat le benne, de a hangját hallva tudom, hogy elképzelésem se lehet, mekkora fájdalommal jár neki ez az emlék.
- Tae - tolom el magamtól, és próbálok szemeibe nézni, de ő folyamatosan lehajtja a fejét. - Nézz rám!
Megrázza a fejét, és továbbra is lefele néz, de én ezt megelégelve két kezem közé fogva arcát elérem, hogy végre az én szemembe nézzen.
Orcája kipirosodott a sírástól, arca nedves, szemei csillognak a visszatartott könnyektől, de még így is angyalokkal vetélkedően gyönyörű.
- Ne nézz el - parancsolok rá mosolyogva, amikor lehunyná pilláit, de az ő ajkain semmi nyoma egy apró kis mosolynak. - Minden rendben van, oké? Chanyeol egy nagyon jó ember, ezt felejtsd el, ő nem az apja. Ő a sitten rohad meg - forgatom meg szemeimet bosszúsan, és végre Taehyung is halványan elmosolyodik kissé vulgáris megnyílvánulásomon. - De neki, kérlek, adj még egy esélyt, most csak össze volt zavarodva, láttam rajta.
- Rendben - nyel egy aprót, és mosolya egy hangyányit kiszélesedik. Viszonzom visszafogott mosolyát, de arcát továbbra is kezeim között fogom, ami neki is feltűnik.
- Jungkook? - kuncog halkan, én pedig észbe kapva, zavartan akarnám elvenni tenyereimet arcát, de ő visszatartja őket. - Nem zavar.
- Engem se - nevetek, és hüvelykujjammal puha, nedves bőrét simogatom. Egy fél perce már így ülhetünk, mire megunom ezt a tétlenséget, és nem foglalkozva egy versenyautó sebességével vágtató szívemmel Taehyung dús ajkaival összeérintem a sajátomét.