Kenjirou rontott. Az a feladás még a lányon is kifogott. Esélye sem volt, hogy akár csak beleérjen, így repült tovább, egyenesen ki az ajtón, ami elé elfelejtette visszahúzni a hálót, amikor bejött.
- Bocsi. Visszahozom! - fújta ki magát
Már épp ment volna ki utána, amikor az ajtóban megjelent Satori, kezében az említett sporteszközzel.
- Az repülő tárgyak veszélyesek a gyanútlan járókelőkre - vigyorgott - valószínűleg, ha csak valamelyik átlagos klubtag jött volna, akkor most gazdagodott volna egy szép orrtöréssel - dobta vissza a lánynak a labdát, majd levágva az ajtó mellé a táskáját átvette a cipőjét.
- Bocsánat - hajolt meg a barna hajú - túl sok erőt adtam bele a feladásba. Pedig azt hittem megint sikerül.
- Nem a te hibád - vonta meg a vállát - nem számítottam rá, hogy megint rontasz.
- Miről maradtam le? - hajolt be Shiro látóterébe Satori - amúgy Wakatoshi-kun nem járt itt? Amikor felkeltem, már nem volt a szobában.
- Nem. Már egy órája itt vagyunk. Egyébként Kenjirou elbizakodott, mivel az előbb sikerült feladnia Shiro-sannak egy isteni gyorsat - válaszolt egyszerre a két kérdésére Taichi.
- Egy isteni gyorsat? - nézett kérdőn a srác - ja, amivel múltkor Semisemi is meglepett minket? - fordult vissza a lány felé, aki erre csak bólintott - olyat én is meg akarok próbálni elütni - fordult kérlelőn a lány felé, aki csak sóhajtva intett, hogy hozzon egy labdát.
Satori feldobta, majd nekiiramodott, hogy ugorhasson. Már azt hitte, meg sem érkezik a labda a tenyerébe ütés közben, amikor egyszer csak ott termett. Nem is látta, hogy mikor került oda. Elütötte. Érezhetően erősebb volt, mint az eddigi ütései. Szóval ez lenne az isteni gyors?
Amikor Semisemit megkérte, hogy neki is adjon fel egy ugyanolyat, mint a lánynak, nem tudta elütni. Valószínűleg egyedül Shiro volt képes olyan pontosan a kézhez célozni a labdát, hogy annak elütésére bárki képes legyen.
Győztesen vigyorgott el. Már csak arra volt kíváncsi, Wakatoshi-kun mit szól egy ilyen feladáshoz. Shiro-chan eddig mindenkinek ideálisat adott fel, és sosem rajtuk próbált ki új dolgokat. Nem is volt rá szüksége. Anélkül is elképesztő volt. Sajnálta, hogy hivatalos meccsen nem játszhatnak együtt.
Már alig várta a nyári, nemzeti sportfesztivált. Ha minden igaz, tavaly nem volt megszabva, hogy nem lehet vegyes csapattal jelentkezni.
Időközben egyre többen érkeztek meg, így lassan összeállt egy gyakorlómeccshez elegendő játékos. A sensei azt mondta, hogy lehetőleg ne fárasszák ki magukat meccs előtt, de még rengeteg idejük volt, hogy utána kipihenhessék magukat.
Rajtuk kívül még sok erős klubtag volt, ráadásul Ushijima nélkül a tűzerejük jelentősen csökkent, így a két csapat viszonylag kiegyenlített volt.
Shiro fáradtan dőlt el a padlón. Nem gondolta volna, hogy így megizzasztja őt egy gyakorlómeccs. De azért örült. Nem csak, hogy röpizhetett, de még egy gyakorlómeccset is lenyomtak. Mosoly kúszott az arcára, ahogy arra gondolt, lehet, most is egyedül futna, ha nem találkozott volna azokkal az alsó közepesekkel, és terelték volna a gondolatait a labdajátékra.
Egyszer csak azt vette észre, hogy valaki a haját birizgálja.
Dühösen, kikerekedett szemekkel fordította a fejét jobbra, ahol szembe találta magát a vörös hajú barátjával. Elgondolkozva nézte a hosszú fehér tincset, amit a kezében tartott, azonban amikor megérezte a lány tekintetét magán, hirtelen elengedte, és hagyta hogy visszaessen a többi közé.
- Mindig is kíváncsi voltam, hogy természetes, vagy csak fested - vonta meg a vállát magyarázatképp.
- Láttad a képet nem? Egy tizenegy éves gyerek általában még nem festi a haját - húzta fel az orrát - amúgy miért érdekel ez ennyire téged? Neked sem épp a legtermészetesebb hajszíned van, pedig tudtommal mindkét szülőd japán - vonta fel a szemöldökét.
- Csak simán kíváncsi voltam. Amúgy meg Semisemi hozta fel tegnap, én meg gondoltam ideje lenne kideríteni.
A lány csak sóhajtott. Néha úgy érezte furcsább emberekkel nem is hozhatta volna össze a sors.
- És nem lett volna elég megkérdezni?
- Nem! - tiltakozott - az úgy az igazi, ha saját szememmel látom.
Erre nem tudott mit mondani. Fáradt tekintettel fordította vissza a fejét a plafonra. Igazából nem volt semmi érdekes rajta, csak a szokásos tornatermi plafonnal találta szembe magát. Egyszerű fehér födém pár méterenként egy-egy keresztben átívelő vas tartórúddal. Aztán az órára tekintett. Fél tizenegyet mutatott. Még van két órájuk indulásig.
- Nah én elmentem rendbe tenni magam. Majd ebédkor! - állt fel majd intett.
Satori egyedül maradt a gondolataival. Lassan kezdett kiürülni a tornaterem, lassan már csak azok maradtak itt, akik beleegyeztek, hogy elpakolnak és feltakarítanak, így ő is felállt.
Itt már csak felesleges tényező lett volna, meg amúgy is ideje volt, hogy ő is elkezdjen készülődni, hogy a megbeszéltek szerint együtt tudjanak ebédelni. Ők négyen, plusz a három elsőéves. Shiro látszólag még mindig nem szokott be annyira a lányok társaságába, hogy velük ebédeljen, de ezt egyikük sem bánta. A csapatban mindenki kedvelte az alacsony, vicceskedő menedzserüket, akinek meg volt a tapasztalata ahhoz, hogy javítani tudja a hibáikat. Néha elgondolkozott azon, hogy ha ők a sensei szerint a legerősebbek, akkor a lány vajon mi lehet? Egy földre szállt istennő? Ezen a gondolaton nem tudott nem elmosolyogni. Még mindig sok mindent nem tudtak a lányról, vagy hogy pontosan mi is történt vele a múltban, de egy dologban biztos volt. Nem is ismerhetett volna meg nála jobb embert.
Tavaly, amikor megismerkedett Wakatoshi-kunnal és Semisemivel akkor is hasonló érzés kerítette hatalmába. Végre, sok év után emberként tekintettek rá, és nem szörnyetegként. A lány érkezése fény volt a sötétségben mindenki számára.
Elsőként ért az étkezőbe, és foglalta le az egyik hat személyes asztalt. Sajnos ez volt a legnagyobb. Még csak tizenegy volt, mégis tele volt az étkező azokkal, akiknek délután valami sporteseményük volt. Szokásosan, egy időbe rakták az összes sportbajnokságot, valószínűleg a tanítás könnyítése érdekében. Ezen a héten mondhatni szünet volt.
Aztán amikor a többiek megérkeztek, boldogan pattant fel, és furakodott be melléjük a sorba, hogy megkapja a kiválasztott ebédjét.
Wakatoshi-kun és Reon között foglalt helyet, így nem adva más lehetőséget, minthogy Seminek a lány mellé kelljen ülnie. Az csak rámosolygott a szőke srácra, majd egy Itadakimasu-t követően elkezdte magába lapátolni a szokásos ramenét. Valószínűleg megint órákig gondolkozott azon, hogy most csirke, vagy gomba, esetleg valami újat próbáljon ki, azonban eddig mindig a csirke gombját nyomta meg, akármennyit is gondolkozott előtte. Szegény automata csirkésramen gombja már kissé lestrapálódott a sok csapkodástól. Csoda, hogy még mindig működött.
Semi csendben ült az asztalnál. Nem mert felnézni az ételéből. Mivel kissé szűkölködtek heten az egyik ablak melletti hat fős asztalnál, az egyik oldalról Ushijima-san ért hozzá néha a karjához, a másik oldalon pedig Shiro lába simult az övéhez, nehogy leessen a pad szélén, bár látszólag ez őt nem nagyon zavarta. Nem is tudta, hogy ki találta ki ezt a hülyeséget, hogy most kivételesen együtt ebédeljen a csapat magja, és a két elsőéves srác ne a barátjaival ebédeljen szokás szerint. Persze az csak később derült ki, hogy valójában miért is szűkölködtek, amikor mint látta, más hatos asztaloknál is kényelmesen elfértek heten.
Az egész odaút során szebbnél szebb szavakkal illette a vörös hajú barátját, de az csak röhögött a kiakadásán. Tudta, hogy direkt csinálta, és helyezkedett el úgy, hogy ők a szélén alig férjenek el, így egymáshoz kelljen simulniuk. Zavarában nem tudott odafigyelni a beszélgetésre, pedig őt érintő témák is szóba kerültek.
A buszból kiszállva a legtöbb tekintet rájuk szegeződött. Hallotta, ahogy szokásosan összesúgnak mögöttük. A lány rég nem feszengett ennyire. Utálta, hogy ennyien nézik. Még ha azok a tekintetek nem is megvetőek, inkább feszültek, irigykedőek és csodálóak voltak, kezdte rosszul érezni magát. Mintha ezernyi éhes hiéna között állna, akik csak arra várnak, hogy leengedje a védelmét, és felfalhassák. Érezhetően közelebb lépett a mellette sétáló, teljesen nyugodt Ushijimához. A srác először furcsán nézett rá, majd biztatóan halványan rámosolygott.
Ez új löketet adott Shironak. Tudta, hogy biztonságban van, hisz ezek a srácok nem engednék, hogy bármi bántódása essen. Emelt fővel lépett át a Gimnázium kapuján. Innen már nincs visszaút, de már nem is akart visszafordulni. Ez az ő iskolája, az ő csapata. Büszkén kell viselnie a Shiratorizawa nevét az utolsó pillanatig akár győznek, akár vesztenek.
Nah a helyzet az, hogy történt egy kis programváltozás, és holnap reggel újra elutazok - pedig még csak nemrég értem haza :/...-hogy ez mit jelent a könyvre nézve? Szerzek egy nagyjából egy hetes lemaradást. Mivel úgy általában három-négy órányit dolgozok egy fejezettel, és erre nem tudom, ott mennyire leszek képes, így inkább már most szólok. Nah mindegy. Majd meglátom, mennyire leszek ügyes, és tudom jól beosztani az időmet.
Mellesleg most láttam, hogy túlléptük a 200 olvasót és az 50 voteot. Köszi mindenkinek^^
Amúgy már készül egy másik Haikyuu fanficem is. (Bokuto x OC story) Majd itt jelzem, ha kiraktam az első fejezetet, ha esetleg az is érdekelne valakit❤