Az Adidas sportcipő némán járta a betont. Lomha és ráérős volt. Csak egyetlen dolog elől sietett. A gazdája problémái elől, pontosan tudta, hogy bármennyire is gyorsan járt volna és bármerre is, tulajdonosát nem tudta volna megfosztani azok a gondolatok elől, amik évtizedek múltán most törtek rá, mégis engedelmeskedett.
Mintha a saját árnyai keltek volna ki a sírjaiból, amik évek óta szunnyadtak.
Azokból a földalatti kertecekből, amiket éveken keresztül épített, amiket még több évbe került megtömni azokkal a félelmekkel. Minden egyes gyomot ki kellett tépni a talajból, hogy a föld legméjére áshassa rettekgését.
Mégis, bármennyi évbe került ezt mind mélyre ásnia, csupán egy pillanat alatt újra felbukkantak és újult erővel követték mindenhová.
{A csillagok gyönyörűen kirajzolódtak az égen, mégis fényük teljesen eltörpült az óriás Hold mellett, aminek sugarai egy tisztásszéli ház ablakán világítottak be.
A szoba égkékre volt festve. Bútorai fenyőből készültek. Néhány ruhás szekrény mellett három apró gyerekágy foglalt helyet. Mindháromban feküdtek. Egyik gyermek sem haladta meg a tíz évet. A bal oldali egy kócos szőke hajú apró fiúcska volt, sötétkék szemekkel. Aprókat horkolt.
A jobb oldali az előzőnél is kissebb, lányka volt barna és gondosan befonott hajjal szuszogott halkan az ágya csücskében.
A középső fekvőhelyen a legnagyobb testvér feküdt, de a másik kettővel ellentétben, ő nem aludt. Hunyorított szemekkel figyelte a szoba ajtaját. Az álmosság néha lerántotta szemhélyát, de még nem sikerült végleges álomba ringatnia. Tudta, hogy édesapja bármikor beléphet a szobába és ellenőrizhetje, hogy alszik-e már. De ő nem akart aludni!
A kilincs lenyomódott. Csak a padló halk recsegéséből tudott arra következtetni, hogy apja belépett a szobába.
Kapott az alkalmon és gyorsan ott termedt a magas férfi előtt.
Lábujjhegyen és erölködve talán kisujja hegyével el tudta érni az édesapja térdkalácsát.
Az apró kisfiú felemelte a fejét és szembenézett a tiszteletet követelő szempárral.
Az a komoly és goromba szempár is meglágyult, amikor fia ártatlanságot sugározó égszínkék szemeiben elveszett.
-Kicsim, neked aludnod kéne!-suttogta mosolyogva, miközben lehajolt a kisméretű Oroszországhoz. Arca csak úgy árasztotta magából a szelídséget.
Testtömege talán meghaladta a két mázsát is. Izmai kifinomultak mégis nagyok voltak. Usankájának szőrme részét egy vörös csillag díszítette. Lábán általában hosszú szárú csizma vagy bakkancs szokott lenni, de most csak egy otthoni mamusz védte meg a padló higedétől.
-Az alvás gyengéknek való! Olyan akarok lenni mint te, apa! Olyan nagy és erős! Ha nagy leszek olyan magasan fogok szárnyalni mint te!-mondta ámuldozva Orosz nagy határozottsággal.
Szovjetunió kicsit meghökkent fia határozottságán, hisz nemrég töltötte be a kilencedik életévét és máris olyan akart lenni, mint ő. Bármennyire is örült annak, hogy fiának ő a példaképe, volt benne egy apró félsz is, mert ő nem akarta, hogy fia egy olyan emberré váljon mint ő.
Boldogan felkapta fiát és a magasba emelte a feje felé.
-Magasabban fogsz szárnyalni, mint a te öregapád!-mondta, de mondata végén, bármennyire is próbálta leplezni, tisztán látszott ahogyan egy könnycsepp gördül le az árcán. Egy örömkönny.}
Oroszország reszketni kezdett. Lehajtott arcáról a könnyek sorra potyogtak az aszfaltra. Kezeit, amiket zsebre tett, ökölbe szorította. Lábainak mozgása megállt.
{Késő este volt. A szobában nem volt semmi mozgás. Csupán az íróasztalon lévő lámpának az égője körül keringő molylepke csapódott hozzá rendszeresen a forró tárgyhoz, ami többször is megégette szárnyait, míg nem a rovar le nem zuhant padlóra.
A kilincs rázkódni kezdett. Mintha valaki megpróbálná lenyomni, de nem sikerül. Egy pillanatra lenyomódik, majd újra felcsapódik. Valaki olyan kicsi, hogy nem éri el.
Néhány perc után az ajtó nyikorogva nyílt ki. Kettő apró tappancs lépett be a szobába, nyuszis papuccsal. A kisgyermek bő fehér pizsamát hordott. Arca vörös és gyötört volt. Égszínkék szemei tűzpirosan világítottak. Látszott rajta, hogy órákig sírt. Szája még akkor is remegett. Érezte, hogy bármikor újra rátörhet a sírás. Kezei között egy hatalmas barna usankát fogott. Érősen szorította magához, mintha az élete múlott volna rajta.
Kicsi, de gyors léptekkel közelítette meg az íróasztalt, lába elé nem figyelve.
A földön heverő molylepke újra erőt merített és felszállni készült volna amikor is hangos ropogással taposta ki a belét az óvatlan kisfiú.
A pici fiú észre sem vette hogy a nyuszis papucs vér és vörös színű belsőszerv maradványokkal festette pirosra a zöld szőnyeget, örök nyomot hagyva a szövetben. A lepke teljesen kilapult. Szárnyai szétmorzsolódtak. Teste helyén csak szétkenődött vér maradt. Semmi más.
A kisfiú feltornázta magát az íróasztal melletti székre. Az usanka elhelyezéséhez az asztalon nagy lelki erő kellett, de kénytelen volt rá, mert az asztal tele volt érdekesebbnél érdekesebb adatlapokkal. Miután a fejfedő elfoglalta méltó helyét az asztal közepén, a gyermek kutakodni kezdett szemével a papírokon. Nevek százát kezdte el olvasni. A vége felé tarthatott.
-*Чехословакия, Польша, Болгария.
Szempárja megakadt egy országon. Olyan furcsa volt. Kicsi, de mégis erős volt a testalkata.
-**Венгрия ?-kérdezte magától. Olyan ismeretlen volt számára. Nem tűnt se germánnak se szlávnak.
Kinyitotta az aktáját és beleolvasott.
"Венгрия
Született ország, germán vér is folyik benne, de magyar eredetű. Finnugor nyelvcsaládhoz tartozik. Előző háborút apja elvesztette. Nagy veszteség sújtotta.
Családfája ismeretlen, egyetlen információ: Harmadik Birodalom a nagybátyja.
A hivatalos állami és polgári zászló három egyenlő szélességű, piros, fehér és zöld vízszintes sávból áll. Rendszeres lázadozása veszélyt jelenthet rám, ha elfoglalom."}
A fiúcska akkor csak néhány éves volt. Az első megfogható bizonyítékot olvasta, ami apja ellen irányult. Mi mást tehetne, minthogy mindent ráfog arra a személyre, aki veszélyes apjára? Ekkor még nem tudta, hogy mekkora súlya van annak, ha ráken minden egyes bűnt egy ártatlanra és azt vési bele a fejébe: "Ő a hibás mindenért!" Pici, buta és manipulálható volt.
Szemei újra a betont és cipője hegyét kezdték szuggerálni, miközben újra elkezdte egyik lábát a másik után szedni.
Mindenkinek megvan a maga időgépe. Ami a múltba röpít, az az emlék, s ami a jövőbe visz, az az álom.
Ő beszorult abba az időgépbe, ami a múltba repíti. A négy fal között ücsörgött az egyik sarokban, miközben nap mint nap azt látta, hogy a többi ember végtelen boldogsággal álmodik a jövőről és él a jelenben.
Az emlékek napról napra törnek fel. Rendszerezni képtelen őket. Néhány emléket nem is lát csak érez. Érzi a végtelen ürességet és rettegést. A félelme szépen lassan mindent felemész a lelkében.
Mindig ott van mellette és mindig az ő kérése szerint cselekszik. A saját félelme az egyetlen olyan személy, akiben megbízik. Csak ő maradt neki. Tudja, hogyha le is akarná rázni, nem sikerülne, inkább megszokja és összebarátkozik vele.
Mi mást tehetne? Nincs senki, aki kihúzná az időgépből és magával vinné a jövőbe. Nincs senki akinek ekkora szíve lenne. Nincs senki, aki önzetlenül segítene neki.
Lágy érintést érzett vállán. Nem lepődött meg. Rendszeresen ez történik. Amikor a legmélyebb pontra kerül, meglátogatja az egyetlen valódi barátja. Lábát megállítja és hátrapillant. Nem érte meglepetés. A koromfekete kéz barátságosan veregette meg Oroszország vállát. Ugyan arca nem volt, de tudta a szláv, hogy mosolyogna, ha tudna a személy.
Bal kezét felemeli és integet az ismeretlen, pedig nincs köztük egy méter távolság sem.
Orosz csak egy mosolyt ejt, majd teljes testével odafordul a rejtélyes személyhez.
A férfit valamiféle furcsa fekete szurokhoz hasonló folyadék borította tetőtől talpig.
Vagy ez lenne a teste? Akkor eddig miért nem látta senki, Oroszon kívül?
Ujjain a karmok nagyra voltak nőve, feje felett egy sötét glória lebegett. Mást nem lehetett megállapítani róla.
-Nem gondoltam volna, hogy még találkozunk!-mondta barátságos hangon a fekete lény. Hányszor hallotta már ezt a mondatot...
Orosz csak egy újabb mosolyt villantott. Nem nagyon szeretett vele beszélni, hiszen felesleges. Mindent tud róla és ő is tud róla mindent. Olyan szoros kapcsolatban állnak, hogy nem is kellett beszélniük, hogy megértsék egymást. Meg minek is beszélni? Az emberek már így is egy őrült alkoholista és depressziós férfinek titulálták el, aki magában beszél. Minek kellene még többet beszélnie a levegőhöz? Bár neki már oly tökmindegy.
Nem létező és nem összefüggő mondatokat alkotott az agya. Kéne neki dumálnia, vagy sem? Felesleges vagy sem?
-Nyugodtan beszélj, ha nyomja valami a lelked!-mondja hízelgőn a fekete lény.
-Már így is őrültnek gondolnak. Minek ezt még jobban erősíteni?-kérdi vállát vonva, annak ellenére, hogy ennek a mondatnak a kiejtése a száján ellent mondott a szándékával.
-Dehát tudod, hogy az embereknek mindig igazuk van-mondja boldogan a lény, mindenféle szájhoz hasonló mozgás nélkül az arcán. Mintha nem is ő mondaná, hanem egy hang Orosz fejében.
-Igen. Valóban, igazat adok neked.
-Miért nem gondolkodunk el azon, hogy mi történt a múltban?-kérdi izgatottan a fekete személy.
-Nem tudom... Szerinted az segítene?-kérdezi Orosz kételkedve.
-Te butus! A múlt mindenen segít!-mondja a lény, miközben mosolyhoz hasonló arckifejezéseket küld Orosz felé.
-Lehet igazad van...-gondolkodik el Orosz. Talán ha visszaemlékezik, akkor megjelennek neki az igazán jó emlékek.
Megszámlálhatatlanszor adta be a derekát, pedig tudta, hogy mindig a rossz emlékek szakítják fel a régi sebeket, mégis. Mégis belemegy ebbe az egészbe és újra lenyúzza magáról azt a maradék bőrt és sebet amit eddig ápolgatott.
-Nekem mindig igazam van!-szólal meg a személy és átkarolja Oroszországot, mintha jót akarna neki.
Orosz lehunyta a szemét és úgy sétált a lény mellet.
{Piros, fehér és zöld. Ő tehet róla. Ő a hibás. Ő TEHET MINDENRŐL! Ő A HIBÁS!}
Reszketett, ahogyan legjobb barátja mellett gyalogolt. Amikor meglátogatja a félelem, mindig rátör a rettegés és a sírás. Tudja, hogy ez nem jó, de nem tud ellene tenni. Senki sem segít neki ezt megváltoztatni.
Egy normális ember minden egyes porciikájával harcolna az ellen, hogy ne halucináljon és hogy ne legyen depressziós, de ő nem normális. Ő már beletörődött abba, hogy ez a sorsa.
Gondolataiból egy ütközés rántja ki. Valaminek nekiment. Vagy inkább valakinek. Nem nyitotta ki a szemét, de pontosan tudta, hogy egy alacsonyabb országról van szó. Eleinte bocsánatot akart kérni, amiért ilyen figyelmetlenül járta az utcákat, de amikor szembesült azzal, hogy pontosan kibe is ütközött, gondolkodása megváltozott.
Egy apró ország volt, mégis erősnek és stabilnak tűnt. Köpenye vígan lobogott a hátán, szíve felett egy kokárda díszelgett. Piros, fehér és zöld.
A fekete lény óvatosan a füle mellé hajolt. A fején mintha egy szájhoz hasonló nyílás keletkezett volna. Fogai is feketék voltak, amikről valami furcsak folyadék csöpögött Orosz vállára. Karmaival óvatosan végigsimította a szláv vérből származó nyakát, amitől teljesen kirázta a hideg. Oroszország minden egyes lélegzetvételét érezte a füle alattí vékony bőrrétegen.
Minden szőrszál felállt a hátán, ahogy a fekete lény suttogott a fülébe.
-Ő az. Ő a hibás. Mindenért...
Oroszország tenyerét ökölbe szorította. A düh nem kifejezés arra, amit abban a pillanatban érzett. Igaza van. Ő a hibás.
-Meg kell büntetni. Ő tehet mindenért. Ő ölte meg!-hallja továbbra is a suttogó hangokat a jobb füle felől.
Elkapja Magyarország galláerját és annál fogva felemeli.
Magyarnak nem volt ideje feldolgozni, hogy pontosan mi történik. Annyit tudott, ha nem tesz semmit, akkor itt fog meghalni. Gondolatai egyszerre zúdultak rá. Mit mondjon?!
-Tudom hogy k-ki ölte meg az apád!-mondta szaggatottan az áldozat.
-Én is tudom!-vágta rá Orosz.
-A-akkor nem engem szorong-atnál, hústorony!-vágja oda a szavakat Magyar, aki próbált lazítani a szláv ujjainak szorításán, ami nem igazán sikerült.
Csak azt érte el vele, hogy keze nem gallárját, hanem a torkát fogta körbe.
Magyarország tenyerével csapkodta Oroszország alkarját, levegőért kapkodva. Néha meg is markolta a kezét, csakhogy egy aprócska oxigénhez jusson, de nem sikerült ezt elérnie.
Orosz folyamatosan hallotta a szavakat a fülében. Megállíthatatlanul jöttek egymás után.
-Megérdemli. Ő a hibás. Ő tette ezt veled. Ő keserítette meg az életedet.
Magyarország kénytelen volt utolsó ütőkártyáját felhasználni. A mágikus mondat, ami mindent megváltoztat. Ami megmenti.
-Ahz ahgpád! Élgh!-hörögte utolsó lélegzetével.
Az Orosz mindenre számított, csak erre nem. Él az apja?! A félelem, ami eddig ott állt mellette és súgta a bíztató szavakat, hirtelen megdermedt. Nem mozdult, csak egyhelyben állt. Mintha lefagyasztották volna.
Orosz a meglepettségtől elengedte Magyar torkát, aki hangos köhögésbe tört ki, miközben a szorítás helyét masszírozta nyakán.
Lehet hogy él? Az lehetetlen! Eddig miért nem jelentkezett?! Miért nem ő volt az, aki először megtudta, hogy él?!
Nem. Ez nem lehet igaz. Ha élne, akkor ő lenne az első akinek szólna. Ez lehetetlen. Magyar csak az életét mentette azzal, hogy ezt a mondtatot kimondta.
-HAZUDSZ!-kiáltja ep magát hangosan, majd azzal a lendülettel, mintha a füle mellett lényt újraélesztették volna, folytatta mondanivalóját.
-Hazudott neked, csak azért, hogy mentse a bőrét. Hazudott az apádról. Az apádról, akit még holtan is szeretsz. Hazudott neked. Elmondta élete legnagyobb hazugságát. Megérdemli... Megérdemli a halált.
Orosz egy gyors mozdulattal kikapott egy pisztolyt a zsebéből, és Magyar homlokának nyomta. Nála mindig van fegyver. Ez volt az egyik rossz szokása.
Furcsa érzést érzett halántéhánál. Valami hideg érintette meg a vékony bőrét. Amennyire ismeretlen volt az érzés, annál inkább ismerősebb volt, az a furcsa kattanó hang, ahogyan valaki kibisztosít egy pisztolyt.
Valaki fegyvert fogott rá.
-Azt hiszem ezt kulturáltan is megtudjuk beszélni, igaz bátyus?
A fekete lény most véglegesen eltűnt Orosz mellől. Hűlt helye maradt. Nem hallotta ahogyan suttog a fülébe. Otthagyta a félelme. Nem manipulálja többe, mégis Oroszország teljesen megdermedt a bátyus szó hallatán. Ő az?
-F-fehérorosz?
2100 szó
*Чехословакия, Польша, Болгария- Csehszlovákia , Lengyelország és Bulgária
**Венгрия-Magyarország
Újraírás, pipa!
Kicsit rejtélyesebben írtam meg, de remélem ez nem rontott az olvasási élményen.
Ha valamiféle hibát fedezel fel, akkor azt nyugodtan jelezd! Sőt! Ha találsz és szólsz, az visszajelzés nekem, hogy figyelmesen olvasod a könyvem! :3
Az egészség legyen veletek!
2020.5.8.