/JungKook/
Új iskola, új pokol... Hiába könyörögtem apámnak, hogy én bizony nem akarok iskolába menni, igencsak hajthatatlan volt... Mondjuk nem is lett volna más választásom, bizonyos okok miatt, amúgy is haragszik rám, de hát meg kellene értenie a döntéseimet. Nem az iskolával, vagy éppen a tanulással van bajom, sokkal inkább az ott lévő személyekkel. Ha fel kell vennem egy olyan szerepet, amit mások elvárnának tőlem, kénytelen leszek megint csak menekülni, pont úgy, ahogyan az eddigi öt iskolámból. Ugyan megvolt az oka annak is, hogy inkább az igazgató döntött úgy, jobb, ha inkább nem veszélyeztetem a diákokat, a hirtelen kitörő indulataimmal, de ennek is megvan az oka... Mindig mindennek megvan a maga oka... Csak épp senki sem tud róla... De talán jobb is így... Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud senki sem...
Már a tegnapi estémet is felborította egy lány, pontosabban én borítottam fel őt, de akkor is valahogy nem akartam újra látni, hiszen elárult, arról nem is beszélve, ha még egyszer szembetalálkozom azokkal a formás vonalaival, még eszembe jut kivetni rá a hálómat...
Mint egy mintagyerek, egészen korán, már hét órakor bent voltam az iskola falain belül, meglepő örömmel fogadva, hogy ebben a viszonylag magas színvonalú iskolában, nem éppen pedánsak a diákok, hiszen rajtam kívül csupán pár gyerek szállingózott a folyosókon, véleményem szerint csak azok, akinek ilyen korán kezdődtek az órái. Remélem, nekem nem kell ennyire hamar bejönnöm soha többet, néha annyira nehezen tudok kimászni az ágyból... Azok a fránya gyógyszerek... Néha elmerengek azon, mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra abba hagynám azok szedését, amik persze csak a tünetek enyhítésére szolgálnak, meggyógyulni sosem fogok tőlük, de meggyógyulni sohasem leszek képes semmitől... De erről ennyit...
Illedelmesen bekopogtattam a nagy fekete ajtón, és bizakodtam abban, hogy a diri tiszteletét teszi a suliban, akár hajnalban is. Amint szabad jelzést kaptam, beléptem az ajtón, és gyorsan megállapítottam, hogy semmiben sem különbözik ez a hely az előző öt igazgatói irodától. Visszafogott berendezés, rengeteg mappa, irat, bár ezúttal személy szerint soknak véltem a zöldet, mármint temérdek cserepes gazt.
– Á, JungKook! – mosolyodott el a nő, de arra már nem volt képes, hogy felálljon.
– Jó reggelt! – köszöntöttem illedelmesen, majd meghajoltam, és közelebb léptem hozzá.
– Foglalj helyet! – mutatott az asztala előtt heverő székre, így azon nyomban megindultam, hogy engedelmes legyek, körülbelül öt percig. – Ha kérhetném, a sapkádat vedd le! – utasított, mire én automatikusan a baseballsapkámhoz nyúltam, és megigazítottam. Ezúttal is fordítottan viseltem, mert így szerettem, sőt eszem ágában sem volt levenni.
– A sapka marad! – határoztam el.
– Így egyáltalán nem leszünk jóban! – figyelmeztetett szigorúan a középkorú nő.
– Nem is áll szándékomban! – vontam meg a vállam.
– Jól van, akkor hagyjuk! – sóhajtott lemondóan, majd rövidke kutakodás után felém nyújtott egy halom papírt. – Ezeket alá kellene íratnod a szüleiddel!
– Melyikkel? Apámmal, aki szinte halálra dolgozza magát, vagy anyámmal, aki egy teljesen másik világban van? – faggattam, idegesen dobolva a lábammal az asztal alatt.
– Beszéltem édesapáddal, és könyörgött, hogy legalább ezt a félévet itt tölthesd – fogott bele a magyarázkodásba, de kitartóan nyújtotta az irányomba a fecninek, amiket kénytelen voltam elvenni tőle. – Ennek ellenére utána érdeklődtem bizonyos dolgoknak.
– És pedig? – szakítottam félbe a mondókáját.
– Az eddigi iskoláidból mindig a nehéz természeted, a dühkitöréseid, és flegma stílusod miatt tanácsoltak el.
– De ennek ellenére ne nézzen őrültnek!
– Nem feltételeztem, hogy az vagy, csak csupán...
– Nehezen kezelem a hirtelen feltörő érzéseimet, de ne aggódjon, az orvosom szerint teljesen normális vagyok – védekeztem.
– Az normális, hogy eltörted az egyik tanárod orrát? – emelte fel a hangját, miközben villámló pillantással nézett rá, egészen közel hajolva hozzám.
– Csak nem tetszett az, amit a családomra mondott.
– Ha kérhetném, ne alkalmazz erőszakot a problémák kezelésére! – folytatta a nő kicsivel higgadtabban.
– Az jobb, ha ordibálok velük? – vetettem fel lekezelő hangnemben.
– Csak ne verekedj az iskola területén, és próbálj meg minél kevésbé agresszív lenni. Másrészt... – pillantott bele az egyik papírjába. – Apád arra kért, hogy mentselek fel testnevelés óráról? Mi okom lenne rá?
– Tudja, utálok veszíteni – közöltem vele elvigyorodva, de valahogy nem díjazta, csupán rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, ezzel mindent elmondtál – nyugodott bele végül. – Engedélyezem a felmentést, de ennek függvényében többet kellene tanulnod. A tanulmányi eredményeid is hagynak némi kivetni valót.
– Most mit mondhatnék... A memóriám egy aranyhaléval vetekszik – húztam újabb vigyorra a számat, de a begyöpösödött nőszemély nem díjazta ezt sem. Pedig elég sokan szokták díjazni a humoromat... Na, jó kit áltatok... Egyetlen épkézláb ismerősöm sincsen, és kicsit sem hiányzik.
– Ez egyáltalán nem mulatságos – szidott meg határozott hangnemben, s láttam rajta, alig várja, hogy kilépjek az ajtón, és soha többet ne is lásson. Hát... Ebben annyira azért ne reménykedjen.. – Jól van, JungKook! Itt az órarended, szeretném, ha legalább igyekeznél időben beérni, és aktívan részt venni az órákon, illetve a legkevesebbet provokálni az osztálytársaidat.
– Ha ők provokálnak engem, ne várja el tőlem, hogy csendben tűrni fogom – közöltem vele szárazon, mire a diri meghökkenve nézett rám.
– Csak ne verj meg senkit sem az iskola falain belül – hangsúlyozta a legfontosabb tényezőt.
– Igyekszem! – pillantottam bele az órarendembe. – Tehát osztályfőnöki órával kezdek.
– Pontosan. Tökéletes időzítés arra, hogy talán barátokra tegyél szert és ne ellenségekre – tanácsolta végszóként. – Legyen szép napod, a papírjaidat meg amint tudod, hozz vissza, kérlek!
Feltápászkodtam, és egy rövid biccentés után kifelé igyekeztem a helyiségből. Na, szép... Fél perc alatt leírt, és még hülyének is nézett, csak mert nehezen kezelem az érzéseimet. Az a szemét tanár is megérdemelte, hogy orrba nyomjam, hiszen ha valaki a szájára veszi a szüleimet, de főként anyámat, az halott ember. Örüljön, hogy ennyivel megúszta.... Ugyan nem áll szándékomban most is ennyire elveszíteni önmagam, de sosem lehet tudni, hogy mikor tör ki belőlem a vadállat... Erre elég egy szó, és egyetlen pillanat... Ám egy biztos... Nem vagyok őrült...
Felcammogtam az emeletre, és még volt legalább fél órám kezdésig. A kijelölt terem előtt ácsorogtam, és becsengetés előtt egy kicsivel érkeztek meg az osztálytársaim is. Egyik sem foglalkozott velem, aminek speciel nagyon örültem, ám a tanárnak feltűnt a jelenlétem.
– Te vagy az új diákom? – kérdezte elmosolyodva. Egészen fiatalnak tűnt, a papírom szerinte ő volt a fizika tanárom is, talán a húszas évei közepe-vége felé járhatott, minden, fiatal férfi volt, gondoltam a lánydiákok egy része biztosan megpróbált már vele kikezdeni.
– Igen, Jeon JungKook! – mutatkoztam be, még kint a terem ajtaja előtt, ék illedelmesen meghajoltam.
– Moon KyungSoo, osztályfőnök, illetve fizikatanár. Majd mesélhetnél egy kicsit magadról az óra elején – válaszolt a bemutatkozásomra, egy újabb mosoly keretében. Szimpatikus volt a férfi, legalább nem volt velem annyira elutasító, mint amit eddig megszoktam az eddigi tanáraimtól.
– Nem hiszem, hogy ez szükséges lenne – legyintettem idegesen. Minden akartam, csak éppen szerepelni nem. – A többiek úgy sem kíváncsiak rám.
– Jól van! – hagyta rá az ötletet, így azonnal fellélegeztem.
Amint bementünk a terembe, elfoglaltam az egyik középen lévő, de ablak melletti asztalt, legalább időnként kifelé pillanthatok, ha a gondolataim igencsak rossz pályára vinnének. Éppen, hogy becsengettek, és a tanár belekezdett volna az órába, az ajtó nyílt, és egy nem túl magas, de annál giccsesebben felöltözött fiú lépett be, utána pár másik fiúval, akikről azonnal feltételeztem, hogy az iskola nagymenői lehetnek. A főcsoport, akiket hanyagolnom kellene, hiszen, azok előszeretettel fognak belém kötni, de annak nem lesz jó vége, és az, aki meg fog sérülni, biztosan nem én leszek. Úgy tűnt, hogy a tanár már megszokta, hogy így jelennek meg, nem is szól egy szót se, csak hagyta, hogy mindennemű megjegyzés nélkül helyet foglaljanak valahol a teremben. Hanyagul kezdtem el firkálgatni az egyik füzetem borítójára, amikor egy alak jelent meg az asztalom előtt.
– Elfoglaltad a helyem! – szólalt meg a hang dühösen.
– Te most hozzám beszélsz? – emeltem fel a tekintetem. Éppen az egyik nagymenő állt előttem, éppen az, amelyik annyira giccsesen volt felöltözve.
– Igen, hozzád. Ez az én helyem! – ismételte meg magát. Ugyan az a hőn szeretett sapkám még mindig a fejemen volt, ugyanúgy, ahogyan eddig megfordítva, egy pillanatig elvettem, majd amint az alatta lévő fekete fürtjeimet megigazítottam, vissza is tettem, s vettem egy mély levegőt. Felálltam, majd alaposan megnéztem először a széket, utána a padot, hogy látok-e rajta bármit is, de semmi.
– Én nem látom rajta a neved! – vontam meg a vállam, s mintha mi sem történt volna folytattam a firkálást.
– JiMin, kérlek, keress magadnak egy másik helyet! – kérte a tanár halkan, úgy véltem, ő sem mer jobban rászólni a szépfiúra.
– Maga csak ne szóljon bele! – intette le őt a JiMin nevű fiú, ám én egy cseppet sem tartottam tőle. – Az új fiúnak is meg kell tanulni a szabályokat – fenyegetőzött a szépfiú, mire kis híján elnevettem magam.
– Nehogy azt hidd, hogy megijedek tőled! – húztam gúnyos mosolyra az ajkaimat, majd lassan felálltam a székemről.
– Pedig kellene! Úgy tűnik, hogy anyád nem tanított meg a feletted állók tiszteletére – gúnyolódott a fiú, de nekem éppen ennyi elég volt, hogy elveszítsem a fejem.
– Csak, hogy tisztázzuk a dogokat! – ragadtam meg a pólóját, és vontam magamhoz közelebb, hogy egyenesen a képébe mondhassam a szavaimat. – Anyám arra tanított meg, hogy védjem meg magam, az olyan senkiházi szar alakoktól, amilyen te és a bandád vagytok, és ha nem akarod, hogy úgy átrendezzem a csinos kis arcodat, hogy a világ legjobb plasztikai sebésze sem lesz képes összerakni, akkor leszállsz rólam.
JiMin nem szólalt meg, mert nem mert, éreztem a kezem alatt, hogy milyen hevesen ver a szíve, vagyis egy kissé megijeszthettem.
– Még egy rossz szó rólam, vagy azokról, akiket kedvelek, nem állok jót magamért! – löktem rajta egyet, és kis híján hátra esett, majd zihálva vonult vissza, egészen a másik padsorba, ahol még szabad helyek voltak.
– Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – vágott be egy újabb erőtlen fenyegetőzést, mire kénytelen voltam felnevetni.
– Nem félek tőled! – vontam meg a vállam, majd újra belelendültem a firkálgatásba.
Na, ennyit arról, hogy barátokat szerezzek, nem pedig ellenségeket, egy olyan világban, ahol ilyen elképesztő klikkesedés van, ott egyáltalán csoda, hogy az embert nem tapossák el azon nyomban. Bennem emberükre akadtak, nem fogom hagyni, hogy egy ilyen nyikhaj, kis senki majd bántalmazzon. Kettőnk közül ő fog kórházba kerülni, nem pedig én, én már eleget voltam odabent.
Mr. Moon belekezdett a szövegelésébe, valamilyen kirándulásról, illetve egy úgynevezett tavaszváró bálról, hogy az április elejéén várható, amikor a cseresznyevirágok nyílni kezdenek... Aish, micsoda egy nyálas gondolat. A hulló cseresznyevirág-szirmok alatt andalogni a párunkkal, főleg úgy, hogy ezen párok nagy része alapvetően hazugság. Nem, mintha foglalkoztam volna ezzel, biztos voltam abban, hogy be nem teszem a lában egy ilyen katasztrofális rendezvényre. Összefüggéstelen formákat rajzolgattam a füzetemre, amikor hallottam, hogy a tanár a nevemen szólít.
– JungKook! – kaptam fel a fejem azonnal. – Tudsz arról, hogy miféle szokások vannak itt az iskolánkban?
– Nem tudok semmiről – válaszoltam csendesen. – De remélem, hogy semmi komoly.
– A jelenlegi osztály, mint fiúk hetente kétszer barkácsolni szoktak, a technikaóra keretében, míg a párhuzamos lányosztály háztartástan órán szokott részt venni – fogott bele a magyarázkodásba, de amikor JiMin és a bandája felröhögött sejtettem, hogy mi lesz a vége.
– Ó, értem – mosolyodtam el. – Helyhiány miatt kénytelen leszek a lányokkal lenni.
– Pontosan, igazán sajnálom, de ez most így alakult – sajnálkozott Mr. Moon. – Remélem, hogy nem fogod emiatt kellemetlenül érezni magad.
– Ne aggódjon, tanár úr! – szólalt fel hangosan JiMin. – El lesz a lányokkal, hiszen nézzem már rá, ő is pontosan közéjük való. Hiszen úgy néz ki, mint valami homár.
– A külső nem minden – vontam meg a vállam. – Egyébként is – tettem fel kényelmesen a lábaimat az asztalra, és egy könnyed mozdulattal összefontam a kezeimet a tarkómon, hogy minél lazábban vegyem a sértegetést, hiszen most nézett melegnek, ami persze nevetséges volt. Szívesen bemutattam volna az exeimmel, amikből volt egy pár, és kicsit sem kellemesen váltam el tőlük. Gyakran veszítem el a lelkesedésemet bizonyos típusú lányokban, valahogy manapság mind egyforma, semmi kihívás, semmi harciasság, vagy épp ellenkezés. Mondjuk mostanában, igencsak kerülöm az embereket, az elmúlt egy évemben annyi mindenen mentem keresztül, hogy kissé megutáltam az embereket, még az ellenkező nemből is. – A lányok kimondottan szeretik a házias fiúkat!
– Mondja az, aki még arra sem képes, hogy rendesen kielégítse őket! – gúnyolódott tovább a szépfiú, mire kénytelen voltam felhagyni a kényelmes pozíciómmal, és erős késztetést éreztem arra, hogy a képébe nyomjam az öklömet.
– Na, idefigyelj, te üres fejű szépfiú! – emeltem fel a hangomat, hogy végre kapjon a bogyójához. – Nem ismersz, nem tudod, hogy milyen vagyok, de az én listámon, nem ribancok vannak, mint a tieden, hanem olyan nők is, amiknek meghódításáról, te csak álmodozhatsz. Tudod, a lányok odavannak azért, ha a fiúk... mondjuk gyertyafényes vacsorával várja őket, és nem valamelyik étterembe viszi őket, hiszen a konyhaasztal rengeteg minden másra is használható, de neked gondolom, nincs fantáziád. Amúgy meg, a tökéletes külsőddel csupán a miniméteres nagyságú szerszámodat óhajtod kompenzálni.
– Én esküszöm, kicsinállak! – fenyegetett meg a fiú, de csak csupán széles vigyort villantottam rá.
Kapásból elvettem a kedvét attól, hogy továbbra is sértegessen. Amúgy tényleg tudtam főzni, az nem is igazán jelentett volna problémát, csak attól tartottam, hogy a divat és hasonlók feleannyira sem fog szórakoztatni, mint a konyhaművészet tudománya. Az óra további része eseménytelenül telt, a szépfiú leszállt rólam, ám tisztában voltam azzal, hogy a kettőnk ügye egyáltalán nincs lefutva... De még mennyire...
/HaeRa/
A háztartástan óra a világ leghaszontalanabb órájának véltem. Ugyan még csak most volt az első órám belőle, de már untam, főleg azt, hogy éppen BoRam ült az előttem lévő padsorban, erős vaníliaillatú parfümje az egész környéket betöltötte, nem kis fejfájást okozva nekem ezzel. Éppen a divattörténelemről volt szó, végigveszünk mindent, ami egykor az egész világon jellemző volt, és magától értetődően az a sárkány a mai divatismeret után ácsingózott. Bár ahogy megnézem, gyakran az jut róla eszembe, hogy még a szoknyáját is elfelejti felvenni, talán nem is ártana neki, ha tanul egy kis divatot, na meg persze öltözködési illemet is, ha már iskolában vagyunk, és kénytelen vagyok ebben rémes kék színű egyenruhában végigszenvednem ezt a fél évet. Ölni tudtam volna egy nadrágért, mondjuk egy kényelmes fekete farmerért.
Ha az agyamban nem éppenséggel az a förtelmes illat áradt szét, kitöltve minden kis sejtet, akkor a tegnapi srác arcának emléke jelent meg. Az, ahogy kezelt kísértetiesen hasonlított JiMin módszerér, ám őt ismertem, tudtam, hogy nem volt ilyen, őt BoRam tette ilyen gonosszá, és ha kiderül, miért is utál éppen, akkor bizony tenni is fogok ellene, de JungKook ismeretlen volt számomra. Vagyis az is lehet, hogy alapból ennyire mogorva személyiség, ám az emberek nem lesznek ilyenek maguktól. Az ember alapvetően jónak születik, csak a körülmények, az életünk nehézségei tesznek minket gonosszá, vagy elkeseredetté. Szerettem volna tudni azt is, hogy ő miért ilyen. De nem tudtam, hogy mikor kerülök össze vele megint, bármennyire is szerettem volna találkozni vele, nem mertem, még úgy sem, ha hivatalosan azon a környéken lakunk, ahol éppen a fiú nagymamája lakik.
Ugyan ez már az utolsó órám volt, BoRam csak kétszer próbált meg belém kötni, eddig még nem sikerült neki, nagyon megaláznia, de nem is szerettem volna, ha erre sor kerül. Ma is terveztem bemenni az ikrekhez, a két kis tünemény, megfelelő lelki békét fog nyújtani számomra.
Pár pillanattal a becsengetés után halk kopogás hallatszott, és amikor a tanárnő, egy harmincas meglepően csinos nő, Ohn JiSoo, még bele sem kezdett az őskor divatjába, mintha abban az időben ez számított valamit is, kénytelen volt félbe szakítani az órát.
– Igen! – szólalt meg kellemes alt hangján, melyet kimondottan szerettem hallgatni.
– Üdv! – ennyit mondott az a hang, amely azonnal arra késztetett, hogy éberen figyeljem az eseményeket. – Mr. Moon küldött az órájára. Tudja, nem fértem be a barkácsolás órákra.
– Elég kellemetlen lesz neked itt, egyetlen fiúként, de foglalj helyet, kérlek! – invitálta be Ohn tanárnő, és amikor megláttam a nyurga alakot abban a bizonyos sapkában, azt hittem elájulok. – Ha kérhetnék, a sapkát vedd le, ne legyél tiszteletlen!
– Hát tiszteletlenség ide vagy oda, a sapka marad, szépségem! – kacsintott rá a fiú a tanárnőre, aki azonnal elpirult.
– A nevedet azért megtudhatjuk, Mr. Szemtelenség! – akasztott rá a tanárnő egy gúnynevet azonnal.
– JungKook vagyok! Jeon JungKook! – mutatkozott meg, addig lekapva a sapkáját, bemutatva egy igen ünnepélyes meghajlást, majd megindult az irányomba.
Természetesen az egyetlen üres hely a teremben mellettem volt, ám még mindig a családnevén voltam kiakadva. Jeon... Pont, mint az orvosomnak, és akárhogyan próbáltam az ő arcvonásait a doktoréhoz hasonlítani, semmi hasonlóságot sem véltem felfedezni. Talán még sem rokonok, hiszen Dél-Korea szerte igen elterjedt ez a családnév. Úgy tette le magát mellém, hogy rám sem pillantott, én pedig még a székemet is odébb húztam, nehogy véletlenül hozzáérjek, vagy épp provokáljam valamilyen módon.
– Micsoda véletlen, hogy éppen itt találkozunk! – súgta oda igen megvetően, mire felvontam a szemöldököm.
– Abban bíztam, hogy nem szólsz hozzám – suttogtam vissza, ügyelve arra, hogy a tanár ne vegye észre a beszélgetésünket. – Egyébként sem hiszek a véletlenekben.
– Akkor mondjam azt, hogy okkal jöttem ide? – vetette fel az állát vakargatva, hihetetlenül megjátszva az eszét.
– Minden okkal történik, az is okkal történt, hogy tegnap este találkoztunk, és az is, hogy itt vagy – magyaráztam lendületesen, mire JungKook kapásból kinevetett, de csak halkan, ám erre éppen BoRam fordult meg csábító pillantást vetve a mellettem ülő fiúra.
– Örülök, hogy végre a sok ostoba picsa közé, egy ilyen helyes srác is betévedt – duruzsolta a lány egészen közel hajolva az újonnan érkezőhöz. – Mondd csak, nincs kedved ma elmenni valahová? Csak kettesben, mondjuk, mehetünk hozzád is, vagy, ha a szüleid nem örülnének nekem, akkor akár hozzám is. – Itt rákacsintott JungKookra, aki úgy tűnt, hogy egyáltalán nem jön zavarba attól, hogy egy ilyen típusú lány ajánlkozik fel neki, körülbelül fél perces ismeretség után. Én csak pislogni tudtam a cselekedetei miatt, az én képem égett attól, hogy ez a lány mekkora egy nagybetűs ribanc. Hiszen kapcsolatban van JiMinnel, és mi minden mocskos dolgok művelnek az iskola falain belül. Most képes lenne még az új fiút is behálózni, főleg azért, mert éppenséggel velem állt szóba? Már arról nem is beszélve, hogy még én is sokkal jobban ismerem JungKookot, mint BoRam, de úgy tűnik ennek a némbernek semmi sem szent.
– Tudod... – gondolkozott el a fiú, hogy mi is lehet a neve, de nem is tudhatta, hiszen a lány nem mutatkozott be neki.
– BoRam – segítette ki azonnal szélesen elmosolyodva, minden csábító erejét bevetve, a sűrű szempilla rebegtetésen át, a hajával való babrálást, vagyis olyan sok trükköt bevetett, amire csak képes volt.
– Tudod, kislány – vette egy mély levegőt a fiú, és elképedve néztem, amint nem is használta a lány nevét, csupán lekezelően nevezte meg. – Nincs se időm, se pénzem kurvákra!
– Hogy merészelsz... – háborodott fel szinte elsápadva BoRam. – Én nem vagyok kurva, és te sem vagy valami különösen jóképű pasi, hogy ilyenek feltételezz rólam. Amúgy is, ha kurvát akarsz látni, akkor ott ül melletted – mutatott a kicsiny mivoltomra. – Neki vannak gyerekei valami negyvenes kínai pasitól.
Kis híján sírva fakadtam, amikor megint ezzel jött. Én még soha sem csináltam olyan, nem is lett volna kivel, de nem kezdtem mentegetősébe, csak némaságba burkolózva vártam a további fejleményeket.
– Ugyan már! – legyintett JungKook nevetve. – Olyan ártatlan, mint egy ma született bárány. Te ezzel szembe sokkal tapasztaltabbnak tűnsz, hiszen olyan jól előadtad magad az előbb is. Csak a tapasztalt ribancok tudják, milyen testbeszéd szükséges ahhoz, hogy minél hamarabb rávegyenek egy pasit egy alkalmi szexre. És az, ahogyan a hajaddal babrálsz rettenetesen kiszámítható, BoRam!
A lány arca holtsápadttá változott arccal, kidülledt szemmel bámult a fiúra, aki viszont kimondottan elégedettnek tűnt. Hátra dőlt a székén, mint aki jól végezte dolgát, de tisztában voltam azzal, hogy ezt én fogom megszívni. Ám az, ahogy elbánt a lánnyal, ahogyan kielemezte, egyszerűen fenomenális volt, még akkor is, ha rettegtem a következményeitől.
– Van valami baj? – fordult az irányomban, amikor már vagy tíz perce le sem vettem a szemem JungKookról.
– Ugye tudod, hogy emiatt most engem fog bántani, már megint, és most sokkalta durvábban, mint eddig – közöltem vele szárazon, de annál jobban összeszoruló szívvel.
– Ha most arra vársz, hogy ezentúl meg foglak majd védeni, akkor nagyon rossz helyen kopogtatsz – hangzott a fölényeskedő válasza, mire a ,ég a vér is megfagyott az ereimben.
– Hogy mondod? – kérdeztem vissza döbbenten. – Te provokálod ki, hogy utáljanak, te keversz engem bajba, és még cserben is hagysz? Szép, mondhatom. Miféle pasi vagy te?
– Ritka fajta! – vonta meg a vállát, majd firkálgatni kezdett a füzetére, amin már nem egy firkálmány hevert.
Omona! Nekem végem...
-
Alig vártam, hogy kint lehessek ebből a rémálomból. Már nem is voltam abban, biztos, hogy meg szeretném ismerni JungKookot. Mégis miféle pasi az olyan, hogy bajba sodor egy lányt, aki nem tehet semmiről, aztán meg ott is hagyja a legnagyobb bajban. Én ezt nem hiszem el... Sebesen suhantam végig a folyosón az óra után, remélve, hogy senki olyannal nem futok össze, akivel nem kellene, és lesz egy nyugodt délutánom a kórházban, amikor erős rántást éreztem, mintha valami erő visszarántott volna egyenesen a táskámnál fogva. A nem éppen vastag pántjai a kedvenc táskámnak megadták magukat, hangos reccsenéssel szakadtak el, ám az eddigi visszatartó erő most megszűnt, én pedig kis híján hasra estem. Csupán megszédültem, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy erős fájdalom szökelljen a mellkasomban, azonnal fojtogatni kezdett a légszomj, így odakaptam, ahol a szívemet véltem, mintha abban bíztam volna, hogy ez a helyén tartja a versenyló sebességével vágtató szívemet. Éreztem, ahogyan ver, szinte zakatolt, hevesen, ám meglepően összevissza, és volt e is gyógyszerem, hogy az ilyen veszélyes helyzeteket, lehetőleg ájulással ússzam meg, s nem hirtelen szívhalállal, de ez a gyógyszer természetesem a táskában volt.
– Na, lássuk csak, mi van itt! – BoRam hangja pengeként hasított az elmémbe, és amikor megfordultam láttam, hogy fejjel lefelé tartja a táskámat, és könnyed mozdulattal kiráz belőle mindent. A női dolgaim egy külön részben voltak, a gyógyszerem éppen kéznél, de nekem nem is volt semmi másra szükségem, csak arra, ám minél gyorsabban.
A könyveim, a füzeteim, a telefonom, a pénztárcám, és még rengeteg apróbb dolog a táskámból, úgy hullottak le, hogyan a megsárgult falevelek az ősz beköszöntével. letérdeltem, és miközben a lány a cuccaimat rugdosta arrébb, én inkább a gyógyszeres dobozomra, pontosabban egy barna üvegcsére koncentráltam, hálát adva az égnek, hogy nem üvegből van, hanem csupán műanyagból készült. Ha darabokra tört volna, akkor újat kellene vennem, és azt csak az orvosom írhat fel, én nem lettem volna megdicsérve egy kicsit sem. A tekintetettem a padlót pásztáztam, de sehol sem találtam. BoRam nagy lendülettel hajította földhöz a táskámat, nem messze a térdelő mivoltomtól.
– Csak, hogy tudd, hol a helyed! – állt meg mellettem, hogy elmondhassa, mit is gondol, de nem is igazán jutott el a tudatomig, mi is hagyta el valójában a száját. Az agyam egészen máshol járt...
A lány lassú léptekkel távozott, a magas sarkújának a hangja visszhangzott a kihalt folyosón, én pedig a dolgaim között kutakodtam, visszagyűrve mindent a tönkrement táskámba, nem is tudtam, hogy mibe teszem a holnapi felszerelésemet. Ám az sokkal jobban bosszantott, hogy csak nem találtam meg a gyógyszeremet. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, a pulzusom legalább kétszáz volt, hanem több, és ha negyed órán belül nem csökken a szívverésem, akkor abba akár bele is halhatok. Ez egy olyan váratlan helyzet volt, ami azonnal megugrasztotta a pulzusom, az ilyen hirtelen bekövetkező sokkhatások miatt kaptam ezt a bogyót, amire egyre égetőbb szükségem lett volna.
– A fenébe! – szitkozódtam, amikor szembesültem azzal, hogy bizony nincs meg.
– Csak nem ezt keresed? – jelent meg mellettem JiMin, és a kezében volt az a bizonyos üvegcse. – Nem hittem volt, hogy drogozol is.
– Add azt vissza! – tápászkodtam fel, és villámló pillantással néztem rá.
– Minek ez neked? – kezdte el vizsgálgatni a barna üveget. – Csak ezzel tudod elviselni, azt a sok mindent, amiket elvárnak tőled vadidegen férfiak?
– Szállj már le erről a témáról! – emeltem fel a hangomat, és igyekeztem visszaszerezni tőle az üveget. Ám hiába voltam viszonylag magas olyan ügyesen kijátszotta a támadásaimat, hogy megint kifulladtam. Ugyan ekkorra már annyira rosszul éreztem magam, hogy szinte alig álltam a lábamon. – Miért nem hiszel nekem, hogy én nem vagyok olyan lány!
– Bár mit mondasz, már nem hiszek neked! Amúgy is mi ez? – vetett egy lopott pillantást a gyógyszeremre.
Éppen válaszolni akartam neki, hogy az bizony az egyik legfontosabb szívgyógyszerem, és az ami a kezében tart, olyan mintha az életemet tartaná a kezében, amikor egy magas alak lépett közelebb hozzánk, még pedig JungKook személyében.
– Azonnal add azt vissza neki! – utasította az egykori barátomat a fiú, karba tett kézzel, igen csak határozott tekintettel nézve rá.
– Kedved támadt hősködni is, nem csak fenyegetőzni – gúnyolódott JiMin, de JungKook olyan sebességgel ragadta meg a másik fiú felsőjét, hogy az reagálni sem tudott rá.
– Megmondtam, ha olyanokkal kekeckedsz, akik nem érdemlik meg, vagy számítanak nekem egy kicsit is, akkor nem fogom hagyni – hangzott a válasz, így JiMin kénytelen volt visszaadni a magasabbnak a gyógyszeres üvegemet.
– Ezért még számolunk! – búcsúzott fenyegetően JiMin, én pedig fellélegezve vettem el a gyógyszerem.
Némán néztem, amint az egykori barátom, ilyen ellenséges cselekedetei után, felhúzza a nyúlcipőt és elsiet... Akkor pillantottam csak JungKookra, mert csak akkor mertem, de eléggé önelégültnek tűnt ekkor is.
– Igazán megtanulhatnád megvédeni magad – jegyezte meg csendesen.
– Köszönöm! – suttogtam, fél pillanattal később már a padlót fixíroztam.
– Egyébként tényleg mi a fene ez? – mutatott a kezemben szorongatott életmentő bogyóra.
– Az, ami életben tart – feleltem rejtélyesen, mire a fiú kiakadva nézett rám.
– Mert mégis mi bajod van? – csodálkozva kezdett el méregetni.
– Egyszerűen megfogalmazva szívbeteg vagyok.
– Ó, értem! – nyögte ki pár perces hallgatás után. – Most mennem kell! Vigyázz magadra!
Kis híján sírva fakadtam... Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de ez a fiú számomra kész rejtély, egyrészt segített rajtam, másrészt meg úgy viselkedik, mint egy őrült... Egyre jobban úgy éreztem, hogy meg kell ismernem, milyen személy is valójában Jeon JungKook...