Másnap kora reggel én már lelkiismeretesen készen álltam a napra.
Vagyis esztétikai értelemben.
Bolyhos, rojtos ujjú lila pulóver garbójába temettem kiszáradt ajkaim, amiket durván súroltak a kiálló szálak, a lábamon egy öreg, még Bill hordta farmernadrág feszült, a hajam amennyire tudtam, kifésülve omlott a vállamra, bakancsom szára fekete árnyként lapult a vádlimra, talárom annak a széknek a támláján hevert, amin trónoltam. Számban még hideg ízt keltett a mentolos fogkrém, ugyanis pár perce még a fürdőben tollászkodtam, holott még a reggeliig legalább három óra hátra volt.
Büszke lehettem volna magamra, amiért ilyen katonás rendben én már felkészülten nézek szembe az előttem álló nappal.
Holott ez egyáltalán nem volt igaz.
Pont az ellenkezője miatt ücsörögtem kelletlenül billegve a széken, számomra elfogadhatónak ítélt külsővel az íróasztal előtt, kibámulva a csípős hajnalba, ahol az ég még alig egy leheletnyivel volt csak világosabb az éjszakai árnyalatnál, s még elszórtan látszódott néhány csillag is.
Azért kukorékoltam már éberen hajnali fél ötkor, mert el sem aludtam.
Egész éjszaka a saját savambam lubickoltam tehetetlenül, azon töprengve hol rontottam el.
Erre akármennyit kapirgáltam az előző nap eseményeinek felszínét, nem jöttem rá, arra viszont igen, hogy erre választ nem találhatok. Hisz hogy találsz meg valamit, ami nem is létezik?
Pontosan. Ritka pillanatok egyike, amikor nem magamat okolom valamiért, és bármennyire is próbálok ebben szálkát találni magam ellen, nem megy. Szerintem tényleg nem rajtam állt, hogyan viszonyulnak hozzám egyesek, hisz a véleményükre amit megalkottak, és annak az állaspontjai alapján én már semmit sem tudok tenni hogy azon változtassak.
Tényleg sok mindennel próbálkoztam.
Kétszer is tettre készen feláldoztam magam annak érdekében, hogy Voldemort ne árthasson a barátaimnak, a családomnak, bármelyik szerettemnek, nem szerettemnek, legyen az az egész Roxfort, hűséges griffendéles társaimmal vagy az alávaló mardekárosokkal.
És a célom nem a mártírkodás. Véletlen sem. Nem várok sajnálatot senkitől, sem elismerést, dicsőséget...
Semmi ilyesmit.
Eleve nem kérnék árat azért mert teszem a kötelességem és megmentek olyanokat akik fontosak számomra.
Csak naivan annyit szeretnék...
Hogy elfogadjanak. Helyet szeretnék. Helyet, ahova tartozhatom.
Az elfogadásukat akarom, azt akarom hogy tudják hogy én nem az apám vagyok. Hogy tudják hogy nekik, és legfőképpen nekik, sohasem ártanék.
A barátságukat... még azt sem. Csak annyit, hogy ne egy bűnös lányát lássák bennem, hanem egy átlagos griffendélest, átlagos ambíciókkal...
Egy átlagos lányt, akinek ugyan nem szentek a szülei, de ő maga csak egy átlagos diák, akinek semmi rossz szándéka nincs, aki nyitott az új barátokra, és látványosan, velük együtt tagadja meg az apja minden ámok futását.
Túl sok lenne ez?
Ezek szerint igen...
Hatalmas levegőt vettem, olyan nagyot, mintha több perce most bukkannék fel először a víz alól.
A tenyerem finom hanggal elvált az asztal tetejéről, és legszívesebben hatalmasat csaptam volna a falapra, és már lendítettem is a csuklóm, ám ekkor minden izmom a karomban megmerevedett, és görcsösen árfeszített ujjaim alig egy miliméternyire fékeztek le a karcos fafelülettől.
Hermione még mit sem sejtve pihegett az ágyában, nem lett volna épp korrekt döntés ha felverem szegényt egy hatalmas robajjal, mert most miért kéne másnak azért kora reggel szívrohamot kapnia mert Flower Blacken történetesen megint kifogott a világfájdalom és az önkényes letargia.
Így inkább leengedtem magam mellé a mancsomat, ami halk súrlódással lesiklott az asztalról, majd szánalmas kis cafatként lengett mellettem.
Kimerült sóhajjal végig pásztáztam az asztalt. Azon még friss, érintetlen tankönyv halmok, teleírásra váró pergamenek hevertek. Természetesen mind Hermione holmijához tartoztak, mert a maga tehetetlen önsajnálatomban én már a táskámba is berámoltam, ami most dagadva, feszülő csattal hevert az ágyamnak támasztva, hisz az órarendet még nem tudtam, így minden lehetséges könyvemet belehánytam a kopott kis hátizsákba.
Szórakozottan pattogtak pupilláim a rendezett cokmók kupacok között, míg nem egy gyűrött, félig kinyitott borítékon nem állopodott meg a pillantásom.
A roxmortsi engedélyem.
Újabb sóhaj szakadt fel belőlem, csak ez épp szaggatott volt.
Ugyanis kikandikált belőle egy nagyon megsárgult, több mint tízévesnek is kinéző pergamenlap, amin egy furcsa, kissé csálé betűkkel az én nevem volt tetoválva, és...
Átnyúltam a sok friss lap kupac felett, ujjaim közé csíptem a viseltes lapot.
Még nem mertem beleolvasni, csak miközben tegnap feldúltan rámoltam ki az utazó ládámból, akadtam rá és hajítottam az asztalra.
Fogalmam sem volt ki írta. Lehet édesanyám, mivel Remus rá hivatkozott mikor tegnap arról faggattam miért kellett apámmal alá íratnia az engedélyem.
Tegnap és ma sem volt még tervben hogy elolvassam.
Hiszen akármi álhatott benne, jó, de akár valami rossz is.
És most egyáltalán nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy megint tudatomba kapjak valami származási szemetet, bármi megbotránkoztató hírt, akár bármelyik szülőmről.
Lehet, valami megnyugtató, vigasz adó tény, ami akár jobb is ha minél előbb megtudok.
De mi van, ha csak egy újabb rém történet.... el is törölném innen a "csak" szót... hisz még egy ilyen apám megszökött kaliberű hír már túl sok lenne... most hogy majdnem az egész iskola csípőből elutasítja hogy ember számba vegyen, kétlem hogy tudnék nyelni még egy adag sarat amit a szüleim ostobaságai és bűnei varrnak a nyakamba. És ha apám azt akarta hogy minél előbb megkapjam, jár nekem annyi hogy keresztbe tegyek a számításainak, és tojjak az egészre. Majd ha én akarom, elolvasom.
Majd ha némiképp már nem csapnak össze a fejem felett a hullámok (vagyis az már megtörtént, úgyhogy inkább úgy fogalmaznék, amikor ezekből a hullámokból kiúszok valamennyire nyugodtabb vizekre) talán majd akkor hajlandó leszek rá, hogy elolvassam.
Egyenlőre a saját griffendéles társaim árulása, apám szabadsága, a dementorokkal kapcsolatos aggasztó felfedezésem (ami szintén valahol apámhoz köthető, hisz ha ő nem szökik meg, ezek a borzalmas lények sem cirkálnának a vonaton) és egy átszenvedett éjszaka után, köszönöm szépen, akárcsak egy napra, legyen az a ma, kivagdalom magam a Sirius-őrület alól.
Ma szeretnék egy kicsit beleszokni abba, hogy mától minden sarkon minden fáradozásom ellenére mindenhonnan megvető arcok fognak rám tekinteni.
Ma köszönöm szépen, önként vonulok a "had dolgozzam fel a történteket" stádiumba. Kivételesen nem fog az anyámmal kapcsolatos kíváncsiságom felül kerekedni. Hiába tudok róla keveset, rólam most elég sokat tud az iskola ahhoz hogy potenciális elítélés célpontja legyek, most nem érek rá egy életemben fantomként élő személyre koncentráljak.
Dühösen az asztal végébe dobtam a levelet.
Köszi Apa, neked még öldökölnöd sem kell, hogy megkeserísd a lányod életét...
******
- Hányszor mondjam Hermione, hogy nincs semmi bajom? - már felkelt a nap, rajtam talár, gerincemet egy vállamra vetett mázsás táska súlya roppantotta ki, és én épp mentem volna, hogy az egyetlen rám nézve pozitívnak ígérkező elfoglaltságot, vagyis az evést elvégezzem a nagyteremben, csak épp a göndör hajzatú, érzelmileg túlbuzgó, és egyetleneg megmaradt szobatársam épp az ajtókeretben trónolt, és elállta az utamat, mert ő épp kitalálta hogy pszihomókust vagy mit akar játszani.
A lány erre elhúzta száját, és nem létező szakértelemmel csóválni kezdte a fejét, álla előtt hullámokként ringtak kócos, bongyor tincsei.
- Egész éjszaka nem aludtál, vagy alig aludtál, hajnali négykor felöltözve de karikás szemekkel te már napra készen ücsörögsz a szobában. - ujjain számolva adott nyomatékot a gyanús tényezőknek, amik valóban elég árulkodóak voltak. Kialvatlan kinézet (jó ez mondjuk rossz indok, én mindig úgy nézek ki mint valami exhumált rongybaba), korán kelek iskola időben, és még el is készülök. Azért... basszus, tényleg nagyon meg lehetek viselve, ebben igaza van...
Összeszedtem magam, majd félvállról odavetettem, gőgösen a plafonra függesztve a tekintetem.
- És ezt te ezt mégis honnan tudod? Felcsaptál virrasztónak? - vágtam vissza, habár ezzel magam alatt vágtam a fát, mert csak a lány igazát támasztottam alá.
- Már bocsánat hogy aggódtam érted! Tudod elég nehéz úgy aludni, hogy a barátnődet alig pár perce megalázták egy teljesen alaptalan dologért! - hárította vissza a labdát a lány, s hamár játékos utalásoknál járunk, ezzel az Adu Ászt is bedobta.
Azonnal elbizonytalanodva összegörnyedtem, mint akinek a bűntudat mázsás vasgolyóként nehezedne a hátára.
A torkom elszorult, s persze a jól ismert önharag is meghozta a keserű ízt a számba.
Lehet hogy rosszul esik amit egyes griffendélesek leművelnek velem, de pont azért mert annyian ellenem fordulnak, nem kéne a barátaimat is azok közé taszítanom magamtól, akik eltávolodtak tőlem, mert magamra fogok maradni, amit már így is kiérdemeltem azzal hogy így viszonyulok a segítségükhöz... nap mint nap rájövök, mennyire önző tudok lenni.
- Jó... - adtam meg magam, szaporán járó mellkasom elé téve kezeim. - Sajnálom. Egyszerűen csak kicsinál idegileg ez az egész. Apám mellé túl sok volt nekem ez a tegnapi.. - motyogtam elfúvó hangon. - Értékelem hogy törődsz velem, tényleg, csak... - elcsuklott a hangom, én pedig elfogyott szavakkal, tehetetlenül rántottam egyet a vállamon.
Nem nagyon tudtam hova ragozni ezt az egészet, Hermione a folytatás nélkül is sejtette a véleményem: a hátam közepére sem kívánom most a Parvati-Levander páros ügyét.
A lány jó barátnő módra sokat tudóan bólintott egyet, ábrázata komoly volt, amin igazából valahol meg is hatódtam hogy ennyire fontos ügynek tartja a hogylétem.
- Tudom. - mondta vékony ujjait homlokához emelve, együttérző pihegéssel a hajába túrva, mire az a lehetségesnél is jobban az égnek meredt. - Tudom, és bárcsak többet tehetnék annál amit most felajánlok: - ismét gondterhelten sóhajtott, de utána kinyitotta szemeit és halvány de bátorító mosollyal ajándékozott meg. - Ha bármikor beszélni szeretnél róla...
Én azonban fejem mellé csaptam kezem, majd nagyot legyintettem.
- Ugyan, ezen nincs mit beszélni... Brown és Patil fitogtatták alacsony értelmiségi szintjüket azzal, hogy ostoba összeesküvéseket gyártanak ellenem... - nevetgéltem hamiskásan. - Amúgy meg örülnünk kéne, Lavender és Parvati amúgy is mindig szanaszét hagyták a kenceficéjiket meg az ékszereiket, plusz állandóan elhasználták a meleg vizet.- mondtam, és igyekeztem egy torok köszörüléssel eltüntenti a csalódott remegést a hangomból, és egy pajkos kacsintással hitelesíteni a stílusomat, miszerint ugyan engem nem hatott meg a két lány döntése.
Hermionét azonban nehéz volt átverni, sajnos a megfigyelő képessége nem csak a tananyag tökéletes bemagolására korlátozódott.
Hitetlenkedve felvonta a szemöldökét, de már megemelte talpát és kissé ellépett az ajtó keretből ahol eddig ácsorogva állta utamat, ezzel jelezve hogy nem célja tovább erőltetni a témát.
- Jó, de ha bármikor szükséged van valakire akivel szeretnél beszélni erről... - emelte fel mutató ujját, ami majdnem mellkasba talált, ahogy nagy bősz léptekkel megindultam az ajtó felé, végre szabad utat kapva.
Szememet forgatva lefékeztem, s mivel már kellő közelségbe álltam, játékosan megböktem a vállammal.
- ... akkor te leszel az első akinek szólok. - nyugtattam meg, majd karomat az oldala felé lendítettem, és összefűztem az ő jobbjával.
Megrántottam, majd a klubhelységbe vezető csigalépcső felé invitáltam.
Végig egy ostoba vigyort erőltettem a képemre, miközben végig trappoltunk a hálótermek folyosóin.
Nem engedhettem hogy azt lássák rajtam a barátaim, hogy mennyire fáj az engem érő sok elítélés.
Hiszen... ha már nekem ennyire rossz, legyen érdekem az, hogy nekik ne kelljen annyira rossznak lennie.
Hisz senkinek sincs kedve egész nap az én letört fizimiskámat bámulnia vagy az én nyűgjeim miatt fájlalnia a fejét.
Flower Black nem ér annyit.
A klubhelységbe érve Ronnal és Harryvel kiegészülve indultunk meg a folyosón, amit a reggeli napfény fürösztött meg arany fényében, ám a csodás sugarak glóriája csalóka volt, ugyanis zimankós őszi hűvös uralkodott a falakon belül.
Egészen jó volt, mert amíg le nem értünk a nagyterembe, az enyhe vacogás volt a legnagyobb gondom.
Ám azonban mikor végig suhantunk nyomunkban csattogó talárszegéllyel a kitárt, kovácsoltas ajtószárnyakhoz vezető szakaszon, s meghallottam az onnan kiszűrődő lelkes zsibongást és evőeszközök fémes csikordulását a porcelántányérokon, azonnal elbátortalanodtam, és egy örökkévalósággá tettem az utolsó lépcsősoron való lekocogást, ugyanis görcsösen ökölméretűre ugrott a gyomrom, hacsak eszembe jutott, hogy hány lenéző, sötét pillantás vár rám odabent. Parvatiék akciója után a legrosszabbra tudtam gondolni, már olyan rémképek közt sodródtam a zavaros elmémben mint a máglyán elégetés vagy hogy mindenki egyszerre húzik fel mikor beérek oda.
Végül csak odaértünk a repedezett ódon falig kitárt tölgyfa ajtóhoz, és én egy pillanatra megálltam, hogy teletöltsem tüdőm levegővel, hogy aztán gondterhelt sóhaj közepette azt kiengedjem, s rögtön utána imbolygó léptekkel meginduljak befelé, minél előbb, hogy az aggodalmasan hátra forduló Hermione ne fogjon gyanút.
Megemeltem a lábam, majd remegő sarkam halk koppannással letettem a kőre, aztán ezt bal lábbal is, rogyadozó térddel és halványan remegő ajkakkal betoppanva a nagyterembe.
Az asztaloknál zsúfolásig teltek meg az ülőhelyek élénken falatozó diákokkal, és alapjáraton azonnal elégedetten nyalogatni kezdtem volna az ajkam a sült kolbászok és pörkölt hagyma fűszeres, frissen sült illatára,de most a görcsösen tótágast álló gyomrom valahogy nem akarta befogadni a finom koszt szimatát. A plafon komoran, szürkésen, ám a nap sárga korongjával megkoronázva húzódott át a diákok feje felett.
A nebulók mintha megérezték volna a jelenlétem, azonnal megannyi összehúzott szemöldök, fanyarul lebiggyesztett ajak és rosszallóan káprázó szempár lövellt felém.
Megdermedtem, úgy akadt meg bennem a levegő mint torkon a félre nyelt víz. Ijedt pillantással nyugtáztam a rajtam megállapodó arcokat, és zihálni kezdtem mint egy csapdába esett nyúl.
A mellkasomat szaporán püfölte a szívem, ami hirtelen mindenhol ott volt: a torkomban lüktetve, a fülemben tombolva, a bordáimat ostromolva...
Ennyit arról, hogy ma megszokom a fenálló helyzetet.
Legszívesebben azonnal sarkon fordultam volna, és egyenest vissza a Griffendél toronyba, be a klubhelységbe, vissza a baldachinos ágyam függönyének rejtekébe rohantam volna, ám Hermione természetesen észre vette hogy riadtan, kővé dermedve megakadtam az ajtóban, és azonnal fejét hátracsapva, le nem véve rólam anyáskodó tekintetét, lemaradt, kezét a könyököm alatt átbújtatva szorosan belém karolt, majd egy rántással elérte hogy előre dőljek, és ha nem akartam pofára esni mint egy kidőlt cölöp, kénytelen voltam esetlen tipegéssel utána sietni.
Erőtlen voltam, csak azért nem roskadtam a padlóra mert a lány hősiesen vonszolt maga után, pedig úgy csoszogtam és botladoztam mint egy zombi.
- Zárd ki. Nem érnek annyit hogy foglalkozz vele... - hajolt felém a lány, lehellete sápadt arcomat cirógatta, haja pedig hullámos zuhatagként temette be a vállamat.
Könnyű azt mondani - gondoltam, miközben hatalmas nyeldeséssel igyekeztem a szégyent leküldeni, és olyan rettegő ragaszkodással kapaszkodtam Hermione jelenlétébe, amilyen erősen a karját szorongattam mentőövként.
Tekintetemet makacsul letapasztottam a padlóra, és a talpaink alatt elsuhanó, durva, sok szegélyű köveken tartottam, hogy én ugyan fel nem nézek addig amíg le nem ültem barátaim óvó gyűrűjébe a sok bámészkodó elől, ám ekkor a Mardekár asztala felől harsány röhögés hangja csendült fel, amire azonnal megfeledkeztem a fogadalmamról, és hatalmasat ránduló, ijedten megugró vállakkal felszegtem az állam, és a hang forrása felé pislogtam.
Draco Malfoy összetéveszthetetlen, tejfelszőkén ragyogó feje búbját, alattomos tésztaképét és hevesen gesztikuláló karjait pillantottam meg, ahogy egy csapat mardekáros körének kellős közepén állva, derültségéből ítélve valami roppant szórakoztató dolgot mesélt nekik.
Mikor elhaladtunk mellette, behajlította térdeit, fejét drámaian hátraszegte, arcára bágyadt tekintetet illesztett, kézfejét a homlokára tapasztva látványosan ájulást színlelt.
Hallgatósága dörgő kacajjal jutalmazta a paródiát, ami csúnya visszhangként pattogott a márvány falak közt.
Harry, aki előttünk lépkedett, azonnal megalázottan összegörnyedt, és komoran összefonva karjait maga előtt, úgy haladt tovább, fekete tincsektől borzas feje csalódottan lebillent.
Hermione villámló pillantással hátra tolta nyakát, és úgy nézegette a görény produkcióját és a nézőközönségét, majd visszatekerve fejét, barátja vállára tette kezét.
- Ne törődj vele. - szólt gyengéden, miközben vézna ujjaivval baráti támogatással rámarkolt a fiú feszültségtől merev vállaira, és feléje hajolva kénytelen voltam én is kissé megdőlni, mert jobbja továbbra is az én karomba volt fűzve. - Nem érdemel annyit, hogy bosszankodj rajta. - szinte ugyanazokkal a szavakkal élt, mint amivel engem buzdított be a terembe.
Ám hogy a lány szavait tőből megcáfolja, szinte azonnal jelentkezett a konkurencia, egy visító, tűrhetetlen magas hangú vinnyogás kereteiben.
- Hé Potter! - hangzott fel egy gúnyos sipítás, amire az egész társaságunk azonnal egy emberként kapta hátra a fejét. A gúnyoros megszólítás forrása pedig nem más volt, mint Pansy Parkinson, egy bubifrizurás, rókaképű mardekáros lány, Draco elsőszámú rajongója, maga Malfoy után persze. - Potter! - vakkantotta ismét fufruját rázogatva, holott már mindannyian őrá néztünk. - Jönnek a dementorok! - visongta vihogva, karjait feje mellett felemelte, körmeit behajlította és idétlen dülöngéléssel igyekezte rekonstruálni az azkabani szörnyék mozgását, miközben éles hangon így rikoltozott: - Húúúúúú!
Mindannyian valósággal felsóhajtottunk megkönnyebbülésünkben, mikor odaértünk a griffendélesek asztalának azon részéhez, ahol ismerős és nem elítélő arcok, mint a Weasley család tagjai vagy Neville Longbottom fogadott.
Mikor megláttam az ikreket, kihúztam a karom Hermione fogásából, és siető léptekkel odakocogtam melléjük.
Lábamat elemeltem a talajtól, átléptem a pad felett, majd megismételtem ezt a másikkal is, és kimerülten lehuppantam Fred mellé, aki épp nem túl gusztusos módon torkig nyomta a kezében tartott bundás kenyér héját.
Bősz csámcsogással rágta meg majd nyelte le, és már keze át is ívelt előttem ahogy újabb adagért nyúlt, ám mancsa megállt a levegőben, őmaga pedig egy aggodalmaskodó pillantással meredt az arcomra. Ami valljuk be, nem lehetett épp bizalom gerjesztő látvány.
- Héj, Blöki... - hajolt felém, majd vállát gyengéden az enyémnek koccintotta. - Minden rendben?
Én csak hátrafordultam, s megláttam ahogy egy hollóhátas lány rosszallóan a barátnője fülébe motyog valamit.
Nagyot szisszenve vissza fordultam az üresen csillogó tányérom és Fred rám meredő pillantása irányába.
- Eh... - legyintettem, majdnem leverve a serlegem, ahogy mutató ujjam nagy lendülettel a szájának ütődött. - Passzold a limonádét... - hárítottam a kérdést, amire úgy is tudta a választ, és Fred kivételesen mellőzve a bolondos vicceit (pedig kifejezetten szükségüket éreztem volna, hisz azok bármilyen pillanatban megállták a helyüket ha szívderítésről volt szó), kezét a citromos löttyel teli kancsóra tette, és felém tolta azt.
- Tessék a harmadikos órarendek. - szólt George, miközben én szorosan markolva az edény fülét nagy adagot locsoltam a poharamba a tartalmából, s a fiú eközben felém tolt egy táblázattal tele firkált pergament, majd mikor Harryhez ért, keze megállt a papírosztogatásban és összevont szemöldökkel meredt harmadikos barátjára. - Neked mi bajod, Harry? - kérdezte mohón fürkészve a fiú fanyar ábrázatát.
Ron eközben megkerülve az asztalt, helyet foglalt bátyja előtt, és sötét pillantást küldött a mardekárosok felé, miközben a nagy dúlás-fúlás közepette azt sem figyelte mit halmoz a tányérjára, bár őt ismerve legyen az akármi, el fog fogyni.
- Malfoy - felelte bosszankodó morgással testvérének Harry helyett.
George épp akkor nézett Malfoyra, mikor az megint ájuldozást mímelt.
- Kis tetű - köpte megvetően, mikor lelohadt mosollyal visszafordult felénk. - Amikor a dementorok a mi fülkénk felé jártak, nem volt ilyen nagy a szája. - dohogott, miközben az utolsó órarend kiosztása után olyan haragosan nyársalt villájára egy falat szallonát, hogy majdnem a tányért is átlyukasztotta. - Úgy menekült be hozzánk, mint akit kergetnek, igaz Fred? - fordult ikre felé, dühösen hadonászva a vaseszközre szúrt falattal, ami elől nem győztem kitérni.
Megvetően felhorkantam, miután nagy korty limonádéval igyekeztem haragosan forró torkomat lehűteni.
- Bárcsak láthattam volna... - dünnyögtem a kis vakarcs felé küldve egy lekezelő tekintetet.
- Majdnem összepisilte magát. - bólogatott tódítva Fred, arcát grimaszba húzta a méla undor, ahogy Malfoyra gondolt.
George eközben megborzongott.
- Én se ugráltam épp az örömtől. - folytatta, miközben arcán fancsali ábrázat jelent meg, szeplői már nem izzodtak játékosan hosszúkás arcán. - Iszonyú alakok azok a dementorok...
- Ne is mondd... - suttogtam, ahogy a hideg végig iramodott a hátamon, s eszembe jutott a csuklyás rémek vérfagyasztó hangja, amit a jelek szerint csak én hallok...
Azonnal jeges félelem áradt szét a szívemben, s már alig vártam, hogy Remussal jussunk valamire az ügyben, és végre valakivel átbeszéljem az aggasztó jelenséget, ami azóta mély szöget ütött a fejemben.
- Valahogy megfagy tőlük az ember. - csóválta fejét egyetértően Fred.
- De ti nem ájultatok el - motyogta megsemmisülten meredve maga elé Harry.
Azonnal dühösen megvillamt a szemem, villámokat szóró tekintettel jutalmaztam a fiú önostromoló szavait.
Ezt tegnap azt hittem világosan a fejébe kupáltam hogy ezen miért nem kéne rágódnia.
- Felejsd el! - legyintett George, megtestesült pártolómként Harry önmarcangolása ellen, amit egy elégedett félmosollyal jutalmaztam. - Apának egyszer el kellett mennie Azkabanba... - kezdte el mesélni. - Emlékeztek? - fordult felém és Fred felé, mire mind ketten azonnal nyakig merülve a kellemetlen emlékben, komoran bólintottunk. - Utána mesélte, hogy soha nem járt még olyan rettenetes helyen. Holdsápadtan, remegve jött haza... - emlékezett vissza orrát keserűen felhúzva. - A dementorok kiszívják az örömöt a levegőből maguk körül. A legtöbb rab megtébolyodik odabent. - ecsetelte a fiú, miközben szemeit szörnyű emlékek fellege homályosította el.
Nekem is nehezebben csúszott le a torkomon a limonádé, ahogy eszembe ötlött Arthur, aki utána napokig sápadt volt, a legkisebb neszre is verejtékezve felkapta a fejét, és az étvágya is csak jóval egy hét után tért vissza.
- Vagy eleve tébolyultan kerül be oda, ezek a borzalmak pedig csak addig tetézik a dolgot, amíg az illető meg nem szökik... - pirítottam rá a lényegre morcosan, mire mindenki sokat tudóan elhallgatott, és kelletlenül hümmögött.
Fred azonban felcsillanó szemekkel, egy lelkes csettintéssel megpróbált életet lehelni a letört társaságba.
- Majd meglátjuk, a kviddicsmeccs után is lesz-e még kedve Malfoynak nevetni. - jegyezte meg a fiú, cinkosan kipislogva azon az ablakon, ami a varázslósport játékának pályául szólgáló póznái felé nézett. - Mi nyitjuk a szezont és ellenük játszunk.
Ezen hír hallatán még a világfájdalommal teli szemeim is felcsillantak, s mindannyian reménytelien váltottunk a másikkal egy fellelkesült mosolyt.
Harry, aki már elsősként a Griffendél kviddics csapatának oszlopos tagja volt, nem mellesleg az évszázad egyik legjobb fogója apja nyomdokait követve, és Malfoy aki tehetségtelen önmagát pénzzel kompenzálva bevásárolta magát a háza csapatába, eddig egyetlen kviddics meccsen mérték össze tudásukat.
Akkor a mardekáros húzta a rövidebbet, ami mondjuk várható volt, mert Harry tehetségével aligha akadt valaki az egész iskolában aki felvehette vele a versenyt. Pazar győzelem volt az a vörös oroszlán számára.
Harry a meccs emlékétől láthatóan felderülve megragadott egy kanalat és némiképp már őszintébben felragyogó mosollyal nagy kupac kolbászt és sült paradicsomot halmozott tányérjára.
Én pedig, mint a fiú lelkes drukkere és csapattársa (tavaly sikerült póthajtónak bejutni a játékosok közé),még én is nagy nehezen leerőltettem a torkomon egy kis adag tükörtojást, bár az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a tányéromom landolt forró ételcsodáért nagyban Fred kanalat markoló keze volt a felelős, azért hogy gépiesen magamba is lapátoltam, pedig a fiú unszoló pillantása.
Miközben mindannyian neki látttunk a reggelinek, Hermione ujjai közé csípte az órarend pergamenjét, és orra elé emelve szorgosan bogarászni kezdte azt.
- Juj, de jó! - lelkendezett, miközben örömtelien belekortyolt gőzölgő kamilla teájába. - Ma már lesznek óráink az új tantárgyakból! - emelte meg mutató ujját, boldogan a négyzethálós órarend egy rublikájára bökve, ahol cikornyás betűkkel a "jóslástan" állt.
Szórakozottan lehajoltam hogy belekukkantsak a sajátomba, és azonnal izgatottan feldobbant a szívem, mikor megláttam hogy ma lesz legendás lények gondozása óránk is. Mivel eddig acélos elhatározásom volt hogy varázslényekkel akarok foglalkozni ha majd felnőtt leszek, ezért erre az órára abban a minutumban elhatároztam hogy remekelni szeretnék. Igazából ez nem is lesz nehéz, tekintve hogy a mi csupaszív behemótunk lesz a tanár, akivel bőven osztozunk a varázslények iránti szenvedélyünkben.
Ron eközben oldalra dőlve, állát felszegve belekukkantott a lány órarendjébe, szeme azonnal elkerekedett, majd el kezdte a fejét csóválni.
- Itt valami nem stimmel Hermione. - közölte értetlenül vizsgálva a buzgón olvasgató lány arcát. - Vagy tíz órára akarnak elküldeni téged naponta. - mikor ezt a mondatot kiejtette ajkain, majdnem arcon köptem a limonádémmal a velem szemben ülő Harryt. Hogy... mi? Tíz órára!? Annyi a RAVASZ vizsgás diákoknak nincs egy naponta, mégis mi a fészkes fene van a lány órarendjével? - Ez képtelenség. - szögezte le az igazat a vörös hajú, miközben elmélázva rágcsált egy falat szalonna bőrt, nyitott szájjal persze, amit látva bosszankodva elfordultam, és valahogy már nem maradt undorom a tojásom maradékához.
- Ne aggódj, megbeszéltem a dolgot McGalagonnyal. - intette le hadarva a lány, majd mégjobban a pergamenjébe temetkezett.
- De hát nézd meg - bökött a lapra nevetve Ron, miközben már én is kíváncsian hajolgattam a lapocska felé, hogy megnézzem, ugyan mi a jól érlelt holdborjú szarvért van a lánynak olyan órabeosztása, mint egy diplomázó, Merlin díjú mágusnak. - Mondjuk ma délelőtt, kilencóra, jóslástan. És alatta: kilenc óra, mugliismeret. Aztán... - Ron még közelebb hajolt a fecnihez, és hitetlenkedve meredt rá. - Idenézz! - kiáltott fel, mire már az egész baráti társaságunk úgy fogta közre a lányt és a kezében markolászott lapot, mint egy kupaktanács. - Alatta: aritmetodima, kilenc óra. - dőlt hátra értetlenül ingatva a fejét Ron.
Én eközben szintén vissza csüccsentem a padra, és homlokomat ráncolva vizslattam Hermione arcát, aki olyan természetes könnyedséggel szúrt a villájára egy darab paprikát, mintha három helyen ugyan abban az időben ott lenni semmiség lenne.
- Hermione, tudjuk hogy szorgalmas vagy, - kezdtem finoman. - de ez még neked is sok! - intettem kitárt ujjakkal a kezében szorongatott, lehetetlen órarendre. - Hogy tudsz majd egyszerre három tanórán ott lenni? - faggattam, mert semmi ötletem nem volt, ebből hogyan verekszi ki magát a túlbuzgó leányzó.
- Ne butáskodj, Flower - csapta le serlegét bosszankodva Hermione, mire az előtte heverő lágytojás vészesen megbillent kelyhében. - Persze, hogy nem leszek egyszerre három órán! - kétkedő arccal vártam a folytatást hogy akkor ugyan magyarázza meg miért van három, ugyanakkor zajló óra a papírjára vésve, de a lány letudva a beszélgetést, tovább falatozott, csendben olvasgatva a túlzsúfolt papírlapot.
- Hát akkor...? - puhatolóztam tovább.
A lány erre a plafonra emelte szemét, és ingerülten megfeszítette állkapcsát.
- Kérem a lekvárt - váltott témát sietősen, idegesen felkönyökölve az asztalra, kitárt tenyérrel jelezve hogy adjuk oda neki a kért dolgot.
Ron rámarkolt a piros eperdzsem üvegére, és már át is emelte volna a lánynak, amikor keze megállt, és ismét értetlenül megcsóválta a fejét.
- De hát... - habogta.
- Miért zavar annyira, hogy kicsit zsúfolt az órarendem? - csattant fel a lány, majd átlendítve kezét az asztal felett, kimarta barátja kezéből a lekváros befőttes üveget, és idegesen lecsapta maga mellé. - Mondom, hogy megbeszéltem McGalagony professzorral. - zárta le dühöngve a témát, miközben erőszakosan a dzsembe tuszkolta kését, és olyan erőteljes mozdulatokkal kezdte megkenni a pirítósát, hogy az több darabra kezdett szakadni, és a morzsák kuszán doboltak a tányéron, ahogy lepotyogtak.
Eléggé furcsának tartottam Hermione hárítását meg úgy amblokk azt hogy három órán akar ott lenni egyszerre.
Jó, megértem én, hogy mennyire fontos számára az iskolában elért jó eredménye, és hogy egy fikarcnyit sem akar kimaradni az iskolai életből, és még azt is valahol megértem, hogy saját maga számára ezt úgy tudja kibontakoztatni, ha minden órán részt akar venni... de könyörgöm.
Egy az, hogy az olyan órák mint például a mugliismeret, egy muglik közt nevelkedett lánynak, nem sértésből, de teljesen felesleges.
Nem maradt volna le sok mindenről...
Másrészt pedig hogy akarja megoldani?
Egyik héten erre megy el, a másik héten arra? Vagy az óra első harmadában itt, a másodikban ott, harmadikban megy a következőre?
Vagy időutazást tanul?
Fejemet ingatva találgattam össze-vissza, hogy ugyan mi fog ebből kisülni, ám ekkor egy hatalmas darab alak robbant be a nagyterembe, aki ha akarod sem tudod nem észre venni.
Hagrid érkezett meg döngő léptekkel, haja a szokásos módon mint egy megperzselt csipkebokor, arca vidám és pirospozsgás (már amennyit bozontos szakálla enged látni belőle), hatalmas testén ott feszített óriási vakondbőr kabátja, s hatalmas lapátkezében egy döglött görényt lóbált.
Annak láttán azonnal felkavarodott a gyomrom, és a tükörtojás kíméletlenül megindult a torkombam felfelé. Ráadásul a vadőr hatalmas, öles lépésekkel odacammogott a mi asztalunkhoz, és amint lefékezett mellettünk, megcsapta orrom a szerencsétlenül járt állat rothadó bűze.
A rekeszizmom összerándult, és csendben öklendezni kezdtem, miközben tenyeremet arcom elé emelve igyekeztem eltakarni az orrom, és könnybe lábadt szemekkel hunyorogtam a behemótra, aki mindebből semmit sem vett észre, továbbra is nagy boldogan himbálva a halott görényt, integetett nekünk.
- Na, gyerekek? - üdvözölt minket, kitinszín szeme büszkén és izgatottan csillogott. Addigra rajtam kívűl Seamus Finnigan és még pár elsős lány ruhája ujjába temette arcát, a halott bűzt megérezvén. Én továbbra is csendben fulladoztam és krahácsoltam a fekete anyagba, még mások sietve lecsapták evőeszközeiket, és hátrahagyva maradékukat, sietve elhagyták az asztalt. - Veletek lesz a legelső órám! - rikantotta vidáman a vadőr, mire igyekeztem bárgyú vigyort erőtletni a képemre, és arra koncentrálni hogy az örömhír elvonja a figyelmem a borzalmas szagról. - Rögtön ebéd után! - valahogy nem ragyogott fel az arcom ilyen szagban a kaja gondolatára. - Ötkor keltem, hogy legyen időm mindent előkészíteni! - mesélte lelkesen lóbálva a döglött emlőst. Behunytam a szemem mint egy kacskaringós hullámvasúton. Pfuj... - Csak el ne szúrjam... tanár vagyok! Hát nem hihetetlen? - paskolta meg oldalát kitörően lelkes kiáltással Hagrid, majd egy utolsó izgatott mosollyal ajándékozott meg minket, és aztán végre ellépett mellőlünk a tanári asztal felé, kezében a görényt himbálva.
Szó ne érje a ház elejét, semmi bajom Hagriddal, sőt imádom az életvidám vadőrünket, a lankadatlan optimizmusával és hatalmas szívével, de ha még egy percig szagolnom kell annak az elhullott állatnak a bűzét, abban nem lesz köszönet, főleg ha visszaadom a tányéromra a reggelimet.
A tanárok elfacsarodott orrát nézegetve ők is hasonló véleményen lehettek a frissen érkezett Hagrid nem annyira friss hozományával.
- Kíváncsi vagyok, miféle előkészületekről beszélt - jegyezte meg Ron, nem minden aggodalom nélkül.
Utalása azonnal értelmet nyert, hacsak orrán ráncba szaladt szeplőket és a háztájőrző ujjai közt szorongatott tetemet összegeztük.
- Én is, habár ha ilyenhez hasonló lesz, első dolgom lesz orrcsipeszeket beszerezni és minden órája után egy napig áztatni magam a prefektusi fürdőben, és persze szappannal inhalálni. - vetettem oda az irdatlan szagtól kicsordult könnyeimet talárom fekete ujjával szárítgatva, mire az asztalunknál a nap folyamán végre egy igazi, szívből jövő kacaj harsant fel a barátaink részéről.
Miután elhalt a hahotázás, mindannyian körbe kémleltük a termet, ahol a diák sereg már igencsak megritkult, és kivételesen nem Hagrid görénye miatt (habár az se kizáró ok), hanem az idő már igencsak szorított minket, lassan már a megszeppent elsősök is mind elszállingóztak órára.
Ron szájába gyömöszölte sajtos rolója maradékát, majd sajtkrémtől maszatos ajkakkal az órarendjére pillantott.
- Jobb lesz ha sietünk. - dörmögte teli szájjal, mire fintorogva rátapasztottam ujjam egy szalvétára, és elé löktem. A fiú nem zavartatta magát, lenyelte a falatot, majd ugyanolyan maszatos ajkakkal folytatta. - A jóslástanterem fent van az Északi Toronyban. Legalább tíz perc amíg odaérünk. - emelte csuklóját orra elé, majd megkocogtatta a karórája számlapját.
Kapkodva befejeztük a reggelit (már akinek volt undora Hagrid akciója után, én speciel úgy toltam el magam elől a tojást, mintha sarat kellett volna ennem), majd búcsút intettünk az ikreknek, vagyis búcsút intettünk volna, ám mikor felhúztam térdem, átpördülve a pad másik oldalára, George megragadta a kezem.
- Öhm... Figyu Flo... - kezdte, mikor induló félben kérdőn felvontam a szemöldököm, s felé fordultam. - A jóslástan tanár... nos... - kezdte, ám szavai dadogva elakadtak.
Ikertestvére segítségére sietve ehajolt válla felett és rám nézett.
- Kicsit fura szerzet. - fejezte be helyette Fred.
- Úgyhogy ne nagyon vedd magadra az ilyen vészmadárkodós handa-bandáit, oké? - nézett nagy komolyan a szemembe George, mire eresztettem egy bizonytalan bólintást, majd elrúgva magam a széktől, futtába átkaroltam a két fiút, majd sietve megiramodtam Harryék nyomába.
Mikor sebes léptekkel elhaladtunk a Mardekár asztala mellett, Malfoy ismét ájuldozást színlelt.
A fel-feltörő nevetés a bejárati csarnok túlsó végéig kísért minket, miközben mindannyian bosszús átkozódás közepette hagytuk magunk mögött a folyosókat.
Az Északi Toronyba vezető út a vártnál is hosszabbnak bizonyult. A zegzugos kastély még két év után is tartogatott meglepetéseket számunkra. Az Északi Toronyban speciel eddig soha nem jártunk még.
Nehéz táska súlya rángatta a vállunkat, miközben céltalanul róttuk az üres ódon folyosókat, falak suhantak el mellettünk egyhangú barna kavalkáddá olvadva, és zárt tanterem ajtók fogadtak minden egyes kilincs lenyomásra.
Márvány lépcsők sokaságán caplattunk fel, hajunk zászlóként lengett menetszél cirógatta arcunk után,cipő talpaink négy elveszett, zavart ütemként toporgott a köveken, és mint halak a korall közt, céltalanul vettük be a kanyarokat, és lassan be kellett ismernünk hogy fogalmunk sincs hova tartunk, eltévedtünk.
- Biztosan....van....rövidebb út is... - zihálta Ron, miután megmásztuk a hetedik hosszú lépcsősort is, térdünket nehézkesen felemelve lelépve az utolsó fokról.
Nem voltunk előrébb, egy újabb kihalt, üres folyosó közepén bukkantunk fel.
Tanácstalanul forgolódtunk körbe, ám a lázas keresgélés ellenére sem találtunk semmit, ami elárulta volna, hogy merre induljunk tovább; közel s távol az egyetlen tárgy egy jókora, üres pázsitot ábrázoló, bronz keretes festmény volt.
Hermione megemelte mancsát, majd ujjaival kisepert egy jókora adag hajat a szeméből, a göndör tincsek rakoncátlanul libbentek el siettségtől kipirult arca elől.
- Szerintem jobbra kell mennünk. - vélekedett, igyekezve csillapítani szapora légzését.
- Nem hinném. - rázta a fejét Ron, vörös tincsei ostorként verdesték szeplővel telehintett arcát, ami veszettül forgolódott valami jel után, ami megmutatja egyáltalán jó irányba jöttünk-e eddig. Szeme felcsillant, majd mutató ujját egy apró ablak felé lendítette, ahol lustán pislogott be a napfény. - Az a déli irány. Nézd, az ablakból látszik a tó! - bökött a falatnyi nyílás felé, ahonnan valóban látni lehetett a hatalmas tó feketéllő tükrén meg-megragyogó napsugarakat, és annak a medrét keretező busa nádast.
Én elég hasztalannak bizonyultam, ugyanis én csak tanácstalanul vonogattam a vállam, és szórakozottan pásztáztam a fenséges márvány falakat és hosszan nyújtózó, kirakásos kőpadlót, amíg Harryre nem tévedt pillantásom.
Ő ugyanúgy csak csendben hallgatta Ron és Hermione helyes irányról való civakodását, de ő eközben nem forgolódott, hanem meredten bambulta a kihelyezett műalkotást.
Jobb tennivaló híján, mivel csapnivaló tájékozódási képességemmel úgysem járulnék hozzá túlzottan a helyes irány megtalálásához, összefűztem hasam előtt a két kezemet, majd mellkasom eltekerve én is érdeklődve a festményre néztem.
A pázsitra eközben lomhán emelve húsos combjait, beporoszkált egy kövér, almásderes póni, és fejét leszegve a puha fűtengerbe, békésen legelészni kezdett, fényes fehéres sörénye nyakára lapult, patáival pedig élénk érdeklődéssel bökötte az útjába kerülő szaftos fűcsomókat.
Rég megszoktam, hogy a roxforti festmények figurái ide-oda sétálnak, beszélnek, és rendszeresen átmennek egymáshoz látogatóba, de ennek ellenére mindig lenyűgözött a színes kis alakok és festménylakók mozgalmas élete, mert ahogy kötetlen járkáltak ide-oda, néha még az arra járó diákkal vagy tanárral is szívesen trécseltek egyet vagy csak pajkosan megszólították őket, csak hozzá adott a kastély misztikus varázsához.
Belefeledkeztem a békés tájképbe és a bájos állat nyugodt jelenlétébe, egészen annyira, hogy valósággal majdnem felsikkantottam, mikor kisvártatva a hangulatos összképet egy esetlenül mozgó alak zavarta meg.
A kép jobb oldalán egy tömzsi, pufók lovag alakja csörtetett be a képbe, ezüst páncélja kopott rétegként feszült a kis figura dundi végtagjaira, sisakján egy lekonyult fácántoll lengedezett heves mozdulataira. Kerekded derekát egy szíj érte körbe, amin egy viseltes hüvelyben hatalmas, rozsdás markolatú kard lötyögött.
Kacsázó léptekkel imbolygott be a képbe, megzavarva annak háborítatlan csöndjét.
Nehézkes páncélja térdén a zöld foltok arról árulkodtak, hogy nemrég leesett a lováról.
Egészen a kép közepéig sikerült beharcolnia magát, végül kurta nyakán azonnal rándult egyet a feje, ahogy észre vett minket.
Lábait behajlítva elrúgta magát, majd karjait meglendítve egy esetlen pörgő ugrással szembe penderült velünk.
- Hah! - kiáltott fel reszelős, férfira hajazó de elég vinnyogósan csengő kurjantással, fényes acélkesztyűbe bújtatott mutató ujja vádlón lendült felénk. - Galád haramiák! - rikácsolása kizökkentett a meredt bambulásból, és ijedten összerándulva, hátra hőkölve nyugtáztam az idegbeteg kis figura harsány pampogását. - Arcátlanul betörtök birtokomra? Tán bukásomon jöttetek derülni? - vont kérdőre minket.
Zavartan megköszörültem torkom, majd hevesen megráztam a fejem, hajam mint a leeresztett függöny, csapdosott fejem körül.
- Nem... - habogtam. - Mi nem azért... - kezdtem volna kezeimet védekezően felemelve hárítani a pöttöm kis lovag vádaskodását, ám az mit sem törődve óbégatott tovább.
- No de majd kardom móresre tanít! - sziszegte a kicsi férfi.
Harry, Hermione, Ron és én meghökkenve bámultuk a jelenetet, az ellenséges fortyogás és az abszurd látvány hamar elhallgattatott mindannyiunkat.
A kis lovag leeresztette két görbe karocskáját övéhez, majd ujjaival rámarkolt fegyverére, és egy erőteljes rántással előhúzta az életlen pengéjű fegyverét.
Remegve megemelte kezeit, majd el kezdett mindenféle irányba hadonászni vele, még a vásznon is nehézkes suhogást keltett a kard tompa éle, s mind eközben a figura dühösen fel-alá ugrált.
A kard azonban túl hosszúnak és nehéznek bizonyult neki: egy lendületes suhintás után elvesztette az egyensúlyát, megbillent előre és szélmalomként hadonászó karokkal és páncél csörgéssel kísérelve orra bukott. A póni, feltehetőleg a mufurc kis katona hátasa ezzel mit sem törődve tovább harapdálta a füvet.
Harry óvatosan tett egy lépést a kép felé.
- Nem ütötted meg magad? - tudakolta sajnálkozva végig mérve a pázsiton elterült kis alakot, miközben lassan kinyújtotta a kezét a lovag felé.
- Ne közelíts hitvány, pór kutya! - vakkantotta idegesen a férfi, fejét felemelve még az addiginál is szánalmasabb látványt nyújtott, ahogy félrecsúszorr sisakrostélya mögül meredt ránk. - Vissza beste!
Aztán a pukkancs alak felült, kardját maga felett átemelve a földbe szúrta heggyel lefelé, majd arra támaszkodva nagy nehezen feltápászkodott.
Ettől azonban a penge belefúródott a földbe, így amikor a lovag arra markolva megpróbálta kihúzni, az makacsul mozdulatlan maradt, mintha mindig is ott lett volna.
A lovag erre dühös morgások közepette cibálni kezdte a fegyvert, ám az csökövényen, szilárdan továbbra is ott maradt a földrögek közé fúródva.
Végül az apró hős elengedte a markolatot, és hagyta hogy minden erő kifusson végtagjaiból, őmaga pedig kimerülten fenékre huppant a smaragdzöld pázsiton.
Feje felé nyúlt, majd felpöckölte sisakrostélyát, ahonnan előbukkant cserzett, barnás bőre, kócos, csálé bajusza és morcos ábrázata.
Egy lusta mozdulattal letörölte a verítéket arcáról, én pedig azonnal morfondírozni kezdtem az olyan jelentéktelen dolgokon, mint például hogy tud egy festmény izzadni.
Harry eközben hasznosabb elfoglaltságot eszelt ki: kihasználva a fegyver szünetet, ismét megkísérelt barátságos hangot megütni a pöttömke harcossal.
- Figyelj, lovag - szólt kissé fejet hajtva, zavartan pislogva az ereje vesztett férfira, mert nem nagyon tudta hogyan kell szót érteni egy meleg vérmérsékletű, hiperaktív középkori hőssel. Mentségére legyen szólva, egész jól csinálta, annak ellenére hogy elég lehetetlen és nevetséges probléma az imént elmondott. - mi az Északi Tornyot keressük. Nem tudod véletlenül, merre van? - érdeklődött udvariasan.
Én már húztam volna be a nyakam hogy átvészeljem a kis figura újabb dühkitörését, ám legnagyobb meglepetésemre a harcos komor arca úgy ragyogott fel, mintha Harry egy vadi új kardot ajánlott volna a földbe rekedt helyett.
Egy szempillantás alatt olyan derű mosoly terült el a lovag napcsókolta bőrén, hogy hófehér fogsora még a vászonra vetve is vakítóan ragyogott.
- Kaland és kutatás! - harsogta lelkesen, reszelős hangja egy pillanat alatt kellemes, barátságos baritonba csapott át, miközben ő dundi végtagjai és hatalmas pocakja ellenére fürgén talpra szökkent. - Jertek nyomomban, jámbor vándorok! - intett nekünk. - Hitemre, célba érünk, vagy hősként hullunk el a harcmezőn!
A katona még egy meddő kísérletet tett a kard kiszabadítására, majd miután odakecmergett a pónihoz és megpróbált felkapaszkodni de az lerázta magáról, felénk fordulva így kiáltott:
- Gyalog kelünk hát útra! Fel, bájos hölgyek és jó urak! - intett nekünk, majd termete ellenére sebes vágtágba kezdett, és eltűnt a kép bal sarkában, zörgő páncéllal.
A lovag lelkesedése ragadósnak bizonyult, ugyanis hiába barangoltuk már be majdnem a fél kastélyt, azonnal sebes léptekkel a férfi után iramodtunk. Vagy csak féltünk hogy nem érünk oda időben az órára.
Miközben olyan gyorsan futottunk (mondom, termete ellenére igen fürge kis figura volt), hogy a menetszél össze-vissza cibálta a hajunkat, és mellettünk teljesen egybe olvadtak az ajtók és folyosók, igyekeztünk nem egymásnak csapódni rohanás közbe, egymásnak, vagy épp a falnak, ugyanis a kis kísérőnk olyan hirtelen váltogatta az irányokat, hogy volt hogy csak az utolsó pillanatban sikerült csikorgó sarkakkal lefékezni, végig siklani a márvány padlón, majd újra lendületbe hozva lábunkat tovább futni, ahogy a kanyarokat is élesen kellett bevennünk.
Többnyire a páncél csörgését követtük, de néha láttuk is újdonsült kalauzunkat, mikor az felbukkanva átvágott egy-egy festményen.
Zihálva épp oldalra lendítettem lábam, hogy egy nagy szökkenéssel kitérjek Ron lengedező táskája elől, majd kapkodtam is tovább lábam, aminek trappolós zaja éktelen zene-bonát csapott a többiek cipőkopogásába és a lovag páncéljának zörgésébe vegyülve.
- Nem lankadhatunk, hisz most jön a java! - rikkantotta a figura, lelkes hangja viszhangozva szántotta végig a folyosó csörtetésünktől eleve megzavart csendjét, ugyanis vaskos páncélba bújtatott válla felett ellesve észre vette, hogy Ron szaporán járó mellkasát markolászva, sípoló tüdővel lassít a tempóján, és kicsit nehézkesebben kezdi szedni lábait.
A következő pillanatban eltűnt a hangzavar ellenére békésen hortyogó apáca festéményéről, hogy aztán váratlanul megpillantsuk őt egy csapat megszeppent, krinolinos hölgy képének míves keretében, akik az általunk átvágtatott folyosó végén lévő csigalépcső falán lógtak.
Szuszogva odakocogtunk a tekervényes lépcsősorhoz, majd megragadva annak vörösre mázolt, spirál alakban felszerelt korlátját, elkezdtünk felkaptatni a keskeny fokokon.
A meredek csigavonalat követve (pedig reménykedtem benne hogy ennyi fejvesztett szaladgálás után nem kell megmászni) topogtunk egyre feljebb és feljebb, én már valósággal rátekeredtem az álltalam markolászott korlátra, annyira rágörnyedtem a fáradtságtól, és előre pakolászva mancsom kimerült lihegéssel húzódzkottam felfelé.
Már kezdtünk elszédülni ahogy a szűk soron haladtunk felfelé folytonos kanyargással, és én már fel sem mertem nézni meddig tart még, talán hogy végtelen ez az egész, ráadásul a szűk fal miatt a zárt teres fóbiám is kezdett kibukni belőlem, és úgy voltam vele hogy ott helyben leülök és elalszom a lépcsőn, amikor tompa zsivaj ütötte meg a fülünket: a többiek alig pár kanyarral, közvetlenül felettünk lehettek.
Ereje vesztett sóhajok közepette mindannyian vagy rámarkoltunk a hűvös korlátra és arra hajolva pihentettük verejtékező homlokunkat, vagy a falnak támaszkodva lihegve megálltunk egy szusszanásra, mielőtt neki láttunk volna megmászni az utolsó fordulót.
Ellenben a lovag olyan kicsattanó energiával bukkant fel a következő keretben, hogy már abban sem voltam biztos hogy a kardcibálástól kifulladt és a fél iskolát átvágtató figura egy és ugyanaz a személy.
A szívem dübörgött mint egy regulázatlan bika patája, és a tüdőm úgy szúrt hogy azt hittem soha többe nem kapok rendesen levegőt.
Az ujjaim olyan görcsösen markolták a korlátot, hogy csoda volt hogy az nem tört ketté.
Eközben a kis harcos a fáradtság semmi jelét sem mutatta.
- Ég áldjon! - kiáltott ki a lovag egy mogorva szerzeteseket ábrázoló festményből, amik hosszú stólájukat undorodva felcsípve tértek ki a fű- és sárfoltos lovagocska elől, ráncos arcukat megvetően felhorgasztva. - Isten veletek fegyvertársaim! - rikkantotta, majd hüvelykujját sisakjához emelve lepöccintette a rostélyát ami engedelmes, rozsdás csattanással a lovag mélyzölden csillogó szemei elé esett. - Ha úgy hozza a sors, hogy szükségetek legyen egy nemes szívre, s két erős karra, hívjátok Sir Cadogant! - sipította, azzal egy lendületes ugrással átrepült a festményen, s legkésőbb egy nyomott képű pincsi kutyát ölelgető grófnő portréján bukkant fel, majd onnan is kisprintelt, arról, hogy valaha ott járt, egyedül páncéljának tavolodó zörgése árulkodott.
Hiába kapkodtam a levegőt mint egy eszelős, mégis megmosolyogtam a lelkes kis festmény alakot. Legalább már a nevét is tudjuk megmentőnknek.
- Persze, hívni fogunk - dünnyögte Ron, mikor már biztos távolságba ítélte Cadogant, majd kézfejével egy nagy adag verítéket törölt le homlokából. - Amint szükségünk lesz egy félnótásra. - morogta.
Én azonban ellöktem magam a korláttól, és felegyenesedve, diadalittasan konstatálva hogy sikeresen kifújtam magam, lesepertem rohanásban felgyűrödött talárom, és Ronra emeltem pillantásom.
- Nélküle nem találtunk volna ide. - mutattam rá a lényegre, kecsesre tervezett léptekkel megindulva felfelé. - Szerintem egyébként meg jópofa. - jegyeztem meg, majd oldalra dőlve, a korlátba kapaszkodva bemutattam egy pazar pördülést, talárom nagy fekete szárnyakként suhantak utánam, így egyenest rákanyarodtam a lépcső tetejére vezető utolsó fokokra.
- Szerintem is... - jegyezte meg a mögöttem lépkedő Hermione.
Elrugaszkodtam, ujjaim lesiklottak a korlátról, így az utolsó három lépcsőfokot ugorva tettem meg.
Bakancsom nagyot csattant az emelet poros kövén.
Egy szűk pihenőben bukkantam ki, ahol már ott tolongott a többi osztálytársunk. Erről a pihenőről nem vezetett tovább se lépcső, se folyosó, se ajtó. Ablak is csak egy volt, magasan a torony legcsücskében, ahol alig jutott be a nap fénye, így az egész helység nem hogy szűk volt, de még felhomályba is burkolózott.
Apró tipegéssel, vissza folytott levegővel elnyomultam a diákok közt, s hallattam egy elfolytott, fájdalmas nyögést, mikor Dean Thomas vadiúj lakkcipőjével telibe taposott a sarkamra.
Kezemet tenyérrel előre magam elé tartottam, és úgy taszigáltam el az elem penderülő, tolongó nebulókat, egészen addig még az elhasznált levegő miatti totál beffülledt szobában végre vigaszra leltem, vagyis a hideg kőfalnak nyomhattam futástól és a nekem csapódó nyüzsgő diákoktól felhevült testem.
Eközben Hermione, Harry és Ron is lökdösődve bejutott a szobába, majd mikor kiszúrtak, gyorsan odanyomakodtak hozzám.
- Melegen ajánlom... - szuszogtam miközben tenyeremmel elűztem egy bordámba álló könyököt. - Hogy ne ez legyen a tanterem, mert itt szúrom nyakon magam a pálcával... -lihegtem verejtéktől átnedvesedett fufrumat kiseperve szememből.
Ron ekkor ujját a derekamhoz emelte, majd megbökött, mire legszívesebben felképeltem volna, hisz a sok gyomromba fúródott könyök után ez hiányzott a legkevésbé, és már ajkamat kitárva épp készültem egy csípős visszavágásra, ám ekkor a fiú felfelé előre nyújtott kezébe ütközött a halántékom.
Követtem az előre mutató kezet, és megpillantott hova szegeződik pontosan az ujja vége.
A mennyezeten egy réz névtáblával ellátott, kerek csapóajtó helyezkedett el.
Gondterhelten sóhajtottam (aki nyomon követte eddigi emlékirataimat azt tudhatja hogy igencsak hadilábon állok a csapóajtókkal).
- Sybill Trelawney jóslástantanár. - olvasta fel a tábla szövegét Harry, érdeklődve pislogva kerek lencsés szemüvege mögül a szűk kis nyílászáróra.
- Szerintetek hogy fogunk felmászni oda? - morfondíroztam a fejtörést okozó ajtót fürkészve, mert az olyan stabilan állt a helyén, mintha nem is igazi bejárat lett volna, csak valami plafonra festett dolog.
Ám a kérdésemre azon nyomban megérkezett a válasz, mintha az ajtó szót értett volna velem:
A kerek falap halk kattanással kicsusszant keretéből, majd finom paskolással ütögetve a falat ernyedten himbálózva utat engedett. A keletkezett lyukból pedig szép lassan egy ezüstszínű, kissé rozogának tűnő létra ereszkedett le, aminek két lába apró kattanással tapadt a földre.
Az osztály azonnal elcsendesedett.
- Csak utánad - szólt vigyorogva Ron, mikor látta hogy mindenki, amennyire a szűk falak engedték, távol húzodtak a leeresztett tákolmánytól, testek préselődtek egymáshoz ahogy mindenki bizalmatlanul a másik irányba nyomult.
Előre hajolt, vállát barátjáénak koccintva mozdulásra ösztökélte.
Harry jobb lehetőség híján engedelmesen oda slattyogott a létrához, előre nyújtotta karjait, rámarkolt a mellkasával egy vonalban lévő fokra, majd lábait óvatosan emelgetve a rácsokon, felkapaszkodott rajta.
Mikor lábai átemelkedve eltűntek a padlás szerű helység szegélyén, nagyot sóhajtottam, és hagytam hogy az újtól való félelmem felett átvegye a hatalmat a kíváncsiság.
Így hát oda léptem én is a létrához, majd tenyeremet kitárva a hűs vasra kulcsoltam ujjaim.
Elemeltem lábam a talajtól, majd az első fokra helyeztem.
Az ezüstös rácsok meg-meg billentek és nyekkentek súlyom alatt, ezért lassan és nagyokat nyeldesve rakosgattam a kezem a fokokon.
Nagy nehezen végre felértem a létra tetejére, és végre bedughattam fejem az új tanterembe.
Az első ami szembe vagyis orrba tűnt, az az izzasztóan fülledt meleg és tömény fűszerszag volt.
Azonnal megémelyedtem, és Harrynek kellett a tenyerével a hónom alá kapnia, mert annyira vészesen megbillentem ahogy a kábító szag arcba vágott.
Nagy nehezen oldalra billentettem csípőm és felültem a szoba szegélyére, majd behúztam a lábam magam alá és Harry vállába kapaszkodva álló helyzetbe küzdöttem magam.
Nagy nehezen magamhoz tértem, de szemeim csak lusta, lapos pislogás közepette tudta teljesen bepásztázni a környéket.
A legfurcsább tanterem várt, amit életemben láttam.
A helyiség leginkább egy zsúfolt padláson berendezett régimódi teázóra hasonlított. A terem felénél a padló pedig emelkedni kezdett, mintha egy színházi nézőteret is belekotyvasztottak volna az összhangba.
A tapéta meleg, őszi színekben pompázott: bíbor, narancs és piros, ingoványos növényeket mintázó motívumok borították a falakat. A szőnyeg alattunk puha volt, rojtos és szintén mélypiros, vérszínű.
Vagy húsz kis, egy vaskos lábon álló kerek asztalka állt a helységben, ki-ki egy emelvényesebb részen vagy teljesen a földszinten, körülöttük pedig kárpitozott karosszékek és kövér, babbal kitömött puffok álltak, mindegyik ugyanabba a piros. színpompákba öltöztetve.
Minden ablakot sötét függöny takart, így az egésznek lett egy még misztikusabb, homályba burkolt hangulata, amit a bíborszín kendők alá rejtett lámpák kísérteties, vörös fénye csak tetézett, ami baljós árnyjátékokat táncoltatott a bútorok körül.
S mint azt említettem, a helyiségben fullasztóan meleg volt, hirtelen a talár ami a huzattal bélelt folyosókon kevésnek bizonyult, most úgy tapadt izzadságtól csatakos nyakamra, mint egy ördöghurok karja. Be kellett akasztanom ujjam a gallérjába és erőteljes rántással lefejteni onnan, ha nem akartam ott helyben instant hőgutában elhalálozni.
A terem végében hatalmas kandalló állt, amiben a kissé bíboros árnyalatú tűz émelyítően fűszeres illatot árasztott magából, felette pedig nagy rézkanna himbálózott lomha ringással.
A kandallópárkány és az íves falak mentén álló polcos szekrények zsúfolva voltak a legkülönfélébb holmikkal: a porlepte tollakon, gyertyacsonkokon és elrongyolódott kártyapaklikon kívűl sok-sok sápadtan fénylő kristálygömb és egész gyűjteményre való való teáscsésze sorakozott a roskadozó fapallókon.
Mind eközben folyamatos halk nyekergés jelezte hogy a diákok szépen, lassan, egyesével felkapaszkodtak a létrán.
Aztán felért mindenki, amit egy húsz perces folyamat előzött meg, hisz mindenki tartott gyorsan felmászni a labilis létrán, én még mindig kábultan bámészkodtam a különös helységben, és továbbra is kissé illuminált állapotban voltam a tudat bódító fűszerszagban.
Fent a csend jóval nagyobb hatalommal bírt, mert volt ennek a tanterem(szerűség)nek egy furcsa hangulata, amiért valamilyen oknál fogva mindenki csak suttogva mert beszélni.
Ron odahajolt Harryhez, és halkan a fülébe suttogta:
- Hol lehet a tanárnő? - kérdezte, miközben verejtékes homlokára tapadt vörös tincsei alól gyanakodva kémlelte a különös helységet.
Ekkor, akárcsak a létra, tökéletes időzítéssel halk, fátyolos hang búgott fel valahol a sötétben, ahova a gyér lámpák bíbor fénye már nem tudott bevilágítani.
- Isten hozott benneteket. - csendült a rekedtes, kissé álmatagon hangzó vékony női hang, s egy nyurga sziluett bontakozott ki a szoba egyik sarkából. Ijedtemben azonnal megemeltem a sarkam, és egy nagy nyeléssel hátrébb léptem. - Örülök, hogy végre a jelenben is megismerkedhetünk. - folytatta a furcsa, dallamos beszédhang.
Aztán az alak kilépett a legközelebbi, furcsa bársonnyal letakart oszlop tetején ragyogó lámpa fényébe. Minden bizonnyal maga Trelawney professzor.
Mikor elsőre megláttam, majdnem felsikoltottam, és megmerevedett izmokkal úgy hőköltem hátra mint egy megbokrosodott csikó.
Első ép gondolatom az volt, hogy ez inkább egy óriási rovar mintsem tanárnő. A második pedig, hogy ez a szokatlan kinézetű nőszemély teljesen beleillik ebbe a szokatlan kinézetű tanterembe, mintha maga Sybill Trelawney is a furcsa díszletek egyike lenne.
A tanárnő csontsovány volt, karjai akár két ügyetlenül hurkolt kötél, lógott vézna teste mellett, nyaka hosszú, arca vékony és szinte áttetszően feszült rá élesen kiálló arccsontjára. Ruháját mintha a legkülönfélébb anyagokat szétszabdalva majd azoknak cafatjait újra összeöltve csinálták volna, egyáltalán nem passzoló színekből megvarrt, különös hacuka, amire fátyolszerű, csillogó kendőt borított, amit széles, hegyes vállainál csomózott meg.
Arca előtt pedig egy hatalmas szemüveg ült, tenyér méretű lencsékkel, amik természetes méretének sokszorosára nagyították a szemét, így az minden pislogásnál olyan volt mintha két óriási lámpát kapcsolgatna leföl valaki, és nagyon bizarr érzés volt, mikor téged pásztázott vele.
Ráncos, megnyúlt nyakában számtalan lánc és gyöngysor lógott, csuklója és ujjai ki se látszottak a ráaggatott karperecek és gyűrűk halma alól.
A furcsa szerzet egy apró bőrcsizmába toporogva közelebb lépett, mire én egy lépéssel ösztönösen hátráltam egyet.
Ő megemelte kezét (el nem tudtam képzelni annyi ékszer súlyával magán ezt hogy tudja kivitelezni), majd gyöngéden felénk emelte és maga felé legyezte a levegőt egy intéssel, mire a karján roskadozó karkötők azonnal halk csilingelésbe kezdtek, majd elnyitotta furcsa, narancsszínre mázolt ajkait.
- Üljetek le, gyermekeim, üljetek le. - fuvolázta a tanárnő, nyakában engedelmesen libegtek álla rángásának ütemére a számtalan láncsorok.
A diákok félénk mozgolódásba kezdtek, majd bizonytalan léptekkel elindultak helyet foglalni maguknak, felkapaszkodtak egy karosszékbe vagy lehuppantak egy-egy puffra ami halk sziszegéssel nyugtázta a belé süppedő nebulókat.
Harry, Ron, Hermione és én együtt totyogtunk oda a legközelebbi asztalhoz, ahol mindannyian fürgén megkerültük az asztalt, és megrogyasztva lábunk fészkelődve beültünk egy-egy karosszékbe, kivéve Ron, akinek nem maradt hely, ezért legörnyedve markába gyűrte az egyik puffnak a szélét majd halk sistergéssel odacibálta az asztalunkhoz majd lustán beleroskadt, testét derékig magába nyelte a puha anyag.
A csodabogár tanárnő eközben egy páva eleganciájával odasétált a kandallóhoz, lábait olyan alacsonyan emelte, mintha siklana nem is lépdelne.
Megemelte két kezét, karján engedelmes ritmust kezdtek rázni a karperecek.
- Üdvözöllek benneteket az első jóslástanórán - kezdett bele Trelawney, miközben lábát megemelve majd leszúrva egy pördülést mutatott be, ékszerei csilingeltek mint a szélcsengő, ruhája és fátyla hatalmas karimaként kört írt le a levegőben, majd a tanár azzal a mozdulattal behajlítva térdit lesüppedt a tűzhely mellett ringó karosszékbe, majd úrinői eleganciával lehelyezte kezét a karfára. - Trelawney professzor vagyok. - siklottak ujjai finoman mellkasára, ami habár kilógott volna mélyen dekoltál ruhájából, mégis befedte a rengeteg gyöngysor. Én eközben kényelmetlenül fészkelődtem a székemben. Kezdett herótom lenni a tormaró fűszerszagból és a nőszemély sem volt épp szimpatikus, fogalmam sincs miért. - Nem valószínű hogy korábban volt alkalmatok találkozni velem. Nem szívesen szállok le a főépület lármás forgatagába, mert olyankor mindig elhomályosul a Benső Szemem... - ecsetelte folyamatosan hatalmas, göndör haját igazgatva.
Ebben viszont azonnal határozottan egyet értettem vele.
Mármin nem a Benső Szemes hadoválásaban, azt se tudom mi az, habár elég morbidan hangzik, hanem abban hogy még soha nem láthattuk.
Ilyen figurát ugyanis elég nehezen tudnék elfelejteni.
Mindenki kínos csöndbe burkolózott ennek hallatán, ugyanis mindenkinek egy kicsit képtelen és szent fazékos hadoválásnál tűnt ez a Belső Szemes dolog, ami már ott elvesztette a komolysága nagyját, hogy szinte minden második mugli bulvárlapban ilyeneket olvasni és náluk is előszeretettel használják ezt a szót a mágiába kontárkodni vágyó csalók körében.
Trelawney finom mozdulattal megigazgatta a kendőjét, én addig igyekeztem erőt venni magamon és komolyabban rákoncentrálni a tanárnő mondandójára. Nem lenne szép dolog ennyi alapján máris viccként elkönyvelni az egész tantárgyat, hisz most veszek részt rajta először, fogalmam sem lehet hogyan működik ez, elítélni első látásra pedig jogom sincs.
Ezért minta boszorka módra kihúzott háttal megacéloztam a koncentrációm.
- Elhatároztátok hát, hogy elmerültök a mágia legbonyolultabb ága, a jóslástan rejtelmeiben. - folytatta egy kicsit felvágósan, csontos állát gőggel telve felszegve. - Kötelességem már elöljáróban figyelmeztetni benneteket: - keményítette meg hangját, hosszú, göcsörtös ujjat a magasba emelve. - aki nem rendelkezik a Látás képességével, az vajmi keveset tanulhat tőlem. Ezt a tudományt nem lehet könyvekből elsajátítani.... - tette össze tenyerét egy kecses mozdulattal a tanárnő.
Én pedig adta isten, azonnal eszembe ötlött, hogy a tanár legútobbi szavai kit érintenek nagyon is, ezért automatikusan oldalra billentettem az arcom, majd szememet elforgatva Hermionéra sandítottam, és velem egyetemben Harry és Ron is azonnal egy széles vigyorral rábambultak barátjukra.
Hermione elkerekedett szemekkel, pánikolva és egy alig hallható elfolytott, riadt nyöszörgéssel, merev vállakkal kihúzta magát ültében.
Sütött róla, hogy eléggé megrendítette a hír, hogy ebben a tantárgyban nem sokra megy a könyveivel.
Aztán vissza emeltem tekintetem egy lopott, mosolygó tekintettel a tanárra.
- Sok olyan boszorkány és varázsló akad, aki, bár nagy jártasságra tett szert a durrogtatás, a bűzkeltés s a szemfényvesztés terén, nem képes eligazodni a jövő ködbe burkolózó titkai közt. - magyarázta tovább a rovarfejű professzor.
Ezen szavai hallatán úgy villant fejembe Fred és George Weasley, főleg a bűzkeltéses résznél, hogy megállíthatatlanul megremegtek az ajkaim, és nekem két mutató ujjam az orrcimpámra kellett szorítanom, hogy a kirobbanó hahotát egy elcsukló horkantássá torzítsam.
A professzor asszony figyelmét azonban még így sem kerülte el a reakcióm.
Hatalmas szeme élesen villant, mire azonnal lehervadt az arcomról a mosoly.
- S igen, akadnak olyanok is, akik képtelenek a jóslás kifinomult tudományának kellő tisztelettel adózni. - jegyezte meg csípősen, mire azonnal ezernyi arc fordult felém, követve Trelawney pillantását, s nekem azonnal nevetés helyett sírni támadt kedvem. Lelombozottan lesütöttem a szemem, és megalázva a körmeimet kezdtem tanulmányozni. - A Látás képessége csak keveseknek adatik meg... - folytatta elégedett hangon a tanárnő, minden egyes kárörömtől csöpögő szava megforgatta a többiek lekezelő tekintete által belém döfött tőrt. Máskor a griffendélesek együttesen azonnal rossz szemmel méregetnék a tanárt. De már nem tartottak közéjük tartozónak, így helyeslően viszonyultak a nő felém irányuló ellenszenvéhez.
És duplán rosszul esett, mert nem a tantárgyán akartam gúnyolódni, hanem egyszerűen a bűztrükkökről azonnal az ikrek jutottak eszembe...
Azonnal kezdett értelmet nyerni George reggeli figyelmeztetése.
- Mondd fiam - fordult hirtelen Trelawney Nevillehez, aki erre azonnal ijedten összerezzent, majdnem leesett a puffjáról, dundi karjai kapálóztak miközben a tanár hatalmas íriszekkel meredt rá. - jól van a nagyanyád? - hajolt még közelebb a megrémült fiúhoz, nyakláncai folyamatosan zörögtek, kezdett egyenesen irritálóva válni a hangja.
- Úgy tudom, igen - felelte remegő hangon Neville.
- A helyedben nem lennék olyan biztos benne - mondta Trelawney fejét ingatva, ismét a csörgéssel és lengén hullámzó hajzattal kísérve. Lecsüngő smaragd fülbevalója megcsillant a tűz fényében.
Neville lesápadt, ajkai remegve legörbültek, és hatalmasat nyelt.
A szívem szakadt meg a halálra riadt fiú láttán, és igyekeztem annyira kinyújtani a nyakam feléje, hogy észre vegye együttérző pillantásom.
Nem érdekel ha ez a Trelawney egy elismert jósnőszemély, akkor sincs joga halálra riogatni a diákjait.
Aki azonnal felborzolta az idegeim, mikor ezek után még volt képe szenvtelenül folytatni érdektelen mondókáját.
- A tanév során átvesszük a jövendőmondás legfontosabb módszereit. Karácsonyig a teafűolvasással foglalkozunk, azután rátérünk a tenyérjóslásra. Mellesleg kedvesem - emelte meg állát és a semmiből újabb random emberhez szólalt fel, ezúttal Parvati Patilhoz. - óvakodj a vörös hajútól. - mondta, ha lehet még nagyobbra nyílt szemekkel.
Parvati riadtan oda kapta a fejét Ronra, hosszú, ébenfekete hajfonata nagy csattanással lendült odébb, ugyanis az ő széke közvetlenül Ron háttámlája mögött helyezkedett el.
Megragadta a szék karfáját, majd felállva odébb húzta azt, és jóval messzebb telepedett le.
Megforgattam a szemem, miközben Ron értetlenül és zavarba jőve kezdett el a körmével egy karcot kapirgálni az asztal tetején.
Ez már tényleg nevetséges. Vagy hat vörös hajú diák foglalt helyet abban az átkozott teremben rajtunk kívűl.
Költői kérdésként felteszem: Mrs Féleszű vajon miért pont az én baráti társaságomba tartozó fiútól ijedt meg? Ch...
- A tavaszi szünet után - Trelawney affektálása pedig hab volt a tortán, főleg hogy a pánikkeltő, minden bizonnyal közönség és izgalom hajhász megjegyzéseitől már most olyan ellenszenves volt számomra, mint tavaly Gilderoy Lockhart. - megismerkedünk a kristálygömb használatával. Persze előbb megtanuljuk a tűz-ómeneket. - magyarázta úgy, mintha ez annyira magától értetődő lenne. Víz keresztet meg lég jelzést esetleg nem tanulunk majd? Heh... - Sajnos februárban több óra is elmarad az influenza járvány miatt. - nem mertem hangosan szóvá tenni Harryéknek, de ebben az egy jóslatában teljes szívvel reménykedek. - Jómagam is befogok rekedni. Húsvét táján pedig valaki örökre eltávozik közülünk. - mennydörögte drámaian túldallamosítva szavait, amit a legtöbb tanuló döbbent csenddel és halálra rémült arccal fogadott.
Én azonban a hatásvadász megjegyzései és egoista tantárgy fényezése után aligha tudtam komolyan venni.
Főleg hogy Trelawneyt látszólag nem érdekelte szavainak hatása, és ugyan milyen zakkant tanár az olyan aki megjósol egy gyerek elhalálozást majd szórakozottan folytatja mintha mi sem történt volna.
- Kedvesem - fordult Lavender Brownhoz, ki a hozzá legközelebb álló széken kuporgott, tupírozott szőke frizuráját bizerálva, olyan áhítattal nézve a lökött professzorasszonyt, mint egy istennőt. - megtennéd, hogy idehozod nekem a nagy ezüst kannát?
Lavender megkönnyebbülten felállt, odasétikált a polchoz, majd magasra nyújtózva leemelte onnan a tekintélyes méretű edényt, majd halk puffanással letette a tanárnő melletti asztalra.
- Köszönöm, kis drágám. - bólogatott nyájasan Trelawney, amivel azonnal még nagyobb marék tekintélyt vesztett el a szememben. Bezzeg aki alázatosan, szinte bálványozva viselkedik őütődöttségével, az máris kis drágám lesz, én meg egy jövő rezdüléseire nem fogékony, tiszteletlen amatőr. Hát remek. Igazságos mondhatom, nagyon tanári szakmához méltó... - Egyébként a dolog, amitől rettegsz, október tizenhatodikán, pénteken következik be.
A szőke lány erre megborzongott, és remegő karral roskadt székébe, ahol Parvati azonnal együttérző sóhajokkal megsimogatta a vállát.
Zsák a foltját, szokták mondani....
- Most pedig alkossatok párokat - utasított minket Trelawney, miközben ellökte magát a székétől, majd felmarkolt egy lyukacsos konyharuhát az egyik polcról, odasasszézott a tűzhöz, majd ujjait a rongy anyagába fúrva majd bugyolálva megragadta a rézedény fülét, leemelte a tűzről, odament az asztalhoz, majd kisujját kihúzva a ruhából lepöckölte a kanna tetejét és megdöntve a forróságot, halk pocsolással az ezüstbe öntötte a gőzölgő italt, s közben folyamatosan magyarázott, utasított: - Mindenki vegyen magának egy csészét a polcról, majd gyertek ide hozzám teáért. - mondta, miközben mindenki felpattant hogy elmarjon egyet a csicsás porcelán pohárkákból, majd letette maga mellé a rézedényt. Én szédelegve emeltem le egy levendula lila, görbe füles csészét és annak a kissé virág formára hajazó alátétjét, mert a kannába átlocsolt tea édeskés illata még elviselhetetlenebbé tette a szobát átitató fűszeres esszenciát. - Azután üljetek le, és igyátok ki a teát, hogy csak az üledék maradjon a csésze alján. Azt lötyköljétek körbe háromszor bal kézzel, majd fordítsátok a csészét a szájával lefelé, és tegyétek a csészealjra. Várjátok meg, míg az utolsó csepp tea is kifolyik, azután adjátok át a csészét a párotoknak olvasásra. - miközben olyan szigorúan részletezte az utasításokat, mintha pontokba szedett, minisztériumi rendeletet olvasna fel, én óvatosan lehelyeztem a porcelán készletemet az asztalra, majd odahúztam a székem Hermione mellé. - A minták értelmezéséhez a kulcsot A jövő zenéje ötödik és hatodik oldalán találjátok, de én is segítek majd a munkában. Egy pillanat gyermekem - szisszent fel a nő, majd meglendítette karját és csontos ujjait az éppen meginduló Neville karjára kulcsolta, aki riadt nyögéssel fékezett le. - Miután eltörted az első csészét, kérlek, hogy a kék mintásak közül válassz másikat. A rózsaszínűek a kedvenceim. - mondta.
Én már gúnyos vigyorral néztem végig ahogy a nagydarab griffendéles a polchoz sétált, ugyanis megvoltam róla győződve, hogy amit Trelawney megjósolt, az úgyse következik be.
Ám amint a fiú odaért, verejtékező tenyerébe fogott egy csészét, az kicsúszott belőle és hangos csörömpöléssel a földre zuhant.
Letaglózva hőköltem hátra, mert felért egy arcul csapással hogy végül mégis beteljesedett a kis feltételezés.
Ám azonnal egy cáfoló grimasszal megráztam a fejem. Ugyan már...
Erre azért, habár Neville jóindulatú, aranyos fiú, a világért sem akarom megbántani, de számítani lehetett... Longbottomnak nem volt olyan órája, amiben nem tört össze, ejtett le vagy hagyott el volna legalább egy dolgot, úgyhogy... habár ezt a tanárnő nem tudhatta, maximum megint őt igazolja hogyha azt mondom biztos előre látta hogy Neville ilyen kis csetlő-botló.
De kétlem. Annyira térítő, hamis szagú, erőltetett halandzsának tűnik ez a Belső Szemes, Látós, jövőérzékeny mese, hogy a legészszerűbb és helytállóbb magyarázat szinte adja magát: beléd magyarázza.
Elhiteti veled, és tényleg annyira paranoiássá teszi az erre fogékonyakat, hogy a végén tényleg megtörténik valami amibe feltétlen bele akar magyarázni összefüggéseket. Hát persze... ezért van az, hogy a nő eddig csak balszerencsés dolgokat ígért be.
Azokat könnyebb belelátni, és a legkisebb bajt is a tanárnő ostoba kis próbálkozásaira vetíteni.
Miközben ezen agyaltam, a tanár odavitt egy seprűt és egy lapátot az incidens helyszínére, lehajolva letette őket, majd mikor azok maguktól takarítani kezdtek, a nő Neville vállára tette tenyerét.
- Akkor hát a kék mintásak közül, ha megkérhetlek - terelte a fiú hátát paskolva az említett edények felé. - Köszönöm.
Aztán visszaült a helyére, én pedig ellenséges hümmögéssel rámarkoltam a csészémre, majd beálltam a tanár előtt kígyózó diák láncba.
Mikor sorra kerültem, a teát osztogató nő keze megmerevedett, így a kanna eleje ugyan hozzá koccant a csészém szájához, de pont akkor állította meg a mozdulatot, mikor már pont folyhatott volna a meleg ital.
- Ez az én csészém... - jegyezte meg Trelawney keserűen méregetve a kezemben szorongatott pohárkát, mikor kérdőn rá emeltem a tekintetem.
- De hát... - kezdtem volna az imént elmondott szavaira hivatkozni, ám az ő csontos ujja levállt a kannáról, majd egy magasságba emelkedett a számmal, így elhallgattatva engem.
Mindenki más döbbent hallgatásba burkolózva figyelte a jelenetet.
- Előre gondoltam hogy a rózsaszín csészékkel fogsz érvelni. - sóhajtotta. - Valóban azok a kedvenceim, de az a csésze az én személyes darabom. - mutatott rá a kezemben tartott lilára.
Itt már sajnos nem tudtam féken tartani az éles nyelvem, és jogos felháborodással oda vetettem, miközben orromon ellenséges fintor jelent meg.
- De hát ha ezt előre látta, akkor azt is látnia kellett, hogy ezt a csészét fogom választani! Miért nem szólt? Nem lett volna fáradtság másikat levenni... - fújtattam olyan erősen markolva az ominózus kis porcelánt, hogy majd ketté repedt ujjaim közt, amik annyira elfehéredve markolták, hogy színűk olyan lett mint a frissen vakolt fal.
- Úgy gondoltam nem avatkozom bele a jövő elérkezésébe, mert legalább gyermekem, levonhatod a tanulságot. - fogta rövidre ezzel a vitánkat, miközben hetykén egy adagot löttyintett a poharamba,amitől a kicsöppenő cseppek forró pöttyöket nyomdáztak a kézfejemre.
Inkább szorosan egymásnak préseltem ajkaim, mielőtt olyannal folytattam volna a megkezdett gyíkháborút amiért később a legközelebbi hazainduló Roxfort Expresszen kötök ki, inkább elfordultam és az osztálytársaim égető pillantását érezve a tarkómon, olyan haraggal trappolva, hogy a tea fele rám és a padlóra pocsolódott.
Gőzölgő folttal a taláromon levágtam magam Hermione mellé.
Ez már tényleg nevetséges!
- Ne is figyelj rá! - hajolt felém Hermione együttérzően elhúzva ajkait. - Ez a legbízhatatlanabb mágiaág. Egyáltalán nem kell komolyan venni...
- Az egész profi hazudozásra és körülményeket kihasználó imorovizációra épül... - dohogtam, miközben Hermione mélységes egyet értéssel bólintott, göndör haja majdnem beleröpült forró csészéje tartalmába.
Aztán mindketten egymás véleményét némán osztva szánkhoz emeltük a poharakat, majd fogunkhoz koccintva a csésze száját, belelocsoltuk ajkainkba a meleg, fűszeres vizet.
Sietve kiszürcsöltük a gőzölgő italt, majd Hermione türelmesen megvárta amíg elnyitott ajkakkal, nyelvem hegyét kidugva lihegek egy sort leforrázott torkom miatt, majd mikor végeztem, az instrukciónak megfelelően bal kezünkbe átvettük a csésze fülét, és bizonytalan csukló mozdulatokkal háromszor körbe lötyböltük a maradékot, majd egy gyors mozdulattal lefordítottuk a tányérra, majd lehajoltunk táskánkért, és pántjukra markolva ölünkbe emeltük őket, hogy kitúrjuk belőle a jóslástan tankönyvünket, s vártuk hogy lecsepegjen a megmaradt kis korty az üledékünkről, addig szórakozás képp Harryéket néztük, akik már készen álltak a feladatra.
- Tessék - szólt Ron, aki előtt felcsapva ott hevert a könyve az ötödik-hatodik oldalon (borzongtam egy sort közbe, utáltam hogy Ron mindig olyan durván nyitja ki az új könyveket higy azoknak menten megtörik a gerince), s közbe ő a csészéje fülébe akasztva ujját, hollófekete hajú barátja kezébe nyomta azt. - Mit látsz az enyémben?
Harry orra alá emelte a pohárkát, majd kábán belepislogott.
- Egy rakás ázott izét - nyögte diszkrét unalommal, egyrészt ő is feleslegesnek találta ezt a teafüves szöszmötölést, másrészt a termet kibélelő, tömény, illatos füst láthatóan neki is egyre jobban eltompította az agyát. Szemöldökét ráncolva meredt a pohár aljára, fűzöld szemében megcsillant a porcelánon heverő csapzott aszalmány.
Ekkor egy éles hang hasította ketté a levegőt, mint kés a vajat.
- Tárjátok fel elmétek kapuját, és tekintsetek a látható világon túlra! - kiáltott Trelawney professzor a félhomályba, mire annyira megijedtem, hogy meglöktem a csészémet, ami fülsértő karistolással csúszott egyet a tányérján.
Harry megköszörülte torkát, majd halántékát masszírozva megpróbálta összeszedni magát, és a megmaradt, csipetnyi koncentrációját felhasználni.
- Na jó... - nyögött fel fáradtan. - Van egy... - szugerálta nagyon meggyűrt homlokkal a vörös hajú poharát. - van egy csálé kereszted... - mondta bizonytalanul hunyorogva, majd a könyv lapjai felé hajolt. - Az azt jelenti, hogy "megpróbáltatás és szenvedés" vár rád... - olvasta fel, majd bűnbánó grimasszal Ron közömbös (jó érzés volt látni hogy nagyon senkit se izgat Trelawney vészmadárkodása) tekintetébe fúrta sajátját. - Bocs... - motyogta neki, mire fogadott öcsém csak nem törődöm módra rántott egyet vállain, majd tovább piszkálta körmét, miközben Harry ismét a pohárba nézett. - Ez viszont akár egy nap is lehet. Lássuk csak... - temetkezett A jövő zenéje bézses árnyalatú lapjaiba. - A nap nagy boldogságot jelent. Szenvedni fogsz, de boldog leszel... - ezen mondat végére el-elhalt a hangja, nyilván rádöbbent ő maga is, mekkora marhaságot hordott össze.
- Szerezz egy Benső Szemüveget Harry. - javasolta Ron, mire mind a négyünkből jóízű kuncogás szaladt ki. Rázkódó vállam felett elnézve viszont észre vettem hogy Trelawney professzor épp akkor fordítja felénk vézna bagoly arcát, így gyorsan átnyúltam az asztal felett, és megragadva Hermione poharát magam elé emeltem, és belepislogtam.
Az ázott, feketés ragacsba nem láttam többet bele, mint egy kupac, undi, ázott placsni, ezért ha felfedeztem egy-egy formát, akkor szórakozott találgatással igyekeztem azt kivenni.
- Azt mondja... - hajoltam bele annyira a csészébe, hogy szinte feltudtam volna szipkázni aljáról az üledéket. - Itt - böktem egy pontra. - ez olyan mint egy félbe vágott kecske... - mondtam, mire mindenki a szájára tapasztotta tenyerét, hogy ne törjenek ki egy eléggé illetlen röhögőrohamban, miközben én áthajoltam a könyvem felé, és ujjamat a lapokra illesztve futattam végig a formákat. Meg is találtam a kecskéhez tartozó jegyzéket. - "Nem számított ámokfutás, átverés". - olvastam fel, majd vissza illesztettem szemem a lány poharában lévő, deréktől lefele hiányos példányra, majd gyors kalkulálással kijelentettem. - Szerintem ez azt jelenti, hogy megpróbál majd valaki átverni, de te nem hagyod magad. - szögeztem le, mire Hermione halk, csilingelő kuncogással összemosolygott a másik kettővel.
Kisepertem a fufrum a szememből, majd fordítottam egyet a csészén, és újra átpásztáztam a csapzott fűszerhalmot.
- Viszont ha így nézem... - folytattam sejtelmesen sandítva, megjátszott hozzáértéssel ráncolva a szemöldököm, alaposan megnézve az üledékből kibontakozó két nyurga alakot, amiknek a szíve felett volt egy egy lyuk, ami a csésze fehér alját engedte látni. Olyan volt, mint két jelvény a két alak mellkasán. Kreativitásomat dícsérve nagyot csettintettem nyelvemmel, majd lelkesen a magasba emeltem a mutató ujjam. - Olyan mint két Percy aki egymással verekszik. - jelentettem ki, mire senki nem bírta tovább, legörnyedtek a padokra, homlokukat a fához érintve nagyon rázkódó háttal vihogni kezdtek. Harrynek a könnye is kibuggyant, paprikapirosra pirult arccal elhajolt a vállam felett, majd belepislogott a csészébe.
Aztán karját az enyémhez emelte, majd kihúzta ujjaim közül a pohárkát, és az arcát legyező, ajkait harapdálva kacagó Hermione orra alá dugta a poharát.
- Mondd valamit... - szuszogta nevetéstől meg-megcsukló hanggal a szemüveges, mire én is rángó szájsarkakkal, de igyekezve komoly, professzori arcot magamra erőltetni, kihúztam magam, és büszkén kidüllesztettem a mellkasom, hogy a többiek egyet értenek velem.
Majd Ronhoz dőltem, és kezemet az asztal alatt átcsúsztatva a fiú hasához emeltem, majd bordaközön böktem.
- Mit gondolsz? - faggattam a nyelvét rágcsáló vöröst, akinek dőltek a könnyei a nevetéstől. - Szerinted jelentek valamit a Percyk? - csevegtem szórakozottan. - Mi jól ismerjük, és valld be hogy az eddigiek alapján szegény Hermione szerintem egy nagyon veszélyes, ha nem a legveszélyesebb óment kapta meg. - ezen kijelentésemet újra felharsanó röhögés követte, és itt már én sem bírtam tovább, fejemet hátravetve nevettem.
Ron a könyvet csapdosva görnyedt térdére, miközben tenyere erős csapásaitól halkan csilingelve zörögtek a csészék minden rámért csapástól, Hermione az én vállamnak dőlve kacarászott, és közben Harry nevetéstől vonagló hátát csapkodta.
Többen, köztük a tanár is igen rosszalló pillantásokat lövellt az asztalunk felé, de mi csak akkor hagytuk abba végleg, mikor Trelawney bosszúsan köhincsélt néhányat.
Felegyenesedve, nedves szemekkel meredtünk magunk elé; nem mertünk egymásra nézni, mert félő volt egy sokat mondó pillantás, és újra mindenki vihogásba kezd.
Ron fellelkesülve a sok hülyeségtől, türelmetlenül rátapasztotta markát Harry poharára, és megfordítva maga elé emelte, mire abból egy még ki nem folyt csepp Hermione arcára fröccsent, aki előrángatott táskájából egy zsepit, és gyanúsan sokáig törölgette arcát, közbe folyamatosan rángtak vállai. Valószínűleg még mindig a Percys jövőjén járt az esze.
- Had jöjjek én - hajolt a pohárka szája felé Ron, akinek szeplői csak úgy izzodtak hahotától pirosba borult orcáján. Nagy koncentrálva ráncolta homlokát, hogy ő is bele lásson valami jó kedvet kerekítő hülyeséget a barátja poharába, majd pár perc folyamatos fixírozás után kijelentette: - Van itt egy folt, ami egy keménykalapra emlékeztet - szólalt meg, nagy komolyságot színlelve vizsgálva a fűszergócot. - Lehet hogy a Mágiaügyi Minisztériumban fogsz dolgozni...
Nekem azonnal felcsillant a szemem, és izgatottan fészkelődve fúrtam szemem Harry smaragd íriszeibe.
- Dolgozz az oktatásügynél, legyél ott alminiszter - javasoltam neki hevesen, lelkesen hadonászva. - és rúgasd ki Pitont.
Harrynek és Hermionenak ismét talárjuk ujjába kellett rejtenie egy kirobbanó kacajt, miközben Ron hozzá tette:
- Igen, brilliáns ötlet - heherészett cinkos vigyorral, majd megforgatta a csészét, és ismét elkezdte kiguberálni a fű mintáit. - De ha így nézem, akkor inkább makknak tűnik... Az mit jelent? - gyorsan belelapozott A jövő zenéjébe - "Váratlan haszon, talált arany" - olvasta fel. - Remek, majd adhatsz belőle. - bökte oda tarkóját vakarva, mire ismét rajtunk volt a sor hogy ruhánk anyagába fojtsuk a kacajunk. - És van itt még valami... - megint fordított egyet a csészén. - Ez meg mintha egy állat lenne. - állapította meg. - Igen, ha az ott a feje... - motyogta professzort meghazudtoló elemzést színlelve. - egy víziló... - mormogta. - Nem, egy birka! - nézet fel ránk olyan kitörő lelkesedéssel, mintha azt jelentette volna be, hogy Harry egy sorsolást nyert meg.
Sajnos egyikünk se tudta időben maga elé emelni a ruhája ujját, ezért az asztalunk felől számtalanadjára hangzott fel a teli torkos röhögés.
Szinte már arról is elfeledkeztünk, hogy órán vagyunk, ami nagyon nem volt szerencsés dolog. Nem csak azért, mert annyira egy tisztelettudó mitugrász vagyok.
Hanem mert onnantól kezdve az események igencsak a mi kárunkra tettek egy száznyolcvan fokos fordulatot....
Trelawney professzor végleg megelégelte a lármánkat, és lábait megemelve majd lecsapva nagy lendülettel felpattant a székéről.
- Hadd nézzem csak azokat a csészéket, gyermekem - szólalt fel szemrehányó hangon, azzal odavitorlázott az asztalunkhoz, haja és kendője árnyékként lobogott utána, ékszerei szorgosan zörögtek nyakigláb testén. Azzal kikapta Ron markából a poharat, és az enyémet is felemelte az alátétéről, majd mindkettőt az orra alá emelte.
Mindenki más felpillantott társa edénykéjéből, és rögtönzött közönséget kovácsolva nekünk, kíváncsian nyújtogatva nyakukat, várták a fejleményeket.
A tanárnő belenézett a csészébe, hatalmas kukkere szinte nekikoccant a pohárkák falának. Aztán lassan forgatni kezdte mindkettőt, az óra járásával ellenkező irányban, hatalmas szemgolyói ide-oda mozogtak üregében, ahogy felváltva elemezte Harry és az én teafű kupacunkat.
Végül elnyitotta ajkait, és így szólt:
- Sólyom... - motyogta. - Van egy halálos ellenséged, gyermekem. - jelentette ki elmélyített, ijesztőnek szánt hanggal Trelawney, és Harryre meredt hatalmas, bamba ábrázattal.
- Ez mindenki tudja - morogta egy lány hang.
Elkerekedett szemekkel leesett az állam.
Lehetséges volna? - tettem fel magamban a kérdést, szinte visítva.
Hermione Granger....Hermione Tanárbálványozó Szabálytsohamegnemszegő Granger....
Feleselt... EGY TANÁRNAK?
Olyan elámult tekintettel fordultam a lány felé, hogy a kitátott szám mérete egy barlangéval vetekedett, és olyan mélységes ledöbbenéss villant meg az arcomon, amit legutoljára talán akkor produkáltam, mikor tavaly meg tudtam hogy mire képes egy csapzott napló T.R. Denem néven...
A tanárnő ellenben velem nem áhítattal, hanem pengeéles dühhel meredt a lányra, hatalmas szeme még az eddiginél is gülübb lett.
Hermione kínosan feszengett és köhincsélt székén, szerintem még magát is meglepte... majd vállat rántott, és tettetett lazasággal így szólt:
- De tényleg... - motyogta a lány kezeit babrálva. - Mindenki tudja mi történt Harry, és Tudjaki között.... - az állítása jogos volt, ó még mennyire, de Hermionét úgy ismertük meg, mint akinek nem elég egy jogos, szélből kapott érv ahhoz, hogy szembe szegüljön a szent tanári kar egy tagjával... mondjuk már akkor sejtenem kellett volna hogy valami nincs rendben, mikor nem szólt ránk mikor átvihogtuk a feladatot... hanem velünk nevetett.
Legszívesebben a homlokára tettem volna a kezem, hogy megvizsgáljam lázas-e.
Szerintem nem csak mi, de az egész osztály ámulattal vegyes áhítattal nézte a lányt.
Soha senki nem hallotta még ilyen hangot megütni egy tanárral, sőt, sokan azt rebezsgették ha te magad teszed, Hermione Granger személyesen harapja át a torkod.
Trelawney keserű fintort vágott, de nem tett megjegyzést a lány szavaira.
Óriásira nagyított szemét most az én teaüledékemre függesztette, és megdöntötte kissé a poharat.
- A furkósbot... - susogta száját szívogatva, igyekezve rémült arckifejezésével mindenkire ráragasztani a felhevült, drámai hangulatot. - támadás ér... a hullámok... egy váratlan találkozás egy nem kívánatos személlyel...Hát bizony gyermekeim, ezek nem éppen vidám csészék...
Miközben megannyi diák szájukra tapasztott kézzel és kugligolyó méretűre kerekített szemekkel hallgatták és orruknál fogva hagyva magukat félre vezetni, itták magukba Trelawney szájából vízfolyásként ömlő, légből kapott marhaságokat, én addig csak könyökömet az asztallapra tettem, és tenyeremen pihentetve állam, unott dünnyögéssel hallgattam a nőt.
Megingattam a fejem. Hihetetlen hogy senkinek nem tűnik fel, hogy a tanár számára kifogásolhatóan viselkedtem, ezért azonnal nyakamba zúdulnak a fenyegető ómenek és baljós előjelek sokaságai... nevetséges.
És még ez a nő hívja szemfényvesztésnek az igazi varázslatot, holott ez az igazi nép butítás.
Ennél még az is jobb lenne, ha számmisztikán táblázatokat másolnék és fagolyókat tologatnék.
Jövőre ünnepélyesen fogadom hogy átiratkozom, nem is tudom, három mai tantárgy közül miért a legfeleslegesebbre iratkoztam fel... tipikus én, és ez az igazi karma, nem ezek a halálos jóslatok...
- Én azt liliomszárnak néztem... - jegyezte meg ismét rá nem jellemző, lekelező hanggal Hermione, mire nem csak meglepetten, de hálásan is pislogtam rá.
Trelawney eleresztette füle mellett a lány szavait, nagy gondterheltséggel most ismét Harry csészéjét mustrálta.
- A koponya... - suttogta remegő orrcimpával. - veszély leselkedik rád utadon, drágám... - csiripelte.
Rajtunk kívűl mindenki megigézve bámulta a jóslástanárt, aki még egyszer utoljára fordított egyet mindkét csészén ugyanakkor, majd szemei olyan hatalmasra nyíltak hogy azt hittem kirepesztik a hatalmas kukkere lencséjét, majd eltátotta narancspiros ajkait, és...
Akkorát sikoltott, hogy a fülem azon nyomban éktelenül csengeni kezdett, és a dobhártyám minimum felszakadt mint az érett gyümölcs héja.
A szűk termet azonnal betöltötte a reszelős sikoly, miközben a nő holt sápadtan, kinyílt szával hebegve megtántorodott, és erőtlenül a székébe roskadt, kezében remegni kezdtek a csészék, mintha kocsonyán tartaná őket.
Megrémültem, de mint egy politikai tüntetésen felmutatott kampánytábla, felvillant bennem azonnal a feltételezés: megjátsza.
Ám a velőt rázó sikoltása kétségbe vonó viszhangokat rótt az agyamba, és azon kaptam magam, hogy az imént még felhőtlen mosolyom most teljesen lelohadt, és olyan rettegő szívvel nézegetem a karosszékben reszkető nőszemélyt, mintha számomra soha nem lett volna igazabb annál amit ő állított.
A nő visítását csak egy éles csörömpölés kísérte, ahogy Neville újfent elejtett egy poharat, ám most ő is ijedtében.
Trelawney professzor fejét hátra vetve, szaporán hullámzó mellkassal odaszorította gyűrűktől csillogó kezét a szívére, és behunyta a szemét.
Pár percig csak a zaklatott, feldúlt zihálását lehetett hallani az egész teremben. És lassan az én légzésem is az övéhez igazodott, amikor megszólalt, kirángatott a sokkból, csak akkor jöttem rá hogy ugyanolyan heves ütemben kapkodom én is a levegőt, mint a sikolyt hallatott tanárnő.
- Szegény gyermekeim... - lehelte fejét ingatva, mire éreztem hogy az idegeim megfeszülnek mint a bitófa hurok. - szegény, szerencsétlen gyermekeim.... - sopánkodott tovább, ekkor már a kezem is ökölbe rándult. - nem... jobb, ha nem tudjátok meg... ne kérdezzetek semmit.... - továbbra is ott motoszkált bennem, hogy tényleg csak egy színjáték az egész, a tanárnő egyedi feltünési viszketeg akciója, de... valahogy... nem is tudom.
Azért ezt eljátszani túlzás lenne, habár soha nem bizonyíthatnánk rá, hisz a jövő jeleit akármibe bele tudod magyarázni.
- Mit látott a tanárnő? - kérdezett rá azon nyomban Dean Thomas, nyakát nyújtogatva bámulva a magán kívűl lévő Trelawneyt.
Ezután mindenki felállt a helyéről, amit mindenki csendes, fű alatti akciónak szánt, de mivel túl izgatottak voltak és egyszerre ugráltak fel, azonnal káosz és hangos motoszkálás váltotta fel a jósnő okozta döbbent csendet.
Minden diák egymás után odasomfordált az asztalunkhoz, egyre többen és közelebb nyomultak, még végül a nebuló alkotta kör bezárult, és kezdett nagyon folytogatni a szobában uralkodó hőség...
Néhány diák a karosszékben ájuldozó professzort fogta közre, és annak csontos válla felett igyekezett belelesni a pohár tartalmába.
- Gyermekeim... - a tanárnő drámai pillantásban fürösztött meg Harryt és engem, mi pedig bizonytalan pillantást váltottunk. - Megkaptátok a Zordót.
Zavartan hunyorogtam.
- A micsodát? - kérdeztük tökeletes kórusban Harryvel, értetlenül mustrálva a székben sápítozó tanárt.
Megemeltem az állam, majd végig pásztáztam a diákokat, hátha valakinek a reakciója elárulja mi a szent Merlin tojás az a Zordó.
Megnyugodtam, hogy nem mi voltunk az egyetlenek akiknek fogalmuk sem volt róla, annak ellenére hogy "megkaptuk" vagy mi.
Dean Thomas értetlenül vállat vont, és fejét rázva jelezte hogy nem lett előrébb a válasszal, Lavender Brown pedig zavartan pislogott.
Viszont azonnal hatalmas nyeléssel nyugtáztam, mikor körülbelül ezt a két embert leszámítva (még Ron is) hal módra eltátott szájuk elé rakták tenyerüket.
Trelawney úgy legyezgette homlokát és ingatta láncokkal kiaggatott nyakát, mintha ez olyan magától értetődő dolog lenne...
- A Zordót, gyermekeim, a Zordót! - kiáltozta.
Hm. Most már sokkal jobban értem... Pf...
- De mi az a Zordó? - acsarogtam az a combomat csapdosva, kezdve véglegesen is kijönni a türelmes béketűrésből.
A tanár aléltan sóhajtott.
- A temetőkben kísértő, óriási, fekete szellemkutya! Ez egy ómen, édes lányom, a legrosszabb ómen! A halál előjele! - rázta felém kezeit a tanár, szeme fennakadt, őmaga pedig eltorzult arccal ringatta magát előre hátra a karosszékben.
Először le sem esett.
Párszor el kellett magamban ismételni a tea üledékbe látott figura pontos leírását ahhoz, hogy jussak valamire.
Ám ahogy az élesen bevillanó felismerés mellbe csapott, és úgy szabadult be a tudatomba mint a forgószél, és mindent kíméletlenül elsepert, még nem maradt más, mint az a gondolat, és én a rémületemmel.
A szívem nem vert, hanem dühöngött.
Úgy csapdosta a mellkasom, mintha egy lüktető hullám verés lenne.
A hideg verejték annak ellenére vert ki teljesen, hogy a szobában továbbra is füllesztő hőség terjengett.
Hányinger kerülgetett, és hirtelen az addiginál is émelyítőbbnek találtam a fűszerszagot.
Nagyot szaltózott velem a szoba, majd lassan eloszlott előttem mint a délibáb, és helyette egy tópart árnyékos része, egy erdő széle és én, ahogy remegve ragasztom pillantásom egy hatalmas, ordas... fekete kutyára. Ami mindenhol ott volt...
A parton, az erdőben... manapság minden rémálmomban...
Kísértett, mint egy ormótlan, rossz előjelű árnyék. Ami nem bántott, de a szándékai félelmetesen titkosak voltak.
És most megint. Benne van a csészémben is, bele tetoválta magát a szívembe, nem is tetoválta, égette magát, mint a lovak farára nyomott tüzesvasas billog.
Olyan érzésem támadt, mintha jéghideg víz csorogna le minden porcikámon.
Nem akartam kimondani, mert akkor túlságosan valóságos lesz...
De legmélyen, a lelkem legmélyebb zugából felfakadt ez a kiírthatatlan gyom, ez a makacs gondolat: ez bizony nem véletlen.
Nem a túltengő paranoiám, ez már tényleg egy igazi ómen, egy igazi ítélet...
Damoklész kardja a fejem felett lebegett, immár egy hatalmas, hosszú, kivillanó agyaras, habzó kutyapofaként, s a kérdés csak az maradt: mikor súlyt le...
Megsemmisülten meredtem magam elé, a végtagjaimra bilincsként nehezedett a sokk.
Csak néztem a tanár kezében szorongatott csészét, ami aláírás volt a halálos ítéletemre.
- Szerintem ez nem úgy néz ki, mint a Zordó. - jelentette ki Hermione hűvösen, aki addigra fogalmam sincs hogyan, de Trelawney széke mögött állt, és lekezelő arccal meredt a tanár válla felett a csészék aljára.
Görcsösen kapaszkodtam ebbe az egy mondatba, ami beszabadult rémülettől elnehezült elmémbe: hogy talán a tanárnő csak benézte, csak belemagyaráz, ez mind egy szerencsétlen egybeesés, véletlenek műve.
Pánikolva a tanárra pillantottam, és gondolatban könyörögni kezdtem neki: adjon igazat Hermionénak.
Azonban a professzor asszony arcán látszott, hogy már meg sem kíséreli elrejteni a borzos hajzatú lány iránti, egyre növekvő ellenszenvét.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom gyermekem - mondta nyájasság mögé rejtett gúnnyal Trelawney. - de igen csekély aurát érzek körülötted. Nem vagy igazán fogékony a jövő rezdüléseire. - búgta oda Hermionénak, aki erre úgy hátrált el onnan, mint egy orrba legyintett kiskutya.
Támaszkodhattam volna erre. Hogy Trelawney professzor csak azért sóz a nyakamba rosszat kecsegtető, baljós előjeleket, mert nem vagyok neki szimpatikus, ahogy Hermionét is akkor nyilvánítja jóslás-tehetségtelennek, mikor az nem ért egyet vele valamiben.
De mégis... annyi balszerencsés előjel közül... Trelawney miért pont egy nagy fekete kutyát látott a poharamba...? Mert az a halál előjele, s miért pont az a halál előjele?
Éreztem hogy sós cseppek kezdik el marni kíméletlenül a szemem.
A pánik tombolt bennem, jobban mint előző két évem során bármikor... mert bizony, ott volt az én kis titkom is... mi más lenne az én animágusi alakom.... HA NEM EZ AZ ÁTKOZOTT FEKETE KUTYA...
A sok véletlen egybeesés egy nagy, ijesztő körben összeért, ami körülöttem húzódott... és én soha, de soha nem éreztem még magam ennyire elveszettnek...
Seamus Finnigan ellenben semmit sem sejtett ennek az egésznek a súlyáról, mert őt nem terhelte... nem úgy mint engem, akit maga alá temetett, teljesen...
Ő felváltva jobbra, majd balra döntötte hirtelenszőke tincsekkel borított fejét, és a csészét nézte.
- Ha így nézem Zordónak tűnik - mondta résnyire összehúzott szemekkel. - De így fordulok - azzal egy sebes nyakmozdulattal szemléltette mire gondol. - inkább szamárhoz hasonlít.
- Jó téma azon vitatkozni, hogy meghalunk-e vagy sem! - csattant fel Harry, én pedig riadt zihálással nyugtáztam a padra lecsapódó tenyereit.
Félve felpislogtam rá, az ő arca pedig a haragos és a döbbent között váltogatta magát.
Láthatóan még magát is meglepte a kifakadásával, ami tegyük hozzá, valóban hirtelen volt, de teljesen jogos....
Az osztálytársainkba hála az égnek, szorult annyi empátia, hogy elfordultak, hogy ne kelljen a szemünkbe nézniük.
- Azt hiszem - kezdte fátyolos hangon Trelawney. - legjobb lesz, ha ezzel be is fejezzük a mai órát. - szögezte le, miközben még mindig óriási szemekkel és riadt pillantással ostromolta az ázott s átkozott vackot a csésze alján. - Igen... - mondta határozottabban. - szedjétek össze a holmitokat... - intett kezével hetykén a széthányt táskákra és nyitott borítós A jövő zenéi kötetekre, amik olyan sebezhetően hevertek az asztalokon, mint amelyinnek abban a pillanatban én is éreztem magam.
Igen, egy nyitott, kiszolgáltatott könyv voltam a világ számára, amibe bárki beleolvashat, még sem érzi át a helyzetét, mert őt nem érinti...
Mindenki beleseperte könyvét a táskájába, majd komótosan vissza vitte a pohárkáját Trelawney professzornak.
Megrémített hogy a pakolászás alatt Ron is kerülte a tekintetünket.
- Viszlát a következő órán - sóhajtotta szomorkásan, gyötört rekedtséggel a tanárnő. Hangszálai reszelősek, élesek voltak, nyoma sem volt a korábbi dallamoságnak bennük. - Addig is szép jövőt kívánok - itt Harryvel mindketten ajkunkba haraptunk, hisz nekünk épp egy fél perce jósolta meg a halálunkat. - Te, gyermekem - a tanárnő itt Nevillre mutatott. - legközelebb el fogsz késni, úgyhogy igyekezz majd behozni a lemaradást.
Még ezt az intelmét is komolyan vettem.
Onnantól kezdve minden egyes kis gesztusát komolyan vettem.
Némán leereszkedtünk a létrán, hogy a csigalépcső felé elindulva elmenjünk átváltoztatástanra, ám hiába szeltem lefelé a keskeny fokokat, a fűszeres bűz még a folyosóra kitérve is az ómen kellemetlen emlékeztető jeléül marta az orrom.
Hiába ért véget hamarabb a jóslástan, olyan sokáig ténferegtünk a folyosón, hogy pont óra kezdetekor sikerült berobbanni a terembe.
Bolyongtunk a kihalt szakaszokon egyaránt, s bolyongtunk a gondolataink sötét zugában is, habár onnan akkor se jöttünk ki, mikor McGalagony termébe betoppanva, Harryvel azonnal lecsaptunk a leghátsó padra, és már rég a karcos falapra borulva ücsörögtünk.
Hiába ültünk a terem árnyékos, legsarok részébe tolt padban, mégis rivaldafényben éreztük magunkat.
A többiek újra még újra lopva felénk pillantottak, mintha azt várnák mikor esünk holtan össze.
Én idegbetegen remegő kézzel elkezdtem piszkálni egy kiálló szálkát a pad szélén, amibe annyira belefeledkeztem, hogy nem is láttam McGalagonyt, aki az animágusokról beszélt azon az órán (pedig engem igazán érint a téma, és utólag említette is Ron, hogy sokszor pillantott felém) csak a hatalmas fekete bestiát, és csak azt tudtam magam előtt észre venni.
Még azt se vettem észre a lázas töprengésbe, hogy a szálka becsúszott a körmöm alá, és a mutató ujjamból vér serkent a tölgyfa lap tetejére.
Még az sem érdekelt, oda se néztem, mikor az igazgató helyettes az osztály szeme láttára átváltozott egy szemüvegmintás pofaszőrű macskává.
Mikor halk pukkanással vissza változott... máskor álmélkodva néztem és magát a témát is mint derékig benne járója áhítattal hallgattam volna, de semmi... mintha a külvilág fakó háttér lett volna a hatalmas fenevadnak, ami agyam minden zugát betérképezte.
- Ejnye már, mi ütött belétek? - harsogta be a termet a szigorú professzor asszony sértett hangja. - Nem mintha számítana, de ez az első eset, hogy egy osztály nem tapsolja meg az átváltozásomat. - dobolt körmeivel feszülten a padon McGalagony.
Ahogy azt sejtettem.
Egyszerre, egy emberként fordult felénk az osztályban az összes arc, mire idegességemben végleg letéptem a makacs szálkát, ami rátapadt az ujjamra, így most azt próbáltam lepöckölni. Bármi idióta elfoglaltság, apró kis matatás-molyolás, csak ne kelljen az osztálytársaim szemébe néznem.
Aztán a szemem sarkából láttam, hogy Hermione karja lassan, óvatosan a magasba emelkedik.
McGalagony egy kimért biccentéssel jelezte hogy szót kaphat.
- Tanárnő, most volt az első jóslástanóránk. - kezdett bele a magyarázatba a lány, kezeit összekulcsolva a padon, zavartan malmozva ujjaival, miközben félős arcát hatalmas, bongyor tincsek mögé rejtette. - Teafüvet olvastunk, és...
- Áh, értem már - a tanárnő megcsóválta a fejét, szoros kontya ezüst koronaként illegett rajta. - Nem is kell tovább mesélnie Granger kisasszony. Halljuk, az idén melyikük fog meghalni? - leengedte kezét, majd unott arccal fürkészve a megszeppent osztályt, a padra támaszkodott.
Mindenki meglepetten felkapta a fejét, még én is azonnal a csalira haraptam, és szemembe hullt hajjal méregettem a tanárt, akinek felsőteste eltűnt a kócos tincsek alatt.
Pár percig mindenki csak megszeppenten bámulta McGalagonyt, aki úgy tűnt egyáltalán nincs meglepve azon hogy Trelawney halálos ómeneket osztogat.
Végül a szemem sarkából láttam, hogy Harry keze félénken a mennyezet felé emelkedik.
- Én és Flower - szólt végül halk, bizonytalan hangon, ami mégis erőteljesen csengte be a termet, hisz a diákok egy pisszenést sem mertek hallatni.
McGalagony keskeny pupillája ránk villant, a kezeit pedig tárgyilagosan összefűzte maga előtt.
- Értem. - bólintott, arcán az izmok szigorú, szoborszerű ábrázatba merevedtek. - Tudniuk kell, Potter, hogy mióta Sybill Trelawney az iskolában tanít, minden évben megjósolta egy diák halálát. Eddig egyikük sem halt meg. A tanárnő előszeretettel lát halálos ómeneket, mikor megismerkedik egy új osztállyal. Elvből nem szoktam kritizálni a kollégáimat, de... - az igazgató helyettes itt elhallgatott, orrcimpáji jól láthatóan elfehéredtek, és hosszú ujjai is erőteljes ökölbe húzták össze magukat. Egy ideig csak a zaklatott, feldúlt szuszogását lehetett hallani, majd mikor lehiggadt kissé, rendezte vonásait és folytatta, miközben én összehúzott szemekkel figyeltem az ideges gesztusokat: - A jóslástan a mágia egyik legmegbízhatatlanabb ága. - mondta lila talárja nyakát igazgatva. - Elárulhatom, hogy a magam részéről cseppet sem kedvelem. Igazi Látóval nagyon ritkán találkozik az ember, és Trelawney professzor...
Ismét elharapta a mondatot, látszott rajta hogy bármennyire sem kedveli munkatársát, még sem akar rá nézve olyan pletykákat szítani, amikből még csúnya munkahelyi viszályok keletkezhetnek.
Méltóságteljesen megköszörülte torkát, majd ismét megszólalt, most teljes egészében a mi padunk felé fordulva.
- Maguk ketten Potter, minden jel szerint kitűnő egészségnek örvendenek, úgyhogy ha nem haragszanak, nem mentem fel magukat a mai házifeladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhaláloznak, nem kell beadniuk. - szögezte le a tanárnő, és egy ritka dologgal toldotta meg szavait: ajkai vékony sarkában egy piciny kis mosoly bújt meg.
Hermione felegyenesedve kacagni kezdett, nekem pedig a szívemre telepedett mázsás súly, mintha nagyon lassan, de párologni kezdett volna.
Már nem emlékeztem annyira a fűszeres, tömény levegőre, és így hogy kiszabadultam a vörös félhomályból, és fullasztó füstölőszagból, már nem is volt annyira egyszerű halálra rémülni egy csipet csapzott teafűtől.
Azonban McGalagony szavai nem tudtak mindenki felett hatást gyakorolni.
Ron válla felett átvetve szeplős állát, aggodalmasan pislogott felénk, s az előttünk lévő padban, székén billegő Lavender ezt suttogta barátnője fülébe.
- Na és Neville csészéji?
A tanárnő szavai keltette halvány mosoly egy szempillantás alatt fagyott egy erőltetett, hamis vicsorrá.
Az átváltoztatás-óra után ebédszünet következett, mi mindannyian Hermione kivételével aki gondtalam dudorászással böngészve órarendjét szökdécselt a folyosón, letörten kullogtunk a nagyterem felé, gondolatainkba mélyedve, fülünkbe ott fütyült a hátborzongató huzat, ami vad ménként száguldva uralta az ódon falak közötti szakaszokat.
Görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis ebédnél mindenki, aki jelen volt a mai jóslástan órán, állandóan gyanakvó és vagy rettegő pillantással illettek minket, és már alig próbálták leplezni.
Szóval a tarkónkat lyukasra égette a sok ránk irányuló, sanda arc.
Letelepedtünk az asztalokhoz, és mindenki maga elé húzott egy tányért, majd Ronon kívűl mindenki enni kezdett, Hermione jóízűen, Harryvel ketten pedig annyira belemelyedtünk kételyeinkbe, hogy nem is figyeltük mit húzunk mibe martjuk a kanalunkat, Ron pedig üveges szemmel meredt a sok ínycsiklandó ételre, ami márcsak egymagában szörnyen aggasztó volt, hiszen köztudott hogy ő volt közülünk a legtorkosabb.
Hermione ezt észre is vette, és épp egy termetes falat bárány sültet nyelt le, amikor oldalra fordította fejét, mogyoróbarna szemei pedig az étvágytalan Ronon állapodtak meg.
- Fel a fejjel, Ron - szólt a lány, majd ujjait egy tál ragura csúsztatta, majd finoman a fiú elé tolta azt. - Hallottad, mit mondott McGalagony.
Ron hatalmasat sóhajtott, vállai megemelkedtek majd le pottyantak, és a fiú tüdejéből gondterhelt sóhaj szakadt fel.
Megragadta a merőkanalat és egy adag húsos étket pottyantott tányérjára, felmarkolta villáját az asztalról, de nem kezdett el enni.
- Harry... Flower...- szólalt meg halkan, bánatosan a fiúra emelve tekintetét. - ugye, nem láttatok mostanában egy nagy, fekete kutyát?
A gyomrom azonnal bukfencet vetett, és hirtelen nagyon nehezen ment le a rántott hús a torkomon. A falat végig csikarta a torkom, ezért rekedtes hangon beszéltem.
- De igen - szólaltunk fel egyszerre Harryvel, mire azonnal izgatott borzongás rohant végig a testemen, és azonnal olyan lendülettel fordultam a fiú felé, hogy majdnem felborítottam a tökleves serlegem.
- Te hol láttad? - szegeztem neki azonnal a kérdést, miközben ő is élénk érdeklődéssel viszonozta a pillantásom.
- A Magnolia Crescent sikátorban, azon az éjszakán, amikor megszöktem Dursleyéktól - darálta egy szuszra, zöld szeme egyre mohóbb fénnyel izzott. - És te hol láttad?
- Nyáron egy tónál és alig pár nappal azelőtt hogy a fogadóba mentünk volna... - visszaidéztem az emléket, ahogy lélekszakadva rohanok a hatalmas fekete állat után. Azt hogy üldözőbe vettem, már nem mertem elmondani, és a rémálmokról sem mertem említést tenni. Túl valóságossá vált volna a fenyegetés, ha megteszem.... - az erdő szélén. - fejeztem be végül.
Ron ujjai megmerevedtek, és a villa egy ezüstös villanással kísérve vékony koppanással az asztallapra esett.
- HÁT PERSZE! - kiáltott fel Ron, mire mindannyian riadtan összerezzentünk, és azonnal kellemetlen, figyelmeztető pillantást lövelltünk a fiú felé, ahogy szemünk sarkából kiszúrtuk a sok felénk forduló arcot. - A kutya... Amit csak te láttál... Flower... - habogta a vörös remegő ujjal rám mutatva.
Szememet behunyva, elpattanni akaró idegszálakkal az ajkaimba haraptam, majd kimért, hűvös hangsúllyal így szóltam:
- Ne üvöltözz kérlek, mert szerintem a fél terem minket figyel - intettem óva egy szigorú, villámokat hányó arccal. - és nyugodtan megkérdezheted Fredet, a második alkalommal már ő is látta. - bizonygattam büszkén felhúzva az állam, de azonnal elszoruló torokkal görnyedtem össze, ahogy lepergett előttem az eset, ahogy fittyet hányva a fiúra a kutya után iramodok, ő pedig a kockázat ellenére utánam veti magát... és én semmibe vettem hogy milyen veszélybe sodortam ezzel őt...
Az hogyha bajom esik, az egy dolog.
De ha Frednek miattam baja esne... ha bármi miatt baja esne...
Megborzongva üvöltöttem gondolatban minden rémképzelgésre hogy takarodjanak a fejemből.
- Biztos egy kóbor kutya volt, akár egy kisebb farkas is lehetett, hisz erdőszélen laktok, azt mondtad - igyekezett megnyugtatni Hermione, göndör fürtjeinek függönye mögött pedig dühös pillantással illette a vörös hajút.
Ron felháborodottan az asztalra csapott, mire megannyi pohár csikingelve egymásnak ütközött.
- Hermione, a mi környékünkön nem élnek farkasok - sziszegte a fiú, miközben én meg azon szisszentem fel bosszankodva, hogy ezekkel a heves érzelmi kitörésekkel minden figyelmet ránk vonzz. - és ha Harryék látták a Zordót... az nagyon rossz jel! A nagybátyám, Bilius is látta és... - ijedt tekintettel nagyot nyelt. - és egy napra rá meghalt!
Megelégeltem hogy Ron, ahelyett hogy az észérvekre hallgatna, mindenáron meg akar győzni a babonás képzelgései igazáról (valóban sok a véletlen egybeesés, de szívesen hallgatnék probléma megoldásokat, mintsem sopánkodást arról hogy a közel jövőben elpatkolok), és én is villámat hangos csattanással az asztalra hajítottam.
- Bilius bácsi egy bogaras, bolond ember volt, aki bezárta magát a saját varázsládájába és úgy halt meg! - pirítottam rá Ronra, haragos arcom a fűszertartóban lévő paprika pornál is pirosabb-ba borult.
- Na látod? - fordult Ron felé Hermione, majd szórakozottan a villája hegyére szúrt egy koktélparadicsomot. - Véletlen. - legyintett, majd újabb adag ételt tömött szájába.
Ron azonban nem hagyta annyiban, porcelán tányérja mellé lecsapta két tenyerét és úgy tolta fel magát.
- Mi az, hogy véletlen? - hörögte a pulykaméregtől reszkető hangon. - A Zordótól a legbátrabb varázsló is halálra rémül!
- Pontosan erről van szó - tárta szét a karját higgadtan Hermione. - Meglátják a Zordót, és a félelem a sírba viszi őket, minden bizonnyal az a bizonyos bácsikád is a paranoia miatt zárta magát a ládába. A Zordó nem a halál előjele, hanem a halál oka! Harry és Flower viszont él és virul, mert nem olyan ostobák hogy rögtön azt mondják: jól van, láttam a Zordót, akkor most gyorsan feldobom a talpam. - magyarázta, miközben két tenyerével alátámasztva a tökleves kancsót, a kifakadás hevében csurtig teletöltötte a serlegét. Pár csepp szökevényként siklott le az ezüst oldalán.
Ron erre csak hápogni tudott, és ujjai görcsösen tenyerébe tömtek egy szalvétát.
Hermione eközben oldalta dőlt, majd lehajolt, és táskája csattját előpattintva kihúzta a számmisztika tankönyvét, és ujjaival megpergetve a lapokat, felcsapta és a tökleves kancsónak támasztotta.
- Szerintem a jóslástan elég ködös dolog - jelentette ki, miközben ajkához érintette hüvelykujját, majd megnyálazta és olyan erőteljesen lapozott egyet a könyvben, hogy annak apró szakadás jelent meg a sarkán. - A nagy része csak találgatás.
- Főleg hogy rossz előjeleket manapság már egy darab sajtba is belelátni... - dünnyögtem az orrom alatt, miközben villámmal egy fehér, kisfalatnyi ementálé sajtot bökdöstem.
- A Zordó a csésze alján egyáltalán nem volt ködös! - heveskedett mellkasán összefont karokkal Ron.
Dühösen a számba haraptam belülről.
Muszáj mindenáron ragaszkodni ahhoz, hogy halál leselkedik ránk?
- Érdekes módon te mégis birkának nézted. - vágta rá azonnal Hermione, majd elmélyülten tanulmányozni kezdett egy egyenletet.
Ron orrcimpája reszketni kezdtek, a fiú füle hegyéig piros lett mint az érett alma.
- Trelawney professzor azt mondta, hogy nincs rendes aurád! - köpte a vörös. - Bosszant téged, hogy van egy tantárgy, amiben nem te vagy a legjobb! - ujját vádaskodóan a lány mellkasára szegezte.
Ezzel érzékeny pontra tapintott, egyenesen belegázolt a lány legelevenébe, és hát Ron már otthon is elég hírhedt volt az alacsony érzelmi inteligánciájáról, így az, hogy mások lelki világát feldúlja, akaratlanul is mindig pazarul sikerült neki.
Hermione olyan hevesen csapta le az asztalra az előcibált aritmedotikakönyvet, hogy a tányérokban ugrottak egyet a hús- és répadarabok. Már nyitotta ajkait egy igencsak csípős visszavágásra, ám én kitártam a karom, egyiket tenyérrel Ron felé, a másikat ugyanígy a felbőszült göndörség felé.
Békítően Ronra néztem:
- És Trelawney ezt pontosan azután mondta, hogy Hermione valamiben nem értett egyet vele. - emlékeztettem.
- Pontosan - helyeselt azonnal villájával az ételébe túrva Hermione. - És Flowerék csészéjét is akkor kezdte elemezni mikor felidegesítette a viselkedésünk. Egyébként, ha elvárják tőlem, hogy úgy tegyek, mintha halálos ómeneket látnék egy egy kupac teafűben, akkor nem sokáig fogok jóslástanra járni! - jelentette ki morcosan, miközben felnyalábolta hóna alá a két kipakolt kötetet.- Az egész hókuszpókusz egy nagy nulla volt a számmisztika órámhoz képest! - azzal lábait sebesen átemelte a pad felett, lecsapta őket a kőre, majd hevesen a vállára kanyarította táskája pántját, és mérgesen elvonult.
Ron szemöldökét ráncolva nézett utána.
- Miket hord össze? - ingatta a fejét. - Hisz még nem is volt számmisztikája.
- Az lehet - emeltem meg a csuklóm, a villámmal a fiúra bökve, az ezüst fogak pedig fenyegetően mutattak annak szeplős orcájára. - De boldoggá tennél ha nem akarnád ennyire meggyőzni a társaságot arról, hogy elfogunk Harryvel halálozni. Hidd el, a helyünkben kétszer is átgondolnád hogy ennyire Hermione ellen pártolj. - fortyogtam, majd úgy tettem, mint akit leköt, hogy büszkén tanulmányozza Ron bűnbánóan lesütött szemeit, de eközben két szöget, ami a fejembe ütődött, is lázasan tanulmányozni kezdtem.
Egyik az, hogy valóban eddig az egész évfolyamnak egy órája volt, a jóslástan, de lehet hogy Hermione csak a pillanat heve okozta dühében hivatkozott egy másik órára.
A másik, a mélyebb és vaskosabb szög viszont annál inkább aggasztott; nincs kizárva, a jelek alapján nagyon is nincs kizárva, hogy Ronnak van igaza...
******
Örültem hogy ebéd után végre elhagyhattuk a kastélyt, és kimehetek a szabadba. A jóslástan teremnek nevezett szűkös padlásán eltöltött fülledt percek és a nagyteremben lefolytatott heves vita után jól esett végre egy kis igazi, erdő illataival megbolondított friss levegő.
Plusz ennél jobb fordulatot nem is tudott volna venni ez a kusza, aggodalmakkal teli nap. Ha ezzel koronázzuk meg a ma történteket, talán még a félre sikerült jóslástan félelmetes emléke is enyhül egy kicsit, hisz mikor a nagykapun kilépve a sápadtszürke, felhőtlen őszi égbolt alá, és komótos léptekkel megindulva a lábunk alatt nedvesen be-besüppedő fűben, tudatosult bennem igazán, hogy elindultam életem első legendás lények gondozása órára, aminek a puszta gondolata kitudta űzni minden más nyűgöm a fejemből.
Mivel szenvedélyesen rajongtam a misztikus állatokért, ezért hiába kísérte végig a vadőrkunyhóig vezető utat megannyi lehangoló tényező, én csak ezért is izgatottan, teljes vállszélességű lelkesedéssel baktattam a csálé kis Hagrid-lak felé.
A vizes fűszálakról azonnal a cipőmbe majd a zoknimat eláztatva a lábamra csorgott a hideg harmat, de én csak ezért is vidoran tovább lépkedtem.
Hiába volt Ron és Hermione, akik között szinte szikrázott a vitájuk okozta feszülstégtől a levegő, és tüntetően nem álltak szóba egymással, és Harrynek se volt kedve csacsogni, hiába bombáztam mindannyiukat a legkedvencebb órámra (hiába nem volt, varázslények, szabadban megtartott óra és Hagrid, ez csak jó lehet) mért dícséretekkel, én minden szónál többet mondtam a világnak, ahogy reményteljes vigyorral a képemen meneteltem végig a réten, nyomomban a búval vert barátaimmal.
Elhaladtunk a Tiltott Rengeteg bokros, bozótos széle mentén, ahonnan gallyak hajoltak ki, és elszáradt levelükkel integetve az alattuk elbaktató diákoknak, ringtak a szélben. Hatalmas szusszanásokkal szívtam magamba a friss erdei levegőt, és azonnal még lelkesebben kezdtem haladni, amint kiszúrtam a fák mellett ferde kéménnyel pöfékelő, málott falú, csöpp házikót, ami úgy nézett ki, mintha egy amatőr cukrász által formált mézeskalács lak lett volna, mellette pofás kis tökültetménnyel.
Már majdnem odáértünk, félig megkerülve a házat, amikor megpillantottuk hogy a hátsókertben zöld jelvénnyel ellátott alakok nyüzsögnek. Azonnal kissé begörnyedt a hátam, és a tempóm sem volt már annyira kitörő, amikor eszembe ötlött a diák sereglet láttán, hogy ez az óra közös a mardekárosokkal.
A mellkasomon, ahol eddig harminc jelvény fért volna el, márcsak tizenötnek maradt hely, ahogy a büszke kidüllesztésből csalódottan összegörnyedt.
Nyilván pont a legjobban várt, engem legjobban foglalkoztató órán kell hogy ott legyen ez a rossz indulatú, mindenbe belerondító bagázs...
Aztán szemem a hozzánk legközelebb ácsorgó zöld kígyós társaságra tévedt, és rögtön a tizenöt jelvény helyett egyet sem lehetett rám tuszakolni, ahogy vállaim bosszúsan beestek és a képem úgy facsarodott el, mintha citromba haraptam volna.
Malfoy, Crak és Monstro triója fogadott minket ahogy bekanyarodtunk Hagrid udvarára, és az alávaló, felnyalt frizurájú kis görény épp lelkesen mesélt valamit örök hűséges gorillájinak, akik engedelmesen, buta és mély baritonon heherésztek társuk szavain.
Óvatosan elfordítottam a fejem és Harryre pislogtam.
Keserűen felhúzott orra és lebiggyedt ajkai elárulták, hogy biztos tippje akadt arról, hogy miről folyhat a szó. Hihetetlen hogy már lassan egy teljes napja ezen rágódnak de még mindig nem unják... habár igaz, Malfoyékról van szó.
Nekik úgy sincs soha jobb dolguk mint mások kárán csámcsogni. Meg sem lepődnék ha ez a kis féreg Rita Vitrol, a búlvár királynő eltitkolt gyereke lenne vagy ilyesmi...
Nagy ívet leírva, sebesen emelgetett lábakkal kerültük ki Malfoyék társaságát, én pedig tekintetemet elfordítva Hagrid után kezdtem kutatni szemeimmel, hogy eltereljem örök-undok konkurenciánkról a figyelmem.
Nem kellett sok, azonnal kiszúrtuk a vadőrt, aki a kunyhó ajtajában állva várta, hogy teljes legyen a csoport.
Látszott rajta, hogy nagyon izgatott: állandóan vakondbőr kabátjának ujját húzogatta, amit olyan sokszor ismételt meg, hogy lassan fatuskó méretű, lapáttenyerű kezére is nagynak bizonyult a megnyújtott anyag.
Éjfekete szeme élénk, gyermeki lelkesedés csillogásával pásztázta az udvarában összesereglett nebulókat.
Agyar, a vadkanfogó kutya hosszú rózsaszín nyelvét lihegve kiöltve hevert az óriás csizmáinál.
- Gyertek csak, gyertek szaporán - kiáltotta mélyen zengő ám vidáman csengő hangján a közeledő diákok felé, hatalmas tenyereit üdvözlésképp kitárva. - Igazi csemegét tartogatok nektek! Nagyon izgalmas óra lesz! - tapsikolt, és mivel öblös tenyereinek kétszer olyan erős hangja volt mint bárki másénak, a közeli szikamorfa tetejéről riadtan felröppent egy rigó, fekete csíkká olvadva manőverezett el a fejünk felett. - Mindenki itt van? - nyújtogatta a nyakát, majd megemelte kezét és a kabátja egyik bő zsebébe túrt, majd előráncigált egy gyűrött, teafoltos pergament, majd fejét fürgén aközött és a diákok közt kezdte kapkodni, minden bizonnyal csekkolta a névsort, egyeztetette a jelenlévők számát a papíron lévőkkel. - Jól van, gyertek utánam! - szólt, mikor végzett, majd visszagyűrte a cetlit a helyére, és döngő léptekkel lekacsázott a csizmái alatt nyekergő lépcsőn, majd megiramodott az erdő felé.
Kissé elbizonytalanodtam, de azért sietősen meglódultam előre, és sebesen a nyomába szegődtem.
Nem tagadom, kicsit tartottam attól, hogy a Tiltott Rengetegbe vezet minket. Az elmúlt két évben ugyanis épp elég kellemetlen tapasztalatot szereztem ott ahhoz, hogy egy jó időre elmenjen a kedvem az erdei sétáktól.
Hagrid azonban nem ment a fák közé, hanem tovább haladt az erdő széle mentén.
Még az ő hatalmas kezei is meg-megremegtek izgalmában, ezért úgy döntöttem, öntök egy kis lelket kedvenc vadőrünkbe, hamár se Harrynek, se Ronnak sem Hermionénak nem volt kedve osztani a bezsongott fecsegésem az óra tartogatta izgalmakról.
Így hát gyorsítottam a tempómon, egészen addig, amíg be nem értem a vadőrt, és szórakozottan az övéhez igazítottam lépteim, miután ügyes kitéréssel elkerültem egy mardekárost.
- Nagyon vártam már ezt az órát - szólaltam meg, fejemet jobbra és felszegve a vadőr busa, bozontos barna hajzattal keretezett arcára.
- Igazán? - kuncogott Hagrid, szeme felragyogott, és kócos szakállának rándulása jelezte, hogy elmosolyodott.
- Abszolút - tóditottam, s nem azért hogy jó jegyek reményében bevágódjak nála, hanem hogy minél több önbizalmat öntsek belé, és segítsek rávilágítani arra, hogy mennyire jó tanárnak találom őt erre a tárgyra. - Keresve sem találhatott volna Dumbledore jobb embert erre az órára. - fűztem hozzá, miközben cipőtalpam alatt nagyot reccsent egy gally.
Hagrid orcája (már amennyi látszott belőle) félénk pírba borult.
- Ugyan... - dadogta. - Még csak rendes végzettségem sincs... - annyira zavarba jött, hogy észre se vette a bükkfa leveleket, amik magason lévő fején meredező tincseibe akadtak.
Én viszont olyan bíztató mosolyra húztam a szám, hogy minden fogam kilátszott.
- De ha azt kell nézni, ki mennyire bánik odaadóan a varázslényekkel, akkor a lehető legjobb tanár sétál mellettem. - bókoltam, és szerencsére nem kellett sem hamiskás műmosoly sem erőltetett nyájaskodás a hangomban, hiszen őszinte szívből szóltam.
Hagrid erre még jobban fülig vörösödött.
- Hát ha te mondod... - legyintett vigyorogva, mint akit nem annyira érintenek meg a kedveskedő szavak, ám nem kerülte el a figyelmem hogy büszkén kihúzza magát, és a szakálla ugyanolyan szögben felemelve marad, jelezve hogy az óriás folymatosan mosolygott.
A beszélgetésünk itt azonban félbe maradt, ugyanis egy aprócska kanyar után feltűnt egy göcsörtös fákból tákolt, széles, kör alakú kifutó, ami üresen húzódott keresztül a hullámzó fűtengeren, és kellemes árnyékot kölcsönöztek neki a fák hatalmas lombjai.
Hagrid megállt, majd szembe fordult diákjaival, és hatalmas tenyereit kitárt ujjakkal felemelve csendre intette a köréje tóduló nebulókat.
- Álljatok ide a keríté mellé! - rendelkezett a férfi, majd ujjával a karám irányába bökött széles válla felett. A diákok odasereglettek a kifutó mellé, én pedig követve őket, vállammal finoman koccanva évfolyamtársaimnak a lehető legközelebb ügyeskedtem magam a karámhoz, majd könyökömet megemelve odatámaszkodtam a csiszolt fakorlátra, és onnan pislogtam a diákok feje felett rá a tanárra. - Így ni... - terelte oda az utolsó párost is a kerítéshez, ami nem volt hosszú folyamat, ugyanis a két griffendéles tisztában volt vele, hogy ha Hagrid megveregeti a vállukat, a sérv komoly veszélye áll fent, ezért hamar odatipegtek a többiekhez. - Mindenki jól lát? - kérdezte mikor ő is odaállt a karámhoz. Lelkesen bólogattam, majd sarkamat megemelve lábujjhegyre gördültem, hogy még többet láthassak be, és semmiről se maradjak le.- Most pedig nyissátok ki a könyveiteket...
Dobtam egyet vállamon hogy a táska pántja lecsusszon rólam, majd hátra csavarodva megragadtam csattját, és elkezdtem keresgélni az elvileg kissé harcias könyvet, hisz én még nem is láttam, hogy néz ki.
Nagy szorgosan túrkáltam benne, amikor egy gúnyos hang ütötte meg a fülem.
- Hogyan? - kérdezte Draco Malfoy, a szokásos flegma stílusában.
- Tessék? - hökkent meg Hagrid.
Ujjaim egy szőrös borítót tapintottak ki, mire az emlegetett könyv morcos, acsargó mozdulatokkal megvonaglott ujjaim alatt.
Rámarkoltam, majd kirántottam a többi közül.
Halványzöld volt, bolyhos, és apró szemek türemkedtek ki a cím felett.
Szörnyek szörnyű könyve - olvastam magamban, majd észre vettem hogy egy barna bőrszíj feszül rajta, ami meggátolja hogy kinyíljon. Először furcsának találtam, de mikor a kötet aggresszívan dobott egyet magán, hálát adtam annak aki rácsavarta.
Aztán két tenyeremet a könyv hátsó és első borítójára csúsztattam, majd leszorítva leengedtem a térdem elé, hogy biztosan harapás-ártalmatlanná tegyem, mert hallottam róla egyet s mást, hogy mikre képes ez a megbűvölt kötet.
Úgy figyeltem tovább Malfoy kötekedését.
- Hogyan nyissuk ki a könyvet? - ismételte Malfoy, azzal lehajolt és előtúrta táskájából saját, madzaggal átközött példányát. A többiek is így tettek; egyesek összeszíjazva tartották mint én, mások zacskóba bugyolálták, vagy jókora szorítókapcsot csíptettek rá.
Hagrid megdöbbenten pislogott az ártalmatlanított kötetekre, és a választ váró arcokra.
- Egyikőtök se... - dadogta. - egyikőtök se tudta kinyitni a könyvét? - hüledezett a vadőr, miközben én már csípőmmel taszigálva el utamból a diákokat, ott is termettem mellette, hogyha esetleg meg kéne valakinek agyabugyálnia Malfoyt, ha tiszteletlenkedni szottyan kedve.
Eközben minden diák a fejét rázta.
- De hisz - tárta szét a karját Hagrid, mintha ez olyan magától értetődő lenne mint az hogy a nap süt. - csak meg kell simogatni őket. - közölte, azzal felém hajolt, és kivette kezemből a bolyhos kötetet. - Így ni...
Azzal beakasztotta ujját a szíjba, és letépte róla. Itt mindannyian felhörrentünk, hiszen az mégis egy erős bőröv volt, ő meg egy ujjal elintézte.
A könyv rögtön harapni próbált, kitárta száját egy méretes borító csattogtatásra, de a vadőr gyorsan végighúzta mutatóujját a gerincén.
A példány megborzongott, lapjai sercegtek egy sort, majd engedelmesen kinyílt, és nem mozdult többet.
Békésen kitárva hevert a hatalmas tenyéren, amin felém nyújtotta a könyvet, én pedig fülig érő mosollyal átvettem.
- Nahát - rikkantotta szürke szemeit forgatva Malfoy. - milyen buták vagyunk! - gúnyolódott. - Meg kellett volna simogatni! Hogy ez nekünk hogy nem jutott eszünkbe! - fintorgott, mire két hűséges gorillája bután heherészni kezdtek.
A szemem olyan dühhel villant a vadőrből viccet űző kis görényre, hogyha pillantással ölni lehetne, már nem nevetne ilyen jóízűen...
Hagrid eközben segélykérően nézett Hermionéra majd rám.
- Azt hittem mulatságosnak találjátok majd őket - motyogta elbizonytalanodva.
- Szerintem jópofák... - próbáltam menteni a menthetőt. Amúgy is, lehet kicsit rakoncátlanok, de nem közveszélyesek, hagyjuk már.
Hagrid is igazán tudhatná hogy Malfoy nem azért hisztizik mert fél a könyvtől, hanem a kedvenc hobbiját űzi: keresztbe tenni másoknak.
- Hát persze... - köpte fogai közt ellenségesen Malfoy felém fordulva. - Roppant jópofák! - harsogta, barátsagtalan acélszürke szemeit az enyémbe fúrva. - Milyen jó vicc lenne, ha leharapnák a kezünket!
- Fogd be, Malfoy - szólt halkan, ám olyan fenyegető hangnemben Harry, hogy figyelmeztetése hangosabb volt, mintha ordította volna.
Remegtem a haragtól.
Azt akartam, hogy Hagrid első órája a lehető legjobban sikerüljön, s a vadőr már most kicsit kedveszegettnek tűnt.
Hála ennek a kis...
- Na szóval... - folytatta Hagrid, de látszott hogy elveszítette a fonalat. - Szóval, - dörzsölte meg állát összezavarva. - akkor megvannak a könyvek, és... és... - hápogta. - már csak a legendás lények hiányoznak. Igen... Hát akkor hozom is őket. Várjatok...
Azzal sarkon fordult, és eltűnt az erdőben, a hatalmas léptei alatt még sokaig recsegtek a gallyak.
- Te jó ég, micsoda nyomortanya - jegyezte meg fennhangon Malfoy. - Apám szívbajt kap, ha megtudja hogy ez a féleszű melák órákat tart...
- Fogd be, Malfoy - ismételte Harry, még fenyegetőbb hangszínt öltve.
Én is a lehető legijesztőbb vicsoromat erőltettem az arcomra, és úgy mértem végig a kis mardekáros nyikhajt, akinek sosem volt jobb fenyegetése annál, hogy az apjával riogasson mindenkit. Lucius Malfoy a tavalyi húzásával már éppen eléggé veszített a tekintélyéből, amikor sikertelen kísérletet tett arra hogy Dumbledore-t eltávolítsa az iskolából, és bizonyított tény, hogy ezt nem épp tiszta munkával igyekezett elérni...
Malfoyról azonban lepergett Harry figyelmeztetése, s a fiú sápadt ajkai egy cinikus vigyorra görbültek.
- Vigyázz Potter, jönnek a dementorok... - húzta fel az orrát.
- Hííííí! - vinnyogott Pansy Parkinson, aki két karját a magasba emelte és matt feketére mázolt körmeit begörbítve nevetségesen dülöngélni kezdett, miközben arcával bamba ábrázatot öltött.
Én erre azonnal összefontam a karom, és megvető grimasszal néztem a lányt, aki épp egy dementort figurázott ki, mardekáros társai legnagyobb örömére.
- Gyerekes, ostoba... - kezdtem volta egymásnak préselt ajkaimból szórni a szitokszavakat, ám ekkor éles visítás hasította ketté a levegőt, amitől mindenki azonnal elhallgatott, és ijedten, megnyúlt vonásokkal kapkodta arcát a hang forrása után.
Kiszúrtam Lavendert, aki rémülettől torz ábrázattal nyögdécselt, arca a holdnál is sápadtabb, és hevesen remegő kézzel mutogatott az erdő széle felé.
Azonnal a pont felé pördültem ahová a holtravált griffendéles is mutatott, talárom és hajam hatalmas sötét lepelként forgott körülöttem.
Amint megláttam, mi váltotta ki a lányból ezt a heves reakciót, leesett az állam, a szemem pedig úgy gúvadt mi, hogy majdnem kiesett az üregéből.
A fák közül egy csapatnyi leírhatatlan lény bukkant elő.
Olyan testük, hátsó lábuk és farkuk volt, mint a lovaknak, mellső lábaik, szárnyuk és fejük viszont óriási sasokhoz tette őket hasonlatossá, kecsesen járó izmaikon elől puha tolltenger hullámzott, még hátul gyönyörű szőr fénylett, és csillogó paták kopogtak. Nagy, görbe, acélszürke csőrük ijesztően káprázott, csakúgy mint hatalmas, borostyánsárga szemeik, amik élénken méregették a környezetüket, hatalmas pupillájukkal. Mellső lábuk húszcentis, hegyes karmokban végződött.
Mindegyik állat izmoktól dagadó nyakán vastag bőr nyakörvet viselt, és láncot is húzott maga után, ami nehézkes csörgéssel siklott utánuk.
A láncok felüknél felemelkedtek, és Hagrid kezében értek véget, aki maga is ott kocogott a kifutóban a fenséges lények nyomában, amik időközben légies ügetéssel betódultak oda.
Álmélkodással vegyes csodálattal figyeltem a káprázatos állatokat, szinte a nyálam is kicsordult.
Sokat olvastam már a hippogriffekről, de legmerészebb álmomban sem mertem volna gondolni, hogy lesz olyan hatalmas, égadta szerencsém hogy élőben is láthatok egyet... mit egyet, egy egész ménesnyit...
- Gyí, te, gyí - kiáltozta a vadőr, hatalmas markában a láncokat rázogatva. A kerítésnek ahhoz a szakaszához terelte a lényeket, ahol a csoport gyülekezett, hatalmas léptekkel és felhúzott vállakkal korrigált vissza a többihez egy-egy rakoncátlanul elcsatangoló állatot.
Mikor a hatalmas, pompás állatok odaértek hozzánk, minden diák ösztönösen felemelte lábát, majd riadt morajjal hátrálni kezdett.
Ellenben velem, én azonnal lelkesen tettem egy jókora lépést, és markomat előre nyújtva, ujjaim a fára kulcsolva megbabonázva legeltettem a szemem a fenséges teremtményeken, amik fejüket rázták, és csodálatos, tollaktól borzas szárnyaikat emelgették.
Hagrid a láncuknál fogva a kerítéshez pányvázta állatait.
Azonnal kiszúrtam magamnak egy ködszürke, ébenfekete foltokkal tarkított példányt, aminek kissé kékes csőre és hatalmas termete elárulta hogy hím. Vadabb volt mint a többi, hatalmas karmaival mély véseteket karmolt a talajba, és folyamatosan hosszú, ecsetszerű farkát himbálta.
Izgatottan kitárta szárnyait, ami több méteres fekete lepelként vetített árnyékot ránk, majd visszahúzta. Szabadságra, repülni vágyott.
- Hippogriffek! - rikkantotta vidáman, és széles mozdulattal a pompás bestiák felé mutatott, lelkes arcán megerőltetés izzadság cseppei folytak le, ahogy heves küzdelmet tudott le hogy beterelje szeleburdi állatait, de csodálatra méltónak tartottam, hogy ennek ellenére is végtelen szeretettel nézegette őket. - Gyönyörűek igaz?
- Mi az hogy... - suttogtam elaléltan.
Szerelmes szemekkel nézegettem azoknak, főleg a viharszürke hímnek a csillogó, sűrű tollbundájukat és fényes szőrüket, szálkás izomzatukat és angyal szárnyaikat.
Habár az emlegetett egyed azonnal magához ragadta a figyelmem, azért észrevettem, hogy mindegyik gyönyörű volt, és egyedi: akadt köztük barnás rózsaszínű, sötétszürke furcsa cirmos mintával, bronzvörös kis fehér hókával a homlokán, de még éjfekete is.
- Na hát akkor... - Hagrid összedörzsölte a kezét, és sugárzó arccal körülnézett. - Ha egy kicsit közelebb akartok jönni...
Rajtam kívűl senki nem akart. Harry, Ron és Hermione se igazán, de mikor vállam felett egy villámló pillantással illettem őket, tettek egy óvatos lépést a kerítés felé.
Aztán izgatottan visszafordultam az ideiglenes karámlakók és a tanár felé, és áhítattal tovább fixírozva a meseszép lényeket, izgatottan vártam a folytatást.
Hagrid szeme sarkából egy hálás pillantással ajándékozott meg, amiért ilyen lankadatlan érdeklődést és lelkesedést mutatok az órája iránt, így abból merítve erőt, nagy szuszt vett, és belekezdett.
- A hippogriffek - kezdte a férfi. - ki tudja az első, és legfontosabb tudnivalót róluk? - nézett körbe a diákjain, és számomra szinte ösztönös, zsigerből jött mozdulat volt, hogy lehullt a kezem a karám farúdjáról, majd lendületesen a magasba emelkedett, annyira hevesen hogy szinte kifacomodott a vállam, és olyan nagyon nyújtóztam előre, mint Hermione bármilyen más tanórán, és majd' átestem a kifutó túloldalára. - Flower? - szólított fel mosolyogva az óriás.
Gyermekies vigyorral hátrasimítottam a hajam, majd egy szuszra ledaráltam:
- A hippogriffek nagyon önérzetes és sértődékeny állatok. - hadartam büszkén idézve, kedvenc varázslény szakértőm szavaival élve.
- Nagyon jó - biccentett Hagrid, mire akaratlanul is kihúztam magam. - És márpedig aki megsért egy hippogriffet, az könnyen fűbe haraphat. - emelte fel figyelmeztetően vaskos mutató ujját a vadőr.
A hátam mögül ekkor halk pusmogás majd elfolytott kuncogás harsant.
Azonnal idegesen hátracsaptam a fejem, tincseim szanaszét repkedtek fejem körül.
Nem kellett sokáig kutatni, azonnal kiszúrtam Malfoyt, Crakot és Monstrót, akik egyáltalán nem figyeltek oda; összedugták fejüket egymás felé hajolva, és folytott hangon sustorogtak valamiről.
Dühödt vicsorral csikorgattam a fokam.
Nyakamat rá, hogy valamilyen ostoba szabotázsakción törték az üres kupájukat.
Ám a rájuk irányuló figyelmemet azonnal vissza édesgette magához Hagrid, aki mindebből semmit sem észlelve tovább folytatta az okítást.
- Mindig hagyni kell, hogy a hippogriff tegye meg az első lépést - magyarázta a háztájőrző, mire azonnal vissza fordítottam rá arcom, és ismét lebilincselve inni kezdtem magamba szavait, miközben fél szemmel folyamatosan a ködszürke hímben gyönyörködtem. - Szépen, udvariasan. Odamész hozzá, meghajolsz, és vársz. Ha ő is meghajol, akkor megérintheted. De ha nem, akkor sipirc, mert nagyon éles a karma. - utolsó mondatát acélos komolysággal tette hozzá, és szavainak nyomatékot adva a pillantása is hirtelen megkeményedett, és nagy komoran végig pásztázta a diákok arcát, hogy biztosan komolyan vetesse velünk a figyelmeztetést.
Majd arca egy szemvillanás alatt újra felélénkült.
- Nos, - kezdett bele nagy vidáman kacsintva. - ki megy elsőnek? - kérdezte.
Rajtam kívűl mindenki jelzés értékűen meg hátrább totyogott a kerítéstől, mintegy jelezve hogy a válaszuk részükről nemleges.
Még három jóbarátom is csak megkukulva, félve váltogatták egymással pillantásaikat, és bizalmatlan tekintettel méregették az állatokat, és rémülten összerezzentek, akárhányszor azok megrázták íves fejüket vagy kitárták fenséges szárnyaikat.
Én viszont megértően lebiggyesztettem az ajkam. Nyilván ilyen szabadszellemű állatoknak nem igen van ínyére a lánc és a nyakörv.
És egyébként ha lett is volna potenciális jelentkező, esélyt sem adtam volna hogy ő mehessen.
Elérkezett a várva várt pillanat, és... valljuk be, egy régi, kiskorom óta dédelgetett álmomat válthattam valóra azzal, hogy igazi hippogriffek közelébe férkőzhessek.
Nyilván nem hagyhattam ki...
- Én! - kiáltottam izgatottan, majd jobb karommal rámarkoltam a kifutó korlátjára, behajlítottam térdem, majd ellökve magam a talajtól, átlendítettem két lábam a kerítés felett, amik utána hangos puffanással érkeztek a fűbe, ami sercegbe lapult be bakancsom alatt.
- Flower ne... - hallottam meg magam mögött Lavender kétségbeesett, elborzadt suttogását. - Gondolj a teáscsészére...
Én azonban elszántan, fittyet hányva a vészmdárkodó lányra, indultam meg a vadőr felé, persze kicsit lehúzva a vállam és lebiggyesztve az állam, mert a túl sok magabiztosságot sugárzó tartás ellenszenvet válthat ki a hippogriffből.
- Ez az, Flower - villantotta rám mosolyát örvendezve Hagrid, kezét felém nyújtva intve magához. - Lássuk, hogy boldogulsz Csikócsőrrel. - mondta, aztán lassú, megfontolt léptekkel, alázatosan fejet hajtva odaoldalgott...
El sem akartam hinni!
Ahhoz a példányhoz, ahhoz a viharszürke gyönyörűséghez, amit én kinéztem magamnak!
Óvatosan eloldotta a láncát, ami nagyot puffanva hullott a földre.
Majd az állat nyaka felé nyújtózva mindkét kezével megragadta annak a nyakán lévő karikát, és elkezdte felfele húzni. Az engedelmesen lejjebb hajtotta fejét, és hagyta, hogy a hatalmas markok eltávolítsák róla a béklyóit. Okos állat volt, tudta hogy mi történik, és bámulatos higgadtsággal, bízva a vadőrben, tette amit tennie kellett.
Aztán Hagrid az ezek szerint Csikócsőrre keresztelt lény nyakára simította hatalmas tenyerét, majd szép lassú léptekkel felém terelte az állatot, aminek patáji és karmos lábai súlyos puffanással kísérve lépdestek oda hozzám.
A szívem hirtelen gyorsabb ütemre kapcsolt, s minden porcikámban izgatottság s némi félelem égett.
Szinte mindent, amit a hippogriffekről tudni lehetett, azt én hősiesen bemagoltam és betéve fújtam, de azért más, mikor az ember lányára a könyv lapjairól bámul fel egy illusztráció, vagy szemtől szemben áll ezzel a hatalmas, fenséges fenevaddal.
Meg hát... egy ilyen találkozás minden, csak épp nem rizikó mentes, mégiscsak egy vad, büszke ragadozóról van szó.
Ám mivel hatalmas szenvedélyem volt minden varázslény, ezért tiszteletteljesen tűrtem annak hipnotikus, sárga szemeinek gyanakvó pillantását.
A szívem még hevesebb kezdte püfölni a bordám, mikor Csikócsőr pupillája kitágult, és nyakán inak dagadtak meg, ahogy láthatóan észre vett.
- Csak szép nyugodtan, Flower - szólt halkan Hagrid. - Észrevett... - jelezte, mikor a griff egy óvatos lépéssel elemelte lábát a talajtól, majd kitárt karmokkal előrébb helyezte és közelebb siklott felém.
Minden porcikámat izgatott bizsergés járta át.
- Pislogás nélkül kell a szemébe nézni. - nyögtem gyorsan, s habár ez egy magamnak szánt emlékeztető volt, Hagrid elismerően bólintott.
- Pontosan, nagyon jól mondod. - helyeselt. - A hippogriffek ugyanis nem szeretik a pislogó embereket. - magyarázta a visszatartott lélegzettel figyelő diákoknak.
Nem mellesleg én is percek óta egy szusszanásnyi levegőt sem vettem magamhoz, annyira eluralkodott rajtam az izgalom.
A szívem ritmusa már a fülemben tombolt, és a gyomrom meg-megremegett, egyre nagyobbakat, akárhányszor az állat egy lépéssel közelebb jött hozzám.
Hátán kecsesen ringtak szárnyai, és sárgás szemei egy pillanatra sem szakadtak el az én íriszeimtől.
Még egy lépés, és bármekkora késztetést is éreztem arra hogy hátráljak, magabiztosan, mint egy szobor, tűrtem a sejtjeimet átjáró heves izgatottságot, az ereimben száguldó, kicsattanó adrenalint.
El sem akartam hinni... tényleg itt állok, előttem teljes életnagyságban egy igazi hippogriff....
Uram Merlin könyörülj, ez túl szép ahhoz hogy igaz legyen...
Csikőcsőr oldalra fordította a fejét, és fél szemével rezzenéstelenül meredt rám. A lávaszín szemek előtt úgy éreztem, mintha egy apró kis érzelmem sem maradhatna többé titok.
Nagyot nyeltem, és éreztem hogy szúrni kezd a szemem, de megálltam pislogás nélkül.
- Jól van... - mondta Hagrid. - Ez az... és most hajolj meg, de...
- A szemkontaktust nem szabad megtörni. - fejeztem be helyette szorgosan a mondatot, majd lassan elkezdtem dőlni előre, szögegyenes háttal, olyan egyenessel mintha egy vasalódeszka hátlapja lettem volna.
Szép komótosan haladtam, a nyakamat viszont mereven egy ponton tartottam és hiába égették már könnyek a szemem, állt be teljesen a hátam, továbbra is az utasításoknak megfelelően tartottam a pozíciót.
Hosszúra nyúlt, feszült pillanatok következtek.
Semmit nem tudtam leolvasni az állat arcáról, ami szintén akárcsak egy sóbálvány, gőgösen álldogált, és éberen figyelte ahogy hajlongok előtte mint egy szél tépte nádas.
A szívem olyan erőteljesen vert hogy szinte kirobbant a mellkasomból, és minden zsigerem enyhe rettegéssel várta, hogy mit lép a fenevad.
Már emeltem volna a sarkam, hogy puhán hátrébb somfordáljak, hogyha esetleg nem nyertem el az állat tetszését, ám ekkor annak hatalmas feje lekókadt, csőrén megcsillant a napfény, és bal melső lábát behajlítva átgördítette, s fél lábon támaszkodva egy halk, éles turbékolással alázatosan meghajolt.
Lassan, hirtelen mozdulatot mellőzve elernyedtek izmaim és végtelen megkönnyebbüléssel felegyenesedtem, nehogy bármilyen túl gyors mozzanattal megrémítsem a hippogriffet.
De a széles mosolyomat már aligha tudtam leplezni, s izgatottságtól túlfűtötten Hagridra sandítottam további utasításért.
- Gratulálok Flower! - ütötte össze tenyerét lelkesen Hagrid, miközben Csikócsőr fenségi tartásba húzva magát, az ég felé emelte kecses fejét. Nekem pedig dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy sikeresen egy ilyen lenyűgöző állat a bizalmába fogadott. - Engedi, hogy megsimogasd. Eredj, paskold meg a csőrét! - emelte hatalmas tenyerét a hippogriff felé, mire nekem azonnal összeugrott a gyomrom a kitörő izgalomtól.
Megsimogatni? Uramisten, ez biztos egy álom, meg kéne karmoltatni magam Csikócsőrrel hogy felébredjek...
A kezem reszketni kezdett ahogy megemeltem a lábam, majd egy apró lépést tettem az állat felé, miközben minden porcikám perzselt az izgalomtól, és megannyi apró nyílként fúródott belém a sok aggodalmas tekintet, és hiába dobolt a fülemben vér, még így is hallottam azoknak az embereknek a riadt pihegését, akik ott voltak jóslástanon és helyettem is magukra vették a halálos ómenemet.
A térdeim nehezen akartak mozdulni, de észre vettem, hogy csak egyre közelebb visznek a pompás ragadozóhoz, és én adrenalintól igencsak túlhevülve úgy voltam vele, hogyha Trelawney ostoba jövendölése valóra válik, akkor egye fene, nem is kaphat az ember annál szebb halált hogy egy ilyen csodás teremtmény végezzen vele...
Saját gondolataimon majdnem hisztérikusan felkacagtam, hisz valljuk be, ez már tényleg kissé túllő a beteges rajongáson, de ha egyszer igazam van...
Testem mellett elemeltem a kezem, és nagyon lassan elkezdtem előre nyújtani és feljebb emelni, kitárt ujjakkal közelítve markom a hippogriff feje felé.
Azonnal elakadt a lélegzetem, mikor realizáltam, milyen közel is van már...
Hatalmas feje és két borostyánkő szeme betöltötte az egész látóterem, és hiába égették száraz szemem könnyek, megbabonázva bambultam tovább a fenséges pofába, mintha egy pislogás erejéig, ha csak egy pillanatig nem láthatom azt a gyönyörű látványt, máris életre szóló veszteség lenne.
Ujjaimat már csak egy aprócska arasz választotta el a fényes, hegyes csőrtől.
Mintha engedélyre várnék, megállítottam a levegőben a tenyerem, esélyt adva Csikócsőrnek hogyha elhátrálna, akkor megteheti, tiszteletben tartom és semmit nem erőltetek amit ő nem szeretne.
Ám a madár amint meglátta hogy az ujjaim várakozás teljesen lefékeznek a csőre előtt, megemelte hatalmas karmoktól dagadó lábát, és óvatosan közelebb siklott hozzám.
Nem tudtam mik a szándékai, ám mire elhátrálhattam volna, ujjbegyeim levegő helyett egy kemény, langyos, meszes felületre tapintottak rá.
Élesen beszívtam a levegőt, mikor láttam hogy a madár csőre finoman a kezemhez ér, és szinte felzokogni támadt kedvem az örömtől, hogy őmaga tette meg az utolsó lépést.
Eltátott ajkakkal, mélységes csodálattal néztem bele az állat tűzsárga szemeibe és szurokfekete pupillájába, amikből teljesen eltűnt a bizonytalanság, és érdeklődve, szinte cserfesen meredtek az én szemeimbe.
Aztán megbillentette fejét előre, így a tenyerem teljes egészében a hatalmas csőrre siklott.
A gyomrom tótágast állt, miközben óvatosan behajlítottam ujjperceim, és finoman megcirógattam a tükörsima felületetet.
Utána olyasmi történt, ami örökre, élénken beleivódott az emlékezetembe, s soha többé nem felejtettem el.
Csikőcsőr oldalra billentette a fejét, így a csőre kisiklott a kezemből, majd elnyitotta azokat, és hosszú, hegyes, halványlila nyelv bukkant elő a két hegyes, csontos csőrhegy közül.
Fél arcát csuklómhoz dörgölte, és végig nyalta a kézfejemet, akár egy hűséges kiskutya.
Rémülettel vegyes csodálattal apró nyikkantás hagyta el a torkom, miközben kezem ösztönösen az állat pihés fejére siklott, és gyöngéden a kis tollak közé szántva megcirógattam a feje búbját. Soha életemben nem éltem még át ehhez hasonlót. Eufórikus érzés volt minden egyes apró érintése, minden egyes pillantása és a bizalma, amivel hozzám viszonyult.
Csikócsőr szemei becsukódtak, és halk turbékolással élvezte a fején végig sikló ujjaimat.
Bizonytalan taps zendült a hátam mögött. Hiába égetett a kíváncsiság hogy hátra forduljak vajon tényleg engem és kik tapsolnak, de egyszerűen nem tudtam elszakadni a hippogriff megigéző szemeitől.
- Jól van, Flower - szólalt meg ismét Hagrid. - Úgy látom megengedi, hogy felülj a hátára.
A taps amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan hallgatott el, s helyette riadt sutyorgás és elfolytott lélegzetek szisszenése vette át a hangot.
Nekem pedig szintúgy elakadt a levegőm, és csészealj méretűre kerekedett szemekkel rámeredtem Hagridra.
- K-komolyan? - makogtam teljesen elhűlve, nem akartam hinni a fülemnek.
Már rég dédelgetett vágyálmomat is messze túlszárnyalná ha minden ami most történne igaz lenne, mert ez messze több mint amire szerződtem azzal hogy átugrottam a karám korlátját, de messze több annál is amire szerényen, csendben álmodoztam egészen azóta hogy a kezembe foghattam első varázslény kalauzomat három évesen.
Seprűn lovaglás? Bármikor...
Hippogriff hátán utazni?
Akár az életemet oda adnám ha megtehetném...
Hagrid, látva hogy mennyire lázba hoz az ajánlata, széles mosollyal bólintott.
- Mássz csak fel, és ülj egészen a szárnya tövébe! - instruálta, miközben Csikócsőr, mintha tudta volna miről beszél a vadőr, behajlította térdeit, majd a föld felé tolta őket, és félig fekve az ég felé pucsított, miközben két szárnyát maga mellett leengedve a fűbe eresztette, s a magas fű azonnal lelapult ahogy a nehézkes, dús tollak rájuk puffantak. - De vigyázz, egyetlen tollát se tépd ki, mert azt nem szereti... - figyelmeztetett, mire magától értetődően biccentettem.
Ez csak természetes.
Aztán azonnal éreztem hogy minden izmomba belefecskendezi magát a tömény izgalom, ahogy a térdre ereszkedett hippogriffre kalandozott pillantásom, és amelyik értelmesen csillogó szemekkel várva nézett fel rám, tekintetével noszogatva hogy a hátára üljek.
Mintha mennyasszony lennék az oltár felé sétálva, olyan lassan és megtisztelően lépkedtem oda az állathoz, a csodás pillanat mindegy egyes részét kiélvezve.
Mikor odaértem hozzá, óvatosan elemeltem a lábam a fűről, majd lehellet finoman a tollakra illesztettem a cipőm hegyét.
Először megijedtem hogy kárt teszek a fenséges szárnyakban, ezért majdnem visszahúztam a lábam, ám akkor talpam masszív, kőkemény izomzatra tapintott rá a puha tolltakaró alatt, ami olyan hevesen reszketett mint a gyomrom, rájöttem hogy Csikócsőr már alig várta hogy a magasba szárnyalhasson.
Felbátorodva hogy a szárnyalás iránti vágyon osztozunk, ránehezedtem teljes súlyommal, ám a hippogriff meg sem érezte, egy tolla se görbült, egy inszála sem rándult.
Így hát felléptem a másik lábammal is, majd tettem még egy lépést, aztán felemeltem hátul jobb lábam, és nagyot lendítve rajta átdobtam az állat íves háta felett.
A túloldalon a másik szárnyára puffant rá a lábam, s mikor elhelyezkedtem, finoman behajlítottam a térdem, és óvatosan a lény hátára ereszkedtem.
Mikor már nem fészkelődtem tovább, Csikócsőr karmait a talajba fúrta, majd álló helyzetbe tolta magát.
Meghökkenve rándultam egyet, ahogy a rengeteg izom megmozdult alattam, és tudatosult bennem a teremtmény szilárd ereje.
Kezemet lassan felcsúsztattam az állat oldalán, és mivel olvastam hogyan kell pontosan és szakszerűen meglovagolni egy hippogriffet, nem a tollaira markoltam rá, hanem hegyes lapockájába kapaszkodtam meg, ami tökéletesen beleillet markomba, és biztos fogást nyújtott.
Ziháltam az izgalomtól, és el sem akartam hinni, hogy ez tényleg megtörténhet velem.
A diáktársaim és Csikócsőr fajtársai egyaránt feszült figyelemmel kísérték végig minden mozzanatunk.
- Na indulás! - rikkantotta Hagrid, hangja sokáig elszáguldott visszhangozva a fák között, majd hallottam ahogy döngő léptekkel mögénk érkezik, majd hangos csattanás jelezte hogy a vadőr rácsapott a hippogriff farára, hogy indulásra bírja.
Nem maradt időm hogy felkészüljek, csak azon kaptam magam, hogy egy meglepett sikoly hagyja el a torkom, és már el is engedtem az állat hátát, kezeim végigszántottak annak forró nyakán és rálapulva abba karolva hasaltam Csikócsőrre, ugyanis egy hirtelen erő megbillentett hátra, és éreztem hogy lefele kezdek csúszni, ahogy a lény elrúgja magát a talajtól, és karmaival kaszálva a levegőt a magasba ágaskodik.
Majd nagyot nyögtem, mikor durván visszapuffantak lábai a talajra, engem meg teljesen mellkasba vágott a hatalmas gerince, és egy ideig csak a levegő után kapkodva markolásztam a hatalmas nyakat.
Az állat izmainak minden egyes rándulását éreztem tollaira lapuló hasamban, majd a fogaim fájóan egymásnam csattantak, a fejem is ernyedten billegett, ahogy az teljes iramban megiramodott előre.
Két combommal ráerősen bebiztosítva magam rászorítottam a kerekded oldalára, és nyaka köré kulcsolódó kezeimmel éreztem hatalmas tüdejének hullámzását és szívének döngő dobbanását a tenyerem alatt, ami jócskán elnyomta az én félelemmel telt, szapora pulzusomat.
Lábai nagyot puffantak a fűben, és én össze-vissza csúszkáltam rajta, de nagy nehezen sikerült megmaradnom rajta valahogy.
Egyre gyorsabb iramban vágtatott, mindig mikor azt hittem ennél sebesebb tempóban már nem tudna rohanni, mindig görcs kapaszkodott a gyomromba, ahogy megint egy fokkal sebesebben száguldott.
Aztán mikor szemem sarkából, a lény nyakán lengő pihék mellett eltekintve megláttam hogy már alig egy méter választ csak el az utunkba álló kerítés korlátjától, éreztem hogy az izmok, amik a hatalmas szárnyakat az állathoz csatolták, megmozdulnak, és éreztem a rám vetülő árnyékot, amit a kitárt, tollas vitorlák vetítettek rám.
Aztán éreztem ahogy azok össze érnek felettem, majd nagy lendülettel eltávolodnak egymástól, és a lény lábaiba hihetetlen erőt pumpálva utoljára kap bele a talajba, és azzal a mozdulattal el is rúgja magát onnan.
A patái és karmai végleg elhagyták a földet, sárrögöket és nedves fűcsomókat rúgva hátra.
A gyomrom mint mikor egy hullámvasúton vagyok, liftezni kezdett, ide-oda ingott, miközben a menetszél durván a taláromba és a hajamba tépett, ami ezernyi ostor végként csapdosta a nyakam, de a fájdalmat elnyomta az ereimbe tóduló jeges rémület, ahogy elkövettem azt a hibát, hogy államat lefordítva a távolodó földre néztem, ahol a kifutó, a közepén vidoran magasba emelt kezekkel álló Hagrid, a hippogriffek és a néma sikolyra tátott ajkú diáktársaim távolodó alakja fogadta riadt arcom.
Pillanatok alatt összement minden forma, összemosódott, és a fatákolmányt keretező legnagyobb fák is hirtelen alig voltak nagyobbak egy hüvelykujjnál.
- URAMATYÁM... - sikoltottam, miközben arcomat a puha pihék közé nyomtam, és szorosan behunytam a szemem, miközben a taláromat a szél mintha foggal körömmel akart volna leszaggatni rólam.
Lábam néha súrolta vagy beleakadt a hatalmas szárnyak szegélyébe, s remegő tenyeremből minduntalan kicsúsztak a sima tollacskák, de annyi öntudatom még maradt hogy nem markoltam rájuk teljes erőből, mert nem akartam fájdalmat okozni Csikócsőrnek meg aztán... félő volt, hogyha ez ne adj Merlin megtörténne, akkor úgy dobna le a hátáról, hogy csak lesnék....
A hatalmas test eközben minden szárnycsapásnál előre-hátra hintázott, vele párhuzamosan az én zsigereim is jeges borzongással lengtek össze-vissza bennem.
Aztán hirtelen megszűnt.
Nem csapongtam minden irányba mint egy hullam dobálta uszadék, és az izmok sem rángtak, csapódtak a griff nyakára görnyedő hasamnak többet.
Egyenletes siklás volt, a szél pedig továbbra is hangosan süvöltött a fülembe, de szépen lassan hozzászoktam.
Ajkaim izgatottan megremegtek a gondolatra, hogy mi lenne ha kinyitnám a szemem, és felegyenesednék, hisz egész ételemben várt pillanat kellős közepében vagyok, és én csak meg sem próbálom kiélvezni...
Végül a kíváncsiság, hogy milyen magaslati levegőben, egy csodálatos élőlény hátán szárnyalva vetni egy pillantást a Roxfort birtokának festői tájára, legyőzte a rettegésem, elfolytotta mélyre, mélyebbre mint amilyen mélyen hagytam az iskola társaim.
Lassan, óvatosan felhúztam mellkasom mellé a két kezem, és bedugva magam alá kitapintottam újra a két csontos lapockát, és azokra kulcsolva ujjaim erőt pumpáltam vállaimba, és feltoltam magam.
Csigolyáról csigolyára felegyenesedtem, nagyon óvatosan, és a legkisebb egyensúly vesztésre is azonnal megálltam, és újra megkerestem.
Aztán már"csak" a legizgalmasabb rész maradt hátra: kinyitni a szemem.
Mielőtt azonban megtettem volna ezt a sorsdöntő kis apróságot, mélyen beszívtam a levegőt, ami menetszélként hideg fuvallatként csípve a légcsövem szabadult be a tüdőmbe. Hagytam hogy egy hatalmas sóhaj hagyja el a tüdőm, és pár percig simogassa a menetszél az arcomat, és hatalmas szénakazallá borzolja a hajam.
Aztán szép lassan, hagytam hogy a szemhéjaim eltávolodjanak egymástól, és a kis fényes sáv egy egész látótérré szélesedjen előttem.
Amit láttam, sosem felejtek el, és életem legszebb emlékeimbe raktározom el.
Egyik oldalamon ott sorakozott rendíthetetlen haderegként a Tiltott Rengeteg fáinak lombos levél koronája, az ősz minden árnyalatában pompás, színkavalkádos szőnyegként elterülve az acélszürke horizont alatt, amin pár felhőpamacs úszott keresztül.
Alattam élénkzöld sávként suhant el a rét, miközben magasan felettük, mint egy légi királynő siklottam el, s a szél hatására ott hajlongott mélyen levegőbe kalimpáló lábfejem alatt a sok fűszál.
S mikor elámult arcomat kissé oldalra döntöttem hogy a másik oldalt is szemügyre vegyem, elakadt a lélegzetem, és a szívem akkorát dobbant, hogy a kongja sokáig döngött még lelkemben.
Mellettem hatalmas, hegyes sziklákkal karcolta az eget a hegy, aminek legmagasabb pontjával felvéve a versenyt röpültem én is. S sziklái közt ott törtetett a sápadt orcájú napkorong felé a száztornyú roxforti kastély, ami most kisebb volt, mint én, amikor a peronon névtelen kis diákként csorogtatom rá a nyálam szerelmetes arccal.
Most ez a robosztus, építmények hegyes tornyú királya jóval alattam van, és erős téglákból kirakott, repedezett, rendíthetetlen s legmagasabb tetejű tornya sem tud odáig ágaskodni, amilyen magasan én lovagoltam meg a szelet.
- Ez... - motyogtam magam elé, ám számból azonnal kiragadta a szót az arcomba üvöltő szél, így a bágyadt hangom elnyelte a levegő, de én folytattam. - EZ EGYSZERŰEN CSODÁLATOS! - sikoltottam magamból kikelve, miközben olyan erősen rászorítottam combommal Csikócsőr oldalára amennyire bírtam, hatalmas bordái belevájtak a vádlimba.
Az adrenalin vagy a táj gyönyöre okozta boldogság, fogalmam sincs mi váltotta ki a merész cselekedetet, de...
Ujjaim szép lassan lesiklottak a lény vállairól, majd ujjaim szétfeszítettem mint egy szirmait bontó virág, majd kitárt marokkal felemeltem őket magam mellé nyak magasságba, s mintha nekem is szárnyaim lennének, szét terpesztett karokkal kihúztam magam.
- JUHÉÉÉÉÉÉÉÉ - sikoltottam, örömteli hangom zajos szimfóniában szállt útjára a széllel. Csikócsőr szárnyai lelkesen verdestek, ő maga pedig oldalra tekerte fejét, s fél szemmel szórakozottan nézte mit teszek.
Hirtelen elővillant egy hatalmas, sötét felület előttünk, aminek hullámzó felületén a mi üdvözletünkre lejtettek táncot a napsugarak, és hatalmas sás keretezte fekete tükrét.
A roxforti fekete tó.
Csikócsőr hirtelen előre billent, mire azonnal leejtettem karjaimat, és erőteljesen szorítva ismét lapockájába kapaszkodtam. A hippogriff ereszkedni kezdett, feje felett jól láttam a közeledő talajt, ami szépen lassan egész látóterem betöltötte.
Bokámat finoman, hogy azért az állatnak ne okozzak fájdalmat, az oldalába vájtam, hogy még jobban megtartsam magam, ugyanis a sima, fényes tollakon nem volt kizárva hogy előre csúszhatok a fején át.
Gyomrom megint kellemetlen bukfenceket kezdett vetni, de már nem rettegtem, megbíztam magamban és a griffben egyaránt, így kissé előre dőlve figyeltem, ahogy a föld egyre közelebb jön.
Pár méter, arcomat pirosra csípte a menetszél.
Aztán Csikócsőr felrántotta fejét, így nagyot ugrottam hátán, de szerencsére miután visszapuffantam a testére, szinte azonnal megtaláltam az egyensúlyt, és magabiztosan kihúzva magam figyeltem, ahogy a tó egyre közelebb kerül hozzánk, miközben mellettem a sziklák, fák és bokrok mind egy színes kavalkáddá olvadva suhannak el mellettünk.
Pillanatokon belül odaértünk, mire legközelebb vállam felett lenéztem, már a mély tóalj ásítozott vissza rám.
Egészen a közepéig elsiklottunk, miközben nekem meglegyintette orrom a vadvíz friss, tiszta illata, enyhe halszaggal, vagyis a természet egyik igazi esszenciájába szimatolhattam bele.
Egy elégedett mosollyal ittam magamba a látványt és a hűs tó illatot egyaránt, és élveztem a táj békességét.
Egészen addig, amíg érezni nem kezdtem, hogy megdőlök oldalra, a hippogriff robosztus testével egyszerre, bal lábam lecsúszik oldaláról, a gyomrom pedig mintha minden irányba vetne egy cigány kereket.
Rémült sikoly szakadt fel eltátott ajkaimból, ahogy az egész világ vészesen megdőlt előttem, és azonnal előre hajolva karomat egy erőteljes mozdulattal a griff nyakára kulcsoltam, és magamhoz öleltem.
Inak mozdultak alattam, majd Csikócsőr tollas kobakja lassan hátrafordult felém, és mivel a nyakára hasalva simultam rá, ezért nagyon közelről, alig egy sóhajnyira pislogott rám lávasárga szeme jobb profiljáról.
Tanácstalan volt, és volt benne egy kis... puhatolózás.
Lágy pillantását egy halk vijjogással toldotta meg, ami leginkább egy fióka félénk csivitelésére emlékeztetett, aminek a végét élesen felvitte, mintha kérdezett volna valamit.
Az is lehet, hogy én magyaráztam bele, és az is lehet, hogy tényleg ráéreztem a hippogriff akaratának lényegére, ami elég valószínű, mert ezek után a csodálatos élmény fénypontja még hátravolt.
A szívem azonnal elolvadt, ahogy a teremtmény értelemtől csillogó íriszeibe bámultam bele, és államat finoman a nyakára téve, óvatosan kinyitottam a szám, és így szóltam.
- Én megbízok benned... - motyogtam, miközben mondatom végére lecsuklott a hangom, ugyanis a szellő borzolta tollpihéji rakoncátlanul csiklandozni kezdték az orrom és az ajkam, amitől azonnal a tüsszögés tört rám.
Hirtelen felindulásból kezdtem beszélni a hippogriffhez, ám legnagyobb meglepetésemre amaz visszafordult, és folytatta a dőlést, mintha teljesen értette volna amit mondok neki...
Vállam dagadva feszült az állat nyaka körül, ahogy rettegve szorítottam magamhoz, miközben egyre jobban hengeredtünk oldalra, egészen addig, hogyha jobbra néztem, egyenest a finoman fodrozódó víztükörbe bámultam bele.
Elakadt a lélegzetem, és legszívesebben újra sikoltani támadt kedvem, ám akkor észre vettem, hogy a dőlés abba maradt, és a lábam egyáltalán nem a levegőben himbálózik, félig lecsúszva Csikócsőr hátáról. Hanem egy hatalmas, tollas felület támasztja alá, ami nem hagyja hogy lejjebb bucskázzak az állatról.
Mikor észre vettem, hogy a hippogriff tökéletes szögben alám kanyarítva a szárnyát, bebiztosítja hogy semmiképp se eshessek le, azonnal izgatottan élvezni kezdtem, ahogy egy hatalmas kört leírva a tó felett, visszafordulunk a rét felé.
Miközben még mindig oldalt voltunk, Csikócsőr szárnya hegyét lelkes vijjogással a tó vizébe mártotta, és a világ legaranyosabb ábrázatával figyelte ahogy az kicsi hullámokat kelt.
A griff játékos gesztusán felbátorodva kacagtam egyet, majd erőt vettem magamon, s minden bátorságomat összeszedve bal karom lassan lehámoztam az állat nyakáról, majd magam mellett elnyújtva, ujjaimmal előre törekedve a vízbe mártottam a kezem.
A hűs habok magukba nyelték a markom, és kissé iszapos vízben homályos fehér foltnak tűnt a bőröm, miközben a legkevésbé sem érdekelt hogy a talárom ujja is kissé vizes lett.
Aztán visszahúztam a karom, majd pár percig finoman oldalra tartva hagytam hogy a menetszél megszárítsa.
Aztán visszafogtam Csikócsőr nyakára, mikor amaz megdőlt oldalra, így egy kisebb huppanás után ismét egyenesbe állva szárnyaltunk a part felé, lábaimmal feltolva magam fejem közelebb csúsztattam az övéhez, és habár tényleg semmi garancia nem volt arra hogy megérti amit mondok, füléne sutyorogtam.
- Ez csodálatos volt pajti... - susogtam egy levakarhatatlan vigyorral. - De most már vissza kéne mennünk, nehogy Hagrid aggódni kezdjen. - mondtam neki, miközben jobb kézfejemet felcsúsztattam a feje búbjáig, majd óvatosan végig simítottam rajta, közben lebillentettem az állam, és arcom pihéji közé fúrva egy apró, puha csókot nyomtam a csodálatos lény nyakára, aki erre hálás burrogást hallatott, és fejével barátságosan az ujjaimhoz dörgölőzött.
Felemeltem az arcom, majd a menetszéltől kissé könnyes szemekkel figyeltem, ahogy a rét, a sziklák és a kastély ismételten elsuhan mellettünk, majd meghökkenten konstatáltam, hogy Csikócsőr vagy magától vagy a szavaim hatására, de tényleg visszavitt, ugyanis alattunk szépen elsuhant Hagrid kunyhója, a masszív kis ház nem tartott tovább egy barna villanásnál, s mögöttünk egybe olvadt a gyönyörűséges tájjal.
Szóval ilyen madárnak lenni, kötetlenül szárnyalni a széllel dacolva.
Nem tellett bele pár percbe, hogy a széllel az arcomba lehelve és alattam egy hatalmas izomköteggel, ami úgy hasítja a levegőt mint kés a vajat, odaértünk ahhoz a karámhoz, ahonnan elindultunk.
Egy kanyar után ki is szúrtam a kifutót, majd egy perc alatt oda is értünk, és Csikócsőr ereszkedni kezdett.
Mikor feje előre dőlt, én gyorsan csípőmet előre tolva, hátamat pedig hátra húzva ellent tartottam, nehogy lecsússzak a hippogriff fején át.
Aztán mikor elhagytuk magunk alatt a karám korlátjat és a riadtan szétrebbenő diákokat, jött az a rész, amitől a legjobban tartottam: a landolás.
A lény karmai kitárva közelítettek a talaj felé, és már alig két méter választott el minket a földtől, aztán a griff csapott egy utolsót szárnyaival, aminek szele azonnal eloszlatta szemem elől a fufrumat.
Lábammal mereven az állat derekára szorítottam, és amennyire tudtam, még hátrább hajoltam, és összeszorítottam a fogam.
Aztán hatalmasat buktam előre, ahogy Csikócsőr lábai végleg talajt fogtak, és a fara megbillent előre, így elemelkedtem a hátáról, majd azonnal fájdalmasan felszisszentem mikor a hátsó fertájam a kemény gerincre vissza pattant. Állam a mellkasomnak ütődött, és én hálát adtam hogy az utolsó pillanatban visszahúztam a nyelvem.
A griff még egy kicsit döcögött, hogy levezesse a lendületet, miközben én még az élménytől kábán lötyögtem rajta.
Aztán végleg megállt, én pedig szinte ordítani tudtam volna egyrész hogy levezessem a bennem tomboló adrenalint, másrészt mert annyira hatalmas, kicsattanó öröm lett úrrá rajtam, harmadrészt pedig mert csalódott voltam, mert legszívesebbem örökre beleragadtam volna abba a csodás pillanatba, ahogy több száz méter magasan száguldok a föld felett, s minden amire addig jelentékteken porszemként néztem fel, most mind az én magasan szárnyaló alakom alatt hajolt meg, miközben soha ennél közelebb meg nem tudtam magamhoz egy ilyen csodálatos élőlényt, ami ennyire megbízott bennem, és a szárnyait nekem adva megmutatta milyen az igazi szabadság íze...
A világ legszélesebb vigyora rándult füleim felé, miközben kezeimmel folyamatosan a gyönyörűséges tollbundát paskolgattam és a vaskos, izmos nyakat cirógattam.
A hippogriff barátságosan meglengette lófarkát, ami finoman hátba hátba legyintett, cserébe én egy utolsó búcsú ölelésre tártam karom, és a nyakára borultam, majd mielőtt a felém döcögő, csupafog mosolyú Hagrid karjába kapaszkodva lekászálódtam volna az állat hátáról, arcomat a fejéhez toltam, és csak hogy mi ketten halhassuk, nagyon halkan, hisz itt már nem nyelte el a hangom semmilyen vad menetszél, belesuttogtam:
- Köszönöm, Csikócsőr... - motyogtam, majd behunyva a szemem loptam még egy édes pillanatot abból hogy magamhoz szoríthatom a fenséges állatot, majd miután az viszonozva ismét a kezemre nyalt, felegyenesedtem, és megkapaszkodva megvártam még a lény ismét térdre ereszkedik, majd kinyújtva karom Hagrid durva bőrkabátjába karolva átemeltem a lábam a hippogriff teste felett, majd lekocogtam a szárnyán.
A térdeim remegtek, és ha Hagrid nem kap gyorsan a hónom alá, menten összeesek. Annyira sokkos állapotba hozott az élmény, hogy kába mosollyal megkapaszkodtam a vadőr hatalmas kezében, és úgy meredtem az osztálytársaimra, akik mind szájtátva, mélységesen ledöbbenéssel figyeltek engem, és feledtébb jól esett, hogy most leplezetlen csodálattal és nem gyűlölködő fintorral teszik ezt.
- Szép volt Flower! - dicsért Hagrid, szakálla szinte felhasadt, ahogy követte széles vigyora ívét. - Máskor majd regulázd meg, ha ilyen messzire akar vinni. - megemelte tenyerét, majd úgy megpaskolt, hogy kezemmel durván a kabátja egyik zsebébe kellett markolnom, ha nem akartam helyben a földre roskadni. - Na ki akarja utána csinálni? - fordult most a diákok felé, miközben én sajgó vállamhoz kaptam, és bátorító mosolyt lövelltem a diákok felé, miközben azt masszíroztam.
Az, hogy egy hippogriffet ilyen közel tudhass magadhoz, olyan csodálatos, szív melengető, felemelő, felszabadító érzés, hogy ebből senkinek nem szabad kimaradnia.
Nem fogjátok elhinni...
De mikor a sikeremen felbátorodva a nebulók sorban elkezdtek átbújni a kerítés alatt, még Malfoyt is vigyorogva néztem ahogy unott képpel követi társai példáit... hiába. Hippogriff hátán ülve az ember a legszutykosabb dologba is meglátja a gyönyörűt, akkor és ott a mardekáros kis féregben azt láttam meg, hogy a lelke máris egy árnyalattal tisztább lesz, hisz ilyen csodálatos élményt még a legősibb ellenségemtől sem tagadnék meg, ez olyan amit az egész világnak szeretnie és tisztelnie kell... ez...
Maga a mennyország. Igen, én úgy képzelem el a mennyországot, hogy az angyalok ezek a csodálatos teremtmények (a szárny még stimmel is) visznek, röpítenek az örök fény felé.
Hiába volt életveszélyes, hogy biztosíték nélkül ültem meg egy lóméretű ragadozó bestiát, ez az élmény csak megerősítette bennem, hogyha valaha egyszer elvégzem a tanulmányaim, ezeknek és ehhez hasonló csodálatos teremtményeknek akarom szentelni az életem.
Harry kivált a tömegből, és széles mosollyal nyugtázva biztonságos landolásom, nyomában sebesen lobogó talárral, szemeiben élénk csillogással, és szemébe hulló fekete hajával felém és Csikócsőr felé lépdesett.
Mikor elénk ért, azonnal mellém lépett és megveregette a vállam, hála istennek ez valamivel sokkal kellemesebb volt mint Hagrid paskolása.
- Eszméletlen voltál Flower - mondta a fiú, mire fülig pirulva elfordultam, és végtelen tisztelettel a hátasomra pislogtam.
- Nem az én érdemem... - mondtam elérzékenyülve, és egy kellemes borzongás futott végig testemen, ahogy újra éltem a röpülés élményét. - - Van kedved vele megpróbálni az ismerkedést? - lépett mellénk hirtelen Hagrid, Harryre szegezve arcát, s közben hüvelykujjával válla felett a viharszürke hímre bökött.
Harry ámulattal nézve a földet kaparó csodás lényt, lassan és félénken bólintott, szemüvege mögött izgatottan megcsillant zöld szeme. - Helyes! - tapsolt egyet Hagrid, mire Csikócsőr hátrahőkölt ijedtében, de én azonnal csitítóan csőrére tettem kezem, s a griff máris békésen az érintésbe simult, az orrlyukán kiáramló forró levegő meleg felhőbe vonta a csőrén pihentetett tenyerem. - Flower, ha nem haragszol rád bíznám őket, nekem segítenem kell a többieknek, és ahogy látom, nagyon értesz hozzájuk. - fordult felém Hagrid, majd meglapogatta Csikócsőr fejét, és elcammogott, mielőtt bármit is mondhattam volna.
Elvörösödve, hogy ilyen kockázatos feladatot bíztak rám, ráadásul olyan indokkal hogy értek is hozzá, eléggé zavarba hozott és némi félelmet és kételyt is ébresztett bennem.
Lassan vissza fordultam Harry felé, aki viszont olyan könnyed mosollyal fogadott, mintha nem járna ezer meg egy rizikóval hogy a vadőr rám bízta őt és Csikócsőrt.
- Hát nem is tudom... - sandítottam fel vállam felett a hippogriffre, aki már ki is szúrta Harryt, és élénk érdeklődéssel hajolt feléje.
- Nem lesz semmi baj - nyugtatott meg a fiú, miközben óvatos lépést tett Csikócsőr felé, zöld szemeit egy pillanatra sem elszakítva az állatétól.
A ködszürke egyed megemelte karmos lábát, majd ahogy ő is közelebb araszolt hozzá, kezem lesiklott fejéről, és teljesen a feléje közelítő griffendélesre hangolta a figyelmét.
Mivel jobbára semmilyen hasznosabb ötlet nem jutott eszembe, elkezdtem eleget tenni Hagrid utasításának, és levezényeltem Csikócsőr és Harry ismerkedését.
- Jó, ott állj meg! - emeltem fel a tenyerem kitárt ujjakkal a fiú felé, aki erre engedelmesen megtoppant ott ahol épp tartott, és állát felszegve meredten tovább nézett a hippogriff vadsárga íriszeibe. Tisztán emlékeztem, hogy a míg meg nem hajolt griff és köztünk sosem szabad egy méternél kevesebb távolságnak lennie. - Most... most nagyon lassan hajolj meg... - utasítottam, miközben le nem vettem a szemem Csikócsőrről, hogy a legkisebb baljós mozzanatra is azonnal óva intsem Harryt onnan, és megelőzzem a bajt.
Harry engedelmesen megdőlt előre.
- A szemkontaktus semmiképp se szakísd meg! - szóltam rá homlok ráncolva, s Harry engedelmesen a hippogriff igéző szemeihez ragasztotta saját pillantását.
Percek óta így álltak egymással szemben, ám a hatalmas lény nem mozdult, csak gőgösen meredt a fiúra.
Görcsbe rándult a gyomrom, és most kivételesen nem a pazar szárnyalástól.
- Huhh... - nyögtem aggodalmasan, és remegő lábakkal egy lépést tettem a páros felé. - Kezdj el hátrálni, Harry... - mondtam el-elcsukló hangon, és máris levert a víz, hacsak arra gondoltam milyen borzalmas következményei lehetnek hogy Hagrid rám bízott egy ilyen feladatot.
Harry már emelte is lábát és szögegyenes háttal tolatni kezdett volna, ám ekkor Csikócsőr lebillentette fejét, és méltóságteljesen meghajolt.
Éreztem hogy hatalmas kő gördül le a szívemről, és azt is realizáltam hogy jó ideje nem vehettem levegőt, ugyanis amint a hippogriff végre viszonozta a gesztust, kifújtam a levegőt és és szúró tüdőmet újabb adaggal töltöttem meg.
- Jól van... - leheltem megkönnyebbülten, talán jobban hatása alá kerített Harry sikere, mint magát a fiút. - Mostmár meg simogathatod. De ne csinálj hirtelen mozdulatot. - daráltam egy szuszra, majd nyakamhoz illesztettem kezem, és kikotortam a verejtéktől rátapadt hajat a tarkómról, egy hatalmas sóhaj közepette, miközben még mindig lankadatlan figyelemmel kísértem végig a fiút, aki lassan Csikócsőrhöz lépett, majd megpaskolta a csőrét, amit az állat behunyt szemmel, élvezkedve tűrt.
- Bravó! - rikoltotta Hagrid, aki pont akkor lépdelt oda hozzánk. - Szép volt Harry. Most menj, segíts egy kicsit Nevillenek, úgy látom elkéne neki egy kis erősítés... - mutatott a kifutó másik oldala felé a vadőr, ahol Neville épp fejvesztve menekült el bronzbarna hippogriffje elől, ami unott fejjel nézett a fiú után, majd csőrével tovább tollászkodott.
Harry még utoljára megveregette Csikőcsőr fejét, majd engedelmesen megindult Neville felé.
Hagrid pedig odaslattyogott hozzám.
- Flower, egy szóra légyszíves... - tette tenyerét a hátamra, majd finoman megtolva a karám egy csendesebb szeglete felé terelt. Azonnal levert a jeges veríték, és rogyadozó lábakkal meg reszkető ajkakkal lépdeltem a vadőr mellett.
Aztán megálltunk, majd egy apró, fél kör mentén leírt mozdulattal egymással szembe fordultunk.
Fejemet magasra felszegve, bizonytalan pillantással néztem fel a hatalmas hajzatú, busa szakállú óriásra, s a legrosszabbra számítva egy hatalmasat nyeltem.
Nem lett volna szabad ilyen mennyire mennem Csikócsőrrel? Esetleg rosszul instruáltam Harryt...? Óh hisz a hippogriff alig akart meghajolni, minden bizonnyal ez... vagy mindkettő...
Ám legnagyobb meglepetésemre Hagrid arca nem volt se szigorú, a dorgálás egy izom rándulásnyi jelét sem véltem felfedezni arcán.
S még jobban ledöbbentem, mikor láttam, hogy szélesen elmosolyodik.
Meghökkenten, elkerekedett szemekkel meredtem vissza rá.
- Tudod, Flower - kezdte, hangjában bújkáló vigyorral. - Ritka nagy érzéked van a varázslényekhez. - billentette meg fejét egy elismerő biccentésre, mire azonnal fülig pirultam, és ösztönösen a fejemet ráztam.
- U-ugyan már... - hárítottam félénken. - Csak sokat olvastam róluk, meg hát nem kell bemutatnom Charlie Weasleyt, elvégre vele nőttem fel... - utaltam kínosan nevetgélve, amivel egyébként nem mondtam hazugságot, mert mindig vele indultam tündér hajkurászó körútra és mindig vele csempésztem haza bólintéreket a farmer zsebemben. Hiszen tőle kaptam az első, sőt nagyjából az összes legendás állatokról szóló kötetem, így azt hiszem senkit nem lepek meg azzal hogy ő ragasztotta rám a varázslény imádatot.
Hagrid azonban a fejét rázta.
- És nem csak érzéked, de szíved is van hozzájuk. - fűzte hozzá, nagy bölcsen emelve mutató ujját a felettünk húzodó égbolt felé.
Értetlenül oldalra fordítottam a fejem.
- Ezt... ezt meg hogy érted? - dadogtam döbbenten.
- A hippogriffek monogám állatok - kerülte ki egy légből kapott témával a kérdésem a háztájőrző. - Tudod, az mit jelent? - kérdezte fekete szemeit az enyémbe fúrva.
- Hát hogy egy párt választanak egész életükre. - vágtam rá. - De hogy jön ez ide?
- Kevesen tudják, hogy a hippogriffek nagyon okos jószágok - kezdett bele a férfi, mire azonnal egy "hát persze" ábrázatot öltöttem fel, hisz ezt a vak is látja, hogy milyen értelmes tekintetük, kifinomult gesztusaik vannak, és hogy többé-kevésbé még az embereket is megértik. Mielőtt azonban elnyithattam volna ajkaim hogy ezeknek az ecsetelésébe bele kezdjek, a vadőr feltartotta mutató ujját, hogy még nem fejezte be. - És azt még kevesebben tudják, hogy annyira okosak, hogy megérzik ha valakiben olyan sok tisztelet és szeretet lappang irántuk, mint benned. - mondta.
Hátrahőköltem.
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? - húztam össze a szemöldököm, de valahol mélyen hatalmasat dobbant a szívem, utolsó mondatát hallva.
- A hippogriffek nem csak párválasztásban monogám állatok. Ugyanígy választanak gazdát is. - felelte Hagrid.
- És nekem ehhez mi közöm lenne? - ráztam a fejem értetlenül.
Hagrid olyan megrökönyödött arcot vágott, mintha azt közöltem volna hogy én vagyok Voldemort.
- Szerinted... - fújtatott. - szerinted hány hippogriff nyalja meg egy ember kezét, és hány hippogriff tűri meg, hogy ilyen sokáig a hátán maradj? A többieket maximum elvitte volna egy körre a kifutó körül. Csikócsőr kiválasztott téged, kisasszony! - bökött mellkasom felé az óriás.
Annyira ledöbbentem ezen, hogy meg sem tudtam szólalni. Csak álltam ott, földig esett állal.
Minden nap tanul valamit az ember, szokták mondani, de ez...
Ám mire megtaláltam volna a hangom, és bármit kinyöghettem volna egy gúnnyal teli hang szelte ketté a levegőt, ami szinte azonnal magához ragadta a pillantásom, és szinte teljesen kitörölte azt a sokkoló információt a fejemből, hogy Csikócsőr és köztem állítólag megkötetett egy különleges kapocs vagy mi (annyira új volt és hirtelen amit Hagrid elmondott, hogy nem nagyon fogtam fel) ám azok után, ami történt, az agyam szinte teljesen lejegelte a frissen megtudottakat.
A következő látvány fogadott: Crak, Monstro és Malfoy Csikócsőrön próbáltak szerencsét, s a hatalmas állat épp vonakodva fejet hajtott, mire a szőke fiú oda lépett hozzá, s fitymálva megpaskolta a fejét.
- Ez tök könnyű - szólt jó hangosan, hogy Hagrid is halhassa aki agyon dicsért engem és Harryt, meg hogy én is halljam, akinek elsőre összejött a bestia idomítás. Undok grimasszal összefontam a karjaim magam előtt. - Gondoltam, hogy nem lehet nagy kunszt, ha a vakarcsnak és Pereputtynak sikerült. - fordult hátra két gorillájához, akik erre engedelmesen nevetni kezdtek és bőszen bólogattak, mint két agyatlan galamb. - Nem is vagy te olyan veszélyes, igaz? - fordult a hippogriff felé. - Igaz, te behemót rondaság? - fintorgott rá.
Az egész egy karomvillanásnyi ideig tartott: Csikócsőr borostyánszemei fenyegetően megvillantak, és az állat elrúgta magát a földtől, majd a magasba ágaskodott, szárnyait kitárva csúnya, fekete árnyékot vetve a mardekárosra.
Meglendítette jobb melső lábát, mire éles karma egy csúnya ruhaszakadás majd eleven hús undok cuppanásával kísérélve a fiú védekezően feltartott karjába kapott.
Malfoy hátra esett, feltépett karja ernyedten mellkasának csapódott, a fiú alól pedig kicsusszant lába, és menten háttal a fűbe puffant.
A hippogriff egy dobhártya szaggató vijjogást hallatott, ami hasonlítható sem volt a nyugodt burrogáshoz amiket a repülésünk alatt produkált.
Talpai vissza zuttyantak a földre, és csőrét csattogtatva meglódult a sérült Malfoy felé.
Az agyam kikapcsolt, és a testem felett az irányítást az ösztönök vették át.
Lábaim maguktól lódultak meg, és széles ugrásokkal vittek a katasztrófa helyszínére.
Zihálva elrugaszkodtam, majd a megbokrosodott állat és a véres talárban vinnyogó Malfoy közé vetettem magam.
Kitárt karokkal faroltam be Csikócsőr és a fiú közé, és fejemet felszegve farkas szemet néztem a vadul szikrázó lávaszín szemekkel.
- Héj! Héj! - kiáltoztam teli torokból, miközben lassan közelítettem az állat felé, és karjaimmal széles, idétlen mozdulatokkal hadonásztam, hogy magamra vonjam a hippogriff figyelmét, ami ide-oda dobálta fejét, és dühös rikoltozással Malfoyra készülte vetni magát. - Cssss! Nyugodj meg! Itt vagyok! - csitítottam az állatot, miközben merészen közelebb léptem felé, jobb kezemet óvatosan kinyújtva feléje, ám a lény rosszul fogadta a feléje táruló ujjakat, és vérben forgó szemekkel kitárta csőrét, majd meglendítette a fejét.
Éles fájdalom hasított a kezembe, nyers, lüktető fájdalom, és bőr és izmok gusztustalan szakadását halottam, amit fülemben dobogó pulzusomtól csak pár rémült pislantás után fogtam fel, hogy az tenyeremből származott. És a következő amit éreztem, hogy meleg folyadék csorog rá a kezemre, majd le a csuklómon, és a fájdalomtól könyékig zsibbadt a kezem, és a szemembe sós könnyek maró sokasága tódult, miközben egy döbbent kiáltással a mellkasomhoz szorítottam a feltépett tenyerem.
Elhomályosulva láttam Csikócsőrt, de a gesztusai még így is élesebbek voltak bámilyen profi felbontású fotónál.
Az állat egy pillantást vetett a taláromra, amin azonnal fényes foltok kezdtek megjelenni, ugyanis a keletkezett sebből csak úgy dőlt a vér.
Aztán azonnal lenyugodott, és szeme azonnal mélységes megbánást kezdett sugározni, miközben újra felvijjogott, de ez más volt... bánatos és szívszaggató.
Ismét megindult előre, de mozdulataiból minden erőszak eltűnt, és most nem Malfoy, hanem felém kezdett vágtatni, és közben folyamatosan segélykérően vinnyogott.
Annak ellenére hogy a kezem úgy fájt mintha egyszerre döfnének bele ezer kést, és éreztem a ruhámat eláztató ragacsos vér melegét és az arcomon a fájdalom kínjának könnyei gördültek le, megbocsátóan feléje nyújtottam ép kezem, mert tudtam, hogy nem direkt tette.... és láttam rajta, hogy szíve megszakad a véletlen baleset miatt...
Ám ekkor Hagrid magas alakja tornyosult közénk, ahogy dagadó markában szorongatva a bőrkarikát azonnal az állat fejére majd nyakára húzta azt, és annak mellkasára lökve két kezét durván a kerítésnek taszította, aztán megragadva láncát azonnal odacsomózta a kerítéshez az állatot, és felénk fordult, arca holtsápadt volt, és szemeiben nedves cseppek gyűltek, ahogy megpillantotta az állata okozta felfordulást.
Csikócsőr ismét megkísérelt felém indulni, de a lánca durván visszarántotta, így az egy fulladásba fojtott vijjanással hátrabucskázott, válla durván a kerítésnek ütődött, s közben le nem vette bűnbánó szemeit rólam.
Legszívesebben sírva a nyakába borultam volna, és addig suttogtam volna "semmi baj, nem a te hibád" szavakat a fülébe amíg le nem nyugszik.
De helyette remegő ajkakkal, fájdalomtól rángó szemhéjjal és heves reszketéssel keblemre szorított karral néztem, ahogy Hagrid odarohan hozzánk.
- Bántott, Flower? - zihálta holtraváltan az óriás, miközben riadt pillantása eltorzult arcom és a talárom alá dugott mancsom között cikázott.
Hihetetlen, hogy maradt annyi lélekjelenlétem, hogy végig pörgessem a választási lehetőségeim következményét higgadt testtartással, miközben a csontig féltépett kezemet halálos nyugodtsággal dörgöltem a pulóverem nyakába, mintha egy elkapart szúnyogcsípés szivárgását törölném le.
Tudtam, hogyha megmutatom a sebet, akkor Csikócsőr és Hagrid ennél is nagyobb bajba kerül, mertha világot lát a hír Malfoy szemszögéből ez a történet, amire mérget vehetünk, és erre gőgös apja, aki bármilyen ilyen incidesért képes a csődig perelni ezt az iskolát, rátesz egy lapáttal, hisz tavaly is ő mozgatta meg a kellő szálakat ahhoz hogy a vadőrünket az Azkabanba szállítsák...
Nem akartam, hogy ennél is többet felírjanak a háztájőrző számlájara, vagy a hippogriffjére, hiszen ő elmondta az utasítást, figyelmeztette Malfoyt, és ő ennek ellenére mégis helytelenül cselekedett.
De ha azt nézzük, mekkora kopó Lucius Malfoy és családja, akkor ebből az én kis sebem nélkül is épp elég gond lesz, nem kell ide még valami amit felhasználhatnak a vadőr ellen.
Így hatalmas kínok árán egy semleges álarc mögé rejtettem grimaszoló arcom, majd szépen lehúztam a talárom rejtekében a combomig a mancsom, majd kihúztam és azzal a mozdulattal gyorsan a zsebembe mélyesztettem felhasított tenyerem, és hálát adtam, amiért a vér foltok nem látszódtak a fekete anyagon.
- Nem... - nyögtem nagy nehezen, a kínzó, égető érzés ellenére. - De Malfoy... - leheltem erőtlenül, mire az említett sápítozva felhörgött:
- Meghalok! - visította vergődve, miközben minden diák rémült arccal, egyesek megbotránkozott sikollyal (Pansy Parkinson) köréje gyűltek. - Nézzetek rám, meggyilkolt! Meghalok! - hentergett, felhasadt talárján át felszínre buggyanó vérében ázó karját tapogatva. Szemei fenn akadtak, és eltorzult arccal vonaglott.
- Dehogyis halsz meg - mordult rá Hagrid, de hangja erőtlen volt, őmaga hullafehér arccal meredt a kínlódó mardekárosra. - Segítsetek... - nézett körbe kétségbe esetten a többieken. - Ki kell vinni innen...
Azzal odalépett, majd karjaival a fiú alá nyúlt, és annak nyurga termete ellenére könnyedén alkarjára görgette, és szorosan magához nyalábolva felegyenesedett vele.
Hermione ezalatt nyomában lobogó göndör hajjal a kifutó kapujához rohant, majd sebesen kitárta azt.
Hagrid azonnal meglódult a kitártan himbálózó karám ajtó felé, s mikor elhaladt mellettem, megpillantottam a szőkeség karján tátongó, hosszú, mély karmolásnyomot.
Nagyot nyeltem, majd a többi diákkal együtt meglódultunk a sérültet cipelő óriás nyomába, s én közben utoljára a vállam felett vetettem egy pillantást Csikócsőrre.
Nem a kezem okozta fájdalomtól, hanem attól a bűnbánó, bocsánatomért könyörgő, pirkadat színű íriszektől lábadt könnybe a szemem.
- Én nem haragszom pajti... nem haragszom... - motyogtam elhaló hangon, majd a világ legnagyobb akaraterejét magamba gyűrve sarkon fordultam, és a többiekkel együtt ávtágtam a pázsiton, sietős léptekkel rohanva a kastély felé.
Mikor a nagycsarnokba értünk, Hagrid azonnal a gyengélkedő felé vezető márványlépcső felé kezdett suhanni, miközben a sebzett mardekáros ernyedten himbálózott karjában, és erőtlen nyikorgása még sokáig elviszhangzott hozzánk az ódon márvány folyosók mentén.
A többi zöld kígyós meg sem várta amíg a vadőr hallótávolságon kívül ér, egymást túllicitálva kezdték szidni őt, bosszankodó zsivajuktól telt meg az egész csarnok. A rókaképű Parkinson vinnyogása volt a leghangosabb.
- Az ilyet ki kell rúgni! - dühöngött könnyes szemmel, miközben fel-alá járkált és lepattogzott körömlakkos ujjaival fekete bubifrizurájába szántott.
- Malfoy csak magának köszönheti! - csattant fel Dean Thomas, az egyik harmadikos griffendéles, még barna bőre árnyalata ellenére is tisztán lehetett látni hogy rákpiros az arca a haragtól.
Crak és Monstro kivált a többi mardekáros közül, majd fenyegetően ropogtatni kezdték öklüket, és úgy közelítettek a csípős megjegyzést tett fiú felé.
Én azonban most is, mint a megvadult hippogriffnél, vállamat kihúzva bependerültem a két ostobán bambuló hegyomlás közé.
- Akkor kellett volna a kezeteket fenni, mikor a barátotok volt olyan idióta hogy nem figyelt az órán! - mordultam rájuk, és közben kihívóan megfeszítettem az állkapcsom, és rendületlenül pózoltam előttük, ami azért elég lehetetlen és nevetséges látvány lehetett, tekintve hogy úgy nézhettem ki a két hatalmas vadbarom mellett mint fűszál két domb mellett, de továbbra is felszegett fejjel, kihívóan összevont szemöldökkel méregettem őket.
Mindazok ellenére, hogy a kezem saját vérében ázva, elviselhetetlen fájdalommal lüktetett zsebembem, de a harag határtalanná tette a fájdalom küszöböm.
Ekkor Pansy Parkinson csúf, haragos grimasztól ráncos rókaképe jelent meg szemem sarkában, és hogy kompenzálja a köztünk lévő egy fejnyi magasság külömbséget, fekete topánkájának orrára pipiskedett, és úgy hajolt felém.
- Még egy rossz szó Dracora, és nagyon megkeserülöd! - sziszegte papagájvékony rikácsolásán, miközben keze talárja zsebébe siklott, majd egy éles suhintást követően kibukkant onnan pálcája, ami egyenest a szívem felé mutatott, egy tized másodpercre átsuhant arcomon a döbbenet, de nem is igazán azért mert a mellkasom felé mutatott egy dühbe gurult hősszerelmes fegyvere, hanem mert hogy a lány arra vetemedik hogy olyan helyen szegezzen rám pálcát, ahol akármikor megláthatja egy tanár. Ám következő szavai elárulták, hogy ezzel ő is tisztában van. - Az a szerencséd, - dohogta miközben elhátrálva vissza rakta a pálcát ruhája rejtekébe. - hogy most van jobb dolgom, minthogy azt kockáztassam hogy büntető munkára menjek egy ilyen kis cafka miatt. - köpte, majd sarkon fordult, talárja és haja szele meglibbentette az arcom, majd a többiek rosszalló (griffendélesek) vagy elismerően összevigyorgó (mardekárosok) pillantásával kísérve felszaladt Hagrid nyomában a lépcsőn, minden bizonnyal hogy csekkolja, hogy van az ő drágalátos férge... érdekes, mikor Csikócsőr rávetette magát, kettőnk közül én akadályoztam meg hogy a szíve szerelmét ízekre szedjék, annak ellenére hogy ritkán gyűlölök annyira embert, mint Draco Malfoyt.
Ebből is látszik, hogy ő csak egy nagy szájú kis...
Le sem írom, milyen szavakkal illettem gondolatba, mert helyben agyonlő a karma...
Miután véget ért a műsor, a mardekárosok hol Hagridot átkozva, hol engem savazva elszivárogtak a klubhelységbükbe vezető lépcsőn.
Kivételesen nem érdekelt hogy milyen alpári, szitkozódó szövegkörnyezetben hallom felcsendülni a nevem.
Egy tenyér finom súlyát éreztem a vállamon, mire összerezzenve hátrafordultam Harryre, akihez a tenyér tartozott, és aki némán biccentett a Griffendél toronyba vezető lépcső irányába.
Némán követtem, s közben igencsak nagy erővel nyeldestem a könnyeim, a zsebemben rejtegett borzalom miatt.
- Mit gondoltok, meg fog gyógyulni? - kérdezte aggódva Hermione, mihelyst beértük őt és Ront a lépcsőn.
- Madam Pomfrey fél perc alatt begyógyít egy ilyen vágást. - legyintett Harry, majd smaragdzöld szemeit cinkosan felém villantotta.
Na igen... mi aztán nem egy végtagunkat, és jó néhányszor nem mellesleg az életünket köszönhettük a javasasszony mágikus kúráinak.
- Azért sajnálom, hogy így végződött Hagrid legelső órája - csóválta fejét Ron, nekem pedig azonnal elszorult a torkom, ahogy újra felvillant lelki szemeim előtt hogyan torkollott át a csodálatos szárnyalás egy pillanat alatt sebeket okozó közelharcba, és ismét ott csengett fülemben Csikócsőr megbánó vinnyogása. - Meglátjátok, Malfoy teleharsogja vele az iskolát... - dörmögte kedveszegetten a vörös.
- Azt próbálja meg - dörrentem fel. - És biztosíthatom, hogy sokkal maradandóbb sebet kap egy fránya karmolásnál... - ám hiába fenyegetőztem jogosan, mindannyian tudtuk, hogy egy napba se telik bele, és az összes folyosó a Hagrid óráján történtektől, vagyis azoknak az őt és hippogriffjét rossz fényben feltüntető hazug mesétől lesz hangos.
Vacsoraidőben az elsők között érkeztünk a nagyterembe, majd áthágva az éjszakai égboltozattal megbolondított mennyezet alatt, kedveszegetten levágtuk magunkat a griffendélesek asztalához.
Három barátom maga elé halmozott egy kis étket, és hála az égnek nem kérdezgették én miért nem érek semmihez, hisz nem lett volna senki meglepve, ha a történtek után valahol a hippogriffes karámnál maradt volna az étvágyam.
Persze ez is ok volt, de a valódi érvem arra, hogy miért ücsörögtem szigorúan zsebre vágott kézzel...
Nos, mikor felértünk a klubhelységbe, első dolgom volt egy szennyes zoknival bezárkózni a fürdőbe, és azt tekerni a felhasított kezem köré, amit egy hajgumival rögzítettem oda. Nevetséges, keveset érő megoldás volt, de jobb volt mint a semmi, így gyorsan át tudtam öltözni tiszta, vérfoltoktól mentes ruhákba.
Ám még egy nyamvadt serleg töklevet sem mertem tölteni magamnak, mert éreztem, hogy a béna kötésemen már most szivárog át a vér, ráadásul a a hajgumi pont ott hurkolta át a tenyerem, ahol a seb is volt, így az egész jobb karom reszketett, ahogy a sebbe belenyomódó, lüktető fájdalom újra és újra hideg borzongást okozott.
- Ugye, nem fogják ezért kirúgni Hagridot? - aggodalmaskodott Hermione, aki minden szenvedésemből hála égnek semmit sem vett észre, mert lefoglalta a vadőr körül járó gondolatai, ezért érintetlenül félre tolta maga elől a húsos-vesés pudingját, aminek speciel én örültem, mert borzalmas szaga volt.
- Nem ajánlom nekik - dohogott fogait csikorgatva Ron, akinek ugyancsak elment az étvágya, és letette paradicsomszószban ázott villáját, amivel addig csak szúrkálta az ételét.
Harry nem szólt, csak sötéten összehúzta szemöldökét, ami majdnem összeért egy fekete csíkká, majd állát hátracsavarta, és még komorabb grimaszt vágott.
Követtem a pillantását, és hát mit mondjak... kissé sem voltam meglepve, mikor kiszúrtam mi kedvtelenítette ennyire el, eddiginél is jobban.
A Mardekár asztalánál ugyanis Crak és Monstro és pár társuk elmélyülten tanácskoztak valamiről.
Harryvel elég volt egymásra pillantanunk, és egy bosszús horkantással egymás tudtára adtuk, hogy mind a kettőnk pontosan tudta, miről folyik a csevely: minden bizonnyal a baleset történetének "kiszínezett" változatán dolgoztak.
- Azt mindenesetre nem mondhatjuk, hogy unalmas első óránk volt - jegyezte meg sötéten Ron.
Mindannyian egyet értően hümmögtünk.
- Amondó vagyok - szólaltam meg kisvártatva, mikor megláttam, hogy továbbra is mindenki csak ujjai közé csippenti evőeszközét és étvágytalanul matat vele. - hogy menjünk fel, mert ahogy látom senkinek sincs kedve ezek után ünnepi lakomát csapni - mondtam a széttúrt vagy teljesen érintetlen tányérokra pislogva. - meg aztán... - sóhajtottam leverten. - nem bírok tovább megmaradni egy légtérben ezekkel - böktem keserűen a mardekárosok asztala felé.
Barátaim egyöntetűen bólintottak, majd elrúgták magukat az ülőhelyeikről, és együtt meglódultunk a nagyterem ajtajának irányába.
Átvágtunk a hatalmas csarnokon, majd kiléptünk a kovácsoltas faajtón át a huzatos folyosókra, ahol fáklyák remegő arany fényével kísérve felkaptattunk a lépcsőkön és átvágtunk a kihalt szakaszokon, aminek ablakain már be-bepislantott a sötétedő égbolt.
Lépteink szomorú kullogás viszhangját verték a márvány kövön, miközben a hűvös őszi levegő miatt összébb húztuk magunkon talárjainkat, majd végre valahára felértünk a portrénkhoz.
- Fortuna major... - dünnyögtem oda a kövér dámának, mire az kikattant keretéből, mi pedig bekapaszkodtunk a klubhelység veres tapétás falai közé.
Letelepedtünk a puha fotelekbe, és én lábfejemet a cipőm sarkára téve kibújtattam lábam belőle, majd ugyanezt elismételtem másik lábbal is, majd mellkasomhoz húztam, de csak fél karral karoltam át őket...
Nyakamat előre nyújtva letettem állam a térdemre, majd kimerültem pislogtam az előttem ropogó tűzbe, ami vidoran táncoló lángokkal nyaldosta a kandalló falait, és éreztem az arcomra vetülő, belőle áradó hőt.
A többiek addig elvonultak tanszereikért a szobáikba, kisvártatva vissza is tértek, hátukra dobott táskáikkal.
Ledobták magukat mellém, mire a kanapé rugói nagyot dobtak rajtam, én pedig a nyelvemre haraptam, hogy elfolytam a fájdalmas nyögést, amit zsebembe nagyot huppanó kézfejem okozott.
Táskáikat kicsatolva pergamént húztak elő, pennát fogtak kezükbe, és felcsapva átváltoztatástan tankönyveiket neki láttak írni a McGalagony adta házifeladatot.
Hermione görnyedt háttal magasodott sárga papirosa felé, de hiába tett úgy, mint aki nagyon körmöl, csak lágyan elemelve tolla hegyét a papírtól, karistolgatta a papírt, s csak a neve felírásáig jutott el.
Valami nagyon nem engedte a beadandójára koncentrálni, ami őt tekintve tényleg nagy szó volt.
Hirtelen felegyenesedett, majd felém fordította arcát, haja szinte megvakított ahogy a szemembe csapódott.
- Neked is írnod kéne a házi feladatot Flower... - kockáztatta meg.
Mire azonnal bosszúsan megvillanó szemeket meresztettem rá, és éreztem hogy az ok, amiért nem körmölök, alattomosan nyilalni kezd zsebembe rejtve.
- Én most... - kezdtem bele, de a torkom száraz volt, hangom erőtlen és rekedt. - én most... nem nagyon tudnék a házira koncentrálni... ha összecsapom és erőltetem, az McGalagonynak is feltűnne... - mesteri kibúvó lett volna, ha nem lüktetett volna pulzáló szívként a felsebzett tenyerem a zsebemben.
- Ezzel egyet kell értenem... - csóválta meg fejét Ron, és pennáját lecsapva tökéletesen üres lapja mellé, halántékát masszírozva hátradőlt a fotelben.
Harry, mintha csak a végszóra várt volna, ő is lehelyezte az íróasztalra, és felegyenesedett a többiekéhez hasonlóan tinta mentes lapjáról, és hátát erőtlenül a kárpitos szofa háttámlájának koccantva oldalra fordította fejét, és kibámult az ablakon.
Pár percig mindannyian csak kínos csöndbe burkolózva meredtünk magunk elé, még izgatottan meg nem dőlt előre.
- Hagrid kunyhójából fény szűrődik ki - szólalt meg hirtelen, izgatottan vissza fordulva felénk az ablaktól.
Ron orrához nyomta csuklóját és vetett egy pillantást órájára.
Én áthajoltam amennyire az asztal felett ment, és én is hunyorítva a kis számlapra néztem.
Fél hat.
- Elég korán van. - jegyezte meg. - Még lemehetünk hozzá megnézni, mi van vele... - vonta meg vállát.
Én azonnal helyeslően felkaptam a fejem.
Habár, a világért sem vallottam volna be, kivételesen nemcsak a vadőr miatt vágytam le a birtok rétjére, hanem egy bizonyos hippogriff állapota felől érdeklődni is igencsak nagyon szerettem volna...
- Hát nem is tudom... - Hermione tépelődve kapkodta fejét köztem és Harry közt, mire azonnal dühösen felhúztam az orrom.
- Az iskola területén szabadon mozoghatunk - szögezte le határozottan Harry, mire helyeslően bólogatni kezdtem, fufrum szememet csapdosta. - Nem tudok róla, hogy Sirius Black kijátszotta volna a dementor őrséget.
- Pontosan! - csaptam rá combomra ép kezemmel elszántan. - Apám ide vagy oda, én lemegyek Hagridhoz, és aki jönni akar velem, a portré előtt megtalál. - azzal kissé nehézkesen, de egy kézzel megtámaszkodva az íróasztal lapján feltoltam magam, majd a festményhez botorkáltam, és győztes félmosollyal hallgattam, ahogy három pár cipő topogva megindul hálókörleteik felé, hogy miután felcipelték táskáikat, nyomomba szegődjenek, mikor tenyeremet a dáma szövethátára téve kilöktem a keretéből, és térdemet behajlítva a helység szélére ültem, majd lábamat lelógatva nagy csattanással a folyosóra ugrottam.
Lesiettünk a fehér márványlépcsőkön.
Titokban örültünk, hogy nem találkoztunk senkivel a főbejárat felé menet a szeles folyosókon, de mindannyiunk nyugtalanul megszaporázta lépteit: valami azt súgta nekünk, mégiscsak tilosban járhatunk.
Ezért sebesen áthágtunk a hatalmas bejárati csarnokon, majd megragadva a nagy ajtó hatalmas, hűvös kilincsét megrántottuk, és vállunkkal oldalra fordulva kipréseltük magunkat rajta, nekem fel is horzsolta addig épen maradt bal markom a szálkás fa, ahogy kinyomakodtam rajta.
A nedves fű szinte feketének tűnt az esti szürkületben.
Átvágtunk a park vizes növénytengerén, s mire Hagrid kunyhójához értünk, a melegítőm szára teljesen átázott, és jeges csapásokat mért a vádlimra, de én elszántan tovább haladtam a kertjén átvágva, majd felkocogtam a csálé, keservesen nyikorgó lépcsőkokon, és megálltam az ajtaja előtt, majd felemeltem a kezem, ökölbe szorítottam, és három erőteljes koppantást mértem a faajtóra.
Bentről egy brummogó hang siklott át hozzánk az ajtó kerete alól, amin át fényes csík vetült ázott cipőnk orrára.
- Szabad.
Hermione finoman a kilincsre csúsztatta kezét, majd lenyomta azt, mire az ajtó lassan kitárult, és belátást engedett a szűk kis lakba.
Egymás után átléptük a küszöböt.
Otthonos kis kandalló, egy foltokból összevart takaró, egy rozoga ágy (amit sose tudtunk hogy bírja el a hatalmas darab vadőrt, de a tippünk és gyanúnk annak rózsaszín esernyőjére terelődött, amibe eltört pálcájának darabjait rejtette, és valószínűleg annak varázserejével tartotta egyben a szánalmas fatákolmányt), és a szoba közepén egy kerek asztal fogadott, ahol Hagrid ücsörgött, vakondbőr kabátja nem rajta feszült, hanem az ágytámlájára hányva, őmaga pedig kockás ingujjban foglalt helyet.
Agyar hatalmas, nyáladzó pofáját gazdája ölében pihentette, és bánatos szemekkel nézett fel rá, szürke farkát érkeztünkre halványan megcsóválta, de most nem üdvözölt minket nyálas puszikkal.
Első pillantásra látszott, hogy a háztájőrző rengeteget ivott: vödörnek beillő fedeles ónkupa állt előtte, s őmaga keresztbe álló, üveges fekete szemekkel pislogott ránk.
Elbizonytalanodva berúgtam magunk mögött az ajtót, és szomorú, szánalkozó pillantással végig mértem a garatra felöntött vadőrt.
- Rekordot döntöttem. - szólalt meg bágyadt, reszelős hangon, miután nagy nehezen felismert minket, legalábbis egy pár perces, nagyon koncentráló ábrázat előzte meg szavait. - Nem hiszem, hogy volt tanár, akit a legelső óra után leváltottak. - dünnyögte kissé összemosva a szavakat.
Azonnal felment bennem a pumpa.
- AZT ne mondd, hogy felmondtak neked! - csattantam fel ingerülten, nagyot toppantó bakancsom alatt reccsent a deszka.
- Még nem - morogta Hagrid, és rámarkolt kupájára, majd nagyot húzott belőle, olyan erőteljesen lendítve ajkaihoz, hogy a korty nagy része a szakállára loccsant. - De megfogják tenni. - mondta miután ingujjával megtörölte száját. - Ha Malfoyon múlik... - borult az asztalra.
- Hogy van? - érdeklődött fancsali fintorral Ron, miután mindannyian odatelepedtünk az asztalhoz. Nyilván nem a mardekáros állapotáért aggódott, hanem hogy az mennyi gondba sodorhatja Hagridot. - Ugye nem komoly a sérülése?
- Madam Pomfrey mindent megtett - dörmögte kábán a háztájőrző, lustán megtámaszkodva kupáján állával. - de Malfoy még mindig panaszkodik... Fájlalja a karját... nem akarja levenni a kötést... - mesélte ujjaivval elmélázva körözve pohara száján.
- Rájátszik - mérgelődött az asztalra sózva Harry, én pedig helyeslően rúgtam bele sarkammal székem lábába. - Madam Pomfrey minden sérülést meg tud gyógyítani. Tavaly még a csontjaimat is visszanövesztette. - mesélte nosztalgikusan meredve a plafonra a fiú, pár lámpa körül verdeső molyt figyelve. - Malfoy csak bajt akar keverni.
Már épp nyitottam volna ajkam hogy helyeslően szidni kezdjem a gond szító kis görényt, ám ekkor Hagrid keseregve az égnek emelte bozontos orcáját.
- Persze értesítették a felügyelő bizottságot - nyögött fel a férfi, hatalmas tenyerével gondterhelten homlokára sózva, aminek hatalmas hangjába az ablakok is beleremegtek, én pedig rémülten találgatni kezdtem hogy miből lehet Hagrid feje ha én a legkisebb pöckölésétől is félholtan rogyok össze, másrészt pedig hitetlenkedve felnyögtem a friss, elborzasztó híren. - Azt mondják valami kisebb dologgal kellett volna kezdenem... mondjuk futóférgekkel... a hippogriffeket későbbre kellett volna hagynom... De én azt akartam hogy az első óra izgalmas legyen... Az én hibám, hogy ez lett a vége. - én azonban jól láthatóan a fejem ráztam. Jó volt ez így. Más sem hiányzik mint azok a nyálkás kis flótánsok, akikbe annyi ész szorult mint Malfoy gorillájiba, és állandóan gusztustalanul megdézsmálják a veteményest, és belepetéznek a garázsba és... megborzongtam.
- A hippogriff tökéletes döntés volt! - bizonygattam heves ellenkezéssel, bal tenyeremet tiltakozva felemelve. - Az, hogy Malfoy képtelen volt figyelni, az az ő hibája. - grimaszoltam ökölbe ránduló kézzel, haragosan vájva körmeim a tenyerembe.
- Tanúsíthatjuk - erősített meg Harry azonnal. - Megmondtad, hogy a hippogriff támad, ha megsértik. Ha Malfoy nem figyelt, az az ő baja. Majd mi elmondjuk Dumbledore-nak mi történt valójában! - emelte lelkesen az öklét a magasba, akárcsak egy forradalmár.
- Így van - tódított Ron vörös tincseit heves bólogatással rázva. - Ne félj, Hagrid, kiállunk melletted.
A vadőr bogárfekete szemének sarkában könnycseppek gyülekeztek csillogva.
Kitárta karjait, majd hatalmas tenyerei vállainkra siklott, és magához húzva minket egy csontropogtató ölelésbe vont minket.
Hermione, aki szerencsésen megmenekült a fájdalmas ölelésből, mert az asztal szemközti oldalán foglalt helyet, és még időben hátra tolta magát székével, szigorú arccal feltápászkodott, miközben én heves lélegzettel igyekeztem nem megfulladni Ron tüdőmbe álló könyökétől, és nem felkiáltani Harry sérült karomnak nyomódott térdétől.
- Eleget ittál - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Hermione, és átnyúlva a falap felett már meg is ragadta és magához húzta a kupát, hogy sarkon fordulva kivigye a ház elé, és kiöntse a maradék tartalmát.
- Igaza van - motyogta Hagrid, és elengedett minket, mire én azonnal bordámat dörzsölgetve és sérült kezemet bágyadtan mozgatva vissza roskadtam a székemre, és élveztem hogy újra levegő éri tüdőmet.
A háztájőrző letette öblös mancsát az asztalra, majd feltámolyogva székéből, imbolygó léptekkel követte Hermionét a kertbe, persze közbe egyszer neki koccant az ajtó keretnek.
Bármennyire is fájtak kiroppant csigolyáim, fáradt mosollyal jutalmaztam hogy a vadőr beismerte hogy ettől a ponttól bizony az alkahol nem megoldás a ma történtekre, sőt, most minél józanabb marad, annál jobb.
Aztán kintről kisvártatva hangos csobbanás hallatszódott, amire azonnal gyanakodva felkaptam a fejem.
- Mit csinál? - kérdezte aggódva Harry, mikor Hermione visszatért az üres kupával.
- Beledugta a fejét a vizeshordóba. - felelte a lány, és felrakta az ónedényt a polcra.
Néhány másodperc múlva Hagrid is visszatért a kunyhóba.
Hosszú hajából és szakállából csöpögött víz, a vízcseppek megannyi gyöngyszemként ragyogtak göndör tincsei közt.
- Így mindjárt jobb - szólt, már sokkal tisztább és érthetőbb, jobban artikulált beszéddel, majd kutyamód megrázta a fejét, kisebb záport zúdítva ránk, arcomra hideg tűként érkeztek rá a jeges kis cseppek, amit borzongva törültem le arcomról, majd gyorsan nyakamhoz nyomtam pulóverem nyakát, mert államon át ruhám alá is becsordult a víz. - Rendesek vagytok, hogy lejöttetek hozzám, köszönöm...
Hirtelen elhallgatott, és úgy meredt Harryre, mintha most venné csak észre, hogy ott van.
- MEG VAGY TE HÚZATVA HARRY? - bömbölte olyan váratlanul, hogy mindannyian hatalmasat ugrottunk ijedtünkben, s ahogy a mély üvöltés megverdeste a kunyhó csöpp falait, mindhárman riadtan felpattatunk székeinkből, amik csikorgó lábakkal billentek ki alólunk. - HOGY JUT ESZEDBE SÖTÉTEDÉS UTÁN A PARKBAN CSATANGOLNI! ÉS TE IS FLOWER! - mutatott rám ingerülten. - ÉS TI - fújtatott dühösen Hermionéra és Ronra. - TI MIÉRT HAGYJÁTOK!?
Azzal odacsörtetett hozzánk, megragadta Harry és az én karom, majd az ajtó felé vonszolt minket, én pedig igencsak muszáj voltam átrohanni a szobán, ha nem akartam azzal a mozdulattal a padlóra vágódni.
- Auh auh auh... - nyögtem fel akaratlanul is, ahogy pont azt a kezemet sikerült megkaparintania a vadőrnek, amin a seb is húzódott, de hála égnek, hacsak nem voltak gondolatolvasók, a külső szemlélők mindebből azt vették volna le, hogy a ráncigálásra reagálok így.
A háztájőrző durván kipenderített minket az ajtón.
- Gyerünk! - hesegetett el minket mérgesen. - Most szépen visszamentek a kastélyba, és meg ne lássam mégegyszer, hogy sötétedés után lejöttök hozzám! Nem érek annyit! - fröcsögte.
- De igenis érsz! - fordultam volna dacolva hátra, ám arcom csak egy durván becsapódó ajtóval nézhetett farkasszemet.
Csalódottan lekullogtam a lépcsőn, majd megindultam a kastély felé.
Már félutón járhattunk, amikor éreztem hogy ragacsos, meleg folyadék tapad a combomhoz.
Nem gondolkodva reflexszerűen kirántottam a kezem a zsebemből, és magam elé emeltem, miközben bal mancsommal a sebtében ráaplikált kötésbe akasztottam ujjam, majd letéptem róla, és elfolytott nyögéssel felszisszentem, ahogy a vágásba tapadt zokni olyan fájdalmasan vált le róla, mint a bőrről a rászáradt gyanta.
Féltem előre a látványtól, de azért lesandítottam a sérülésre.
Amit láttam, attól majdnem össze pisiltem magam.
A bőr cafatokban lógott le róla, és szétnyílt mint egy virág kibontott szirma. A vágás nagyon mély volt, annyira mély, hogy a haragos piros izmok és inak közt már fel-felvillant egy fehér folt is...
S a vér folyamatosan dőlt belőle, rá a csuklómra, csúnya sávokat áztatva a ruha ujjamra.
- URAMISTEN, FLOWER A KEZED! - sikoltott fel mögöttem Hermione, mire összerándultam és azonnal visszatömtem a kezem a zsebembe.
Sebes léptek zaja csendült mögöttem, majd vékony ujjak kulcsolódtak a kezemre, és hiába tartottam mereven a vállam, nagy nehezen kicibálta a nadrágom lebernyegéből a sebes részt, így a legjobb amit tehettem, hogy markomat gyorsan összezártam, így a tenyeremre görbülő ujjak eltakarták a borzalmas vágást.
Hermione szeme elé emelte az öklöm, ami ugyan a hasadék nagy részét takarásba helyezte, az ujjaim közt kiszivárgó vér nagyon is árulkodó volt.
- Jesszusom... - hörögte hátra hőkölve Ron, majd kezét szájára tapasztva, elzödült arccal köhintésnek álcázott öklendezésbe kezdett.
- Ez... ezt a hippogriff csinálta? - makogta elhűlve Harry.
- AZONNAL el kell vinnünk Madam Pomfreyhoz! - parancsolt rám Hermione, és már cibált is a kastély felé.
Én azonban nagyot rántottam a karomon, így az kicsúszott a lány fogásából, és hevesen megráztam a fejem.
- Szó sem lehet róla. - makacskodtam.
- MIKET HORDASZ ITT ÖSSZE? - kiáltott rám magából kikelve Hermione. - Most velem jössz és... - kapott volna ismét a kezem után, ám én dühösen elhátráltam előle.
- Nem! - mennydörögtem.
- Mi az, hogy nem, Flower a fél tenyered le van vágva te meg... - sopánkodott fejét fogva a lány, miközben a két fiú hol a hátam mögé dugott kezemet, hol a tajtékzó göndörséget nézték.
- Nem megyek oda, mertha kitudódik mi történt, még nagyobb bajba sodrom Hagridot! - mordultam fel, és már láttam is hogy nyílnak Hermione ajkai hogy ellenkezni kezdjen, ám feltartottam feléje elhallgattatás képp az ép tenyerem. - És EZ - emeltem fejem mellé a vérben ázó mancsom, miközben rámutattam a másikkal. - kulcs lenne Malfoyék és a bizottság markába Hagrid ellen. Úgyhogy ha igazán fontos vagyok nektek, és igazán fontos nektek Hagrid, akkor segítetek ezt elrejteni! - csattantam fel, majd elviharzottam a kastély felé.
Én teljesen megőrültem - gondoltam lüktető kézzel, de aznap mégsem álltam meg a gyengélkedőnél...