Az óra épp, hogy csak elhagyta a 8-at, a kocsinkban mégis olyan érzés volt ülni, mintha egy guruló szaunában utazna az ember azon az augusztusi reggelen, mikor a családunk útnak indult az éves nagy családi nyaralásra.
A végső célunk a Balaton part volt, akárcsak minden évben, ám a mostani azért volt különleges, mert a hagyományokat megtörve, ezúttal nem egy szállodai szobát foglaltak a szüleim, hanem kitalálták, hogy milyen mókás volna már az, ha 2 hetet töltenénk sátorban aludva, étkezve és úgy általában élve egy part menti kempingben.
A tervvel kapcsolatban ott kezdődött a probléma, hogy amíg mi a bátyámmal azt hittük, hogy csak viccelnek, ők teljesen komolyan gondolták, viszont mi erre csak akkor jöttünk rá, mikor 1 héttel ezelőtt haza állítottak egy hatalmas 6 személyes sátorral a kezükben azzal a felkiáltással, hogy; ez lesz az otthonunk 2 héten át.
Bennem abban a szent másodpercben született meg az elhatározás, hogy világgá megyek és azonnal el is indultam, hogy bőröndbe csomagoljam az életem, miközben Ádám telefont ragadva neki kezdett, hogy leszervezzen egy szállást magának valamelyik haverjánál az elkövetkező 2 hétre.
Viszont minden igyekezetünk ellenére, sajnos nem kegyelmeztek meg nekünk. Engem nyakon csíptek a bejárati ajtónál, Ádámot pedig egész egyszerűen megfenyegették, hogy elkobozzák tőle egész nyárra a kocsi kulcsot, ha nem jön velünk.
Ekkor áldozatot pedig nem ért meg neki, így végül duzzogva becsomagoltunk magunknak és némasági fogadalmat téve beültünk a hátsó ülésekre. Ilyen vidám hangulatban érkeztünk meg a buszállomásra, hogy felvegyük a nálam 2 évvel fiatalabb unokatestvérünket, Rékát, aki szintén a családunkkal fog tartani, csak velünk ellentétben, ő izgatottan várta az indulás napját.
Réka lelkesedése a szüleink nagy bánatára nem ragadt át ránk, szóval az út további részét is ugyanolyan sztrájkolással töltöttük, ahogy az állomásig is tettük, miközben fintorogva hallgattuk hármójuk élénk csevegését, mely egy pillanatra se fulladt ki a Balatonig.
Persze a víz látványa minket is megtört, de mentségemre legyen mondva, hogy szerintem nincs olyan ember a földön, akit a nyár közepén, egy negyven fokos hőségben, úgy, hogy 1 éve nem látta a Balatont, ne ragadna magával a hangulata.
Az a bizonyos nyári hangulat, ami a matracot cipelő, törölközővel a vállukon fürdőruhában sétálgató nyaralók látványára, az autók tetejére szíjazott kerékpárok, a bőröndöt maguk mögött húzó emberek, a lángos, a hekk, a naptej és a víz illatának együttes egyvelegének a hatására ragadt magával.
Ugyan, a naptár szerint már 2 hónapja beköszöntött a nyár, az ember csak akkor érzi igazán, amikor először érkezik meg a magyar tenger partjára. A sok külföldi nyaralás miatt a magyarok hajlamosak elfelejteni azt, hogy milyen remek dolgok, hogy van egy ekkora tó az ország közepén, ami csak a miénk és ahova kötöttség nélkül, akár 1 napra is leruccanhatunk, amikor kedvünk tartja. Nem igényel sok pénzt, nem függ repülőjegytől vagy autópálya matricától, csak elhatározás és jó idő kell hozzá. Mindössze pár óra és ott vagy, a magyarok nagy része mégis inkább fél napokat átutazik azért, hogy egy kisebb vagyonért egy idegen ország tengerpartján sütesse a hasát, ahol még lángos sincsen. Sütkérezni a Balaton parton is lehet és még lángos is van. Részemről a vita eldöntve.
Engem is elkapott a Balatoni hangulat és a lázadást pár percre felfüggesztve, kikönyököltem a kocsi lehúzott ablakán, aztán csak csodáltam egy kicsit a megnyugtató hűvös habokat, amik bárminél csábítóbbak voltak ott, a hőség közepén. El is határoztam, hogy amint leparkolunk a kocsival és hozzájutok a táskámhoz, rögtön fürdőruhára váltok és a hullámok közé vetem magamat.
Amilyen váratlanul ért a lelkesedés, olyan gyorsan párolgott el belőlem, miután érzékeltem, hogy a kereszteződésénél apu jobb helyett balra fordul, ezzel a város külső része felé indulva.
Ekkor újra eszembe jutott, hogy miért gyűlölöm a nyaralást már azelőtt, hogy elkezdődött volna és onnantól kezdve csalódottan figyeltem, ahogy elhajtunk a szállodák mellett, magunk mögött hagyjuk a barátságos kibérelhető családi nyaralókat, majd hosszú zötykölődés után, végül megállunk egy sorompó előtt, amit két oldalról rozoga fém kerítés fogott közre.
Az alacsonyan nyírt bozót fölött és a kerítés lyukain keresztül rálátást nyerhettem a kemping belsejébe és kellemes csalódásként ért, hogy nem annyira lestrapált, mint hittem. Az a pár épület, amik valószínűleg a közösségi tereknek, a mosdóknak és a zuhanyzóknak adtak otthont, egész szép, felújított állapotban voltak.
Apu kiszállt a kocsiból, megkerülte a sorompót, váltott pár szót a portással, átadott neki egy papírt, amit aztán visszakapott, majd újra beült közénk a kocsiba.
Alig húzta be maga mögött az ajtót, a sorompó máris felemelkedett, mi pedig a csomagokkal együtt, bő gázzal behajtottunk a kemping területére, mely nomád börtönként fog szolgálni számunkra a következő 14 nap során.
14 napot sose tartottam sok időnket, de ott a nyaralás első percében végtelen hosszúnak tűnt.
- A 7-es táborhely a miénk – olvasta le a papírról az információkat anyu, majd apuhoz csatlakozva, ő is figyelni kezdte a földbe szúrt karókra felszögelt sorszámozott táblákat. Mint később kiderült, mi a tábor hátsó bejáratán át hajtottunk be, így át kellett kocsikáznunk az összes sátor mellett, míg megérkeztünk előre, a kisebb számok közé.
A 7-es számhoz érve apu leparkolt az ösvényen, de mivel ott tilos volt hosszan várakozni, mindenki be volt fogva arra, hogy amilyen gyorsan csak lehet, minden cuccunkat kirámoljuk az utánfutóból a fűre, ugyanis anyu becsomagolta a fél házat erre a 2 hétre, mely miatt nem fértünk el a kocsiban, így bérelnünk kellett egy utánfutót.
10 kézzel szinte percek alatt lecsupaszítottuk a fém palatót, mely után apu elment leparkolni a kocsit a parkolóban, mi pedig magunkra maradtunk a kisebb hegyet képző táskával, sátorzsákkal, hálózsákokkal, pokrócokkal és hűtőládákkal.
Fintorral az arcomon tudálékosan a fejem búbjára toltam a napszemüvegemet, hogy tiszta látással is szemügyre tudjam venni a helyet, de hiába; a látvány nem változott. Továbbra se egy szálloda előtt parkoltunk, hanem egy hatalmas tisztás közepén álltunk, égbe szökő sátrak és bogarak között, kitéve a természet minden veszélyének.
Miután felmértem a terepet és megállapítottam, hogy a mi tiszta higiéniai körülményekhez szokott családunk két napot se bír ki itt, valamivel nyugodtabban néztem rá a családomra és szólaltam meg:
- Elmegyek, megkeresem a mosdót – jelentettem be nekik a távozási szándékomat és úti célomat, mire anyu egy bólintással engedélyezte, hogy útnak eredjek.
- Én is jövök – pattant fel a hűtőláda tetejéről, amin eddig ücsörgött, Réka, aztán együtt hagytuk magunk mögött a család többi tagját.
Emlékeztem, hogy amikor bejöttünk, kiszúrtam néhány épületet, amik közül az egyik biztosan egy mosdó, de azt is gondoltam, hogy nem csak egyetlen mosdó van egy ekkora kempingben, így elindultam egy random irányba, Réka pedig akár egy kutya, követte minden lépésemet.
Séta közben csak néhány szó hangzott el köztünk, mert mindketten azzal voltunk elfoglalva, hogy a sátrak fölött elnézve kiszúrjunk egy épületet.
Végül az unokatesóm vezetett nyomra minket, amikor észrevett egy szintén cölöpre rögzített táblát, amin WC felirat díszelgett, alatta pedig egy nyíl, ami előre mutatott. Követtük a nyíl utasításait és rövid bandukolás után valóban rábukkantunk a téglából emelt kis házikóra, melynek oldalára nagy betűkkel a „WC" szavakat festették.
Gyorsan bementünk, elvégeztük a dolgunkat, én megjegyeztem, hogy elégedett vagyok a tisztasággal, aztán a fiatalabbat előre engedve, egymásután kiléptünk az ajtón.
Éppen sétáltam volna le a lépcsőkön, mikor előre nézve, a wc-vel szemben sátrazó család tagjai között, hirtelen megpillantottam egy fiút, aki még innen távolról is ismerősnek tűnt, a szívemben pedig pontosan ezzel egy időben belenyílat a fájdalom. Nem olyan fájdalom, mint ami a szívrohammal jár, ezért is nem ijedtem meg, de nem tudtam levenni a szememet a srácról. Szőkés-barna haj, kissé zömök termet, kisfiús vonások, ugyanaz a hang.
Szédülni kezdtem. A tüdőm összeszűkült, a torkom elszorult és a szívemhez kapva zihálni kezdtem. Muszáj volt rátámaszkodnom a wc-hez felvezető lépcső korlátjába, különben összeestem volna a sokk hatására.
- Ez nem lehet igaz – nyögtem ki gyönge hangon, mialatt Réka aggódva mellém szökkent és beszélt hozzám, ám egy szavát se fogtam fel – nem létezik, hogy pont itt, pont most. Egyszerűen nem lehet – próbáltam eszméletemnél maradni, mely közben folyamatosan rajta tartottam a szemeimet, amit bizonyára megérezhetett, mivel a következő pillanatban váratlanul hátra nézett a válla felett és a pillantásunk találkozott.
Nem vártam meg, mi következik ezután. Felpattantam és Rékát karon ragadva, bemenekültem a mosdóba. Csak azt követően tudtam teljesen rendbe szedni magamat és normálisan levegőt venni, hogy az ajtó becsukódott mögöttünk.
- Ez meg mi a fene volt?! – tört ki a hisztérikusan Réka.
- Ő az – jelentettem ki drámain, a tükörképemet bámulva. Határozottan rossz passzban voltam és nem az utazás miatt. Az arcom és a szemeim rémületről és pánikról árulkodtak. A hajam kócos volt, a szívem fájt.
- Kiről beszélsz? Kicsoda ő? Arra a srácra gondolsz, akit bámultál? Ismered? – kezdett kérdésekkel bombázni a lány, ám én mindössze egyetlen információt osztottam meg vele.
- Ő az. Bálint, az általánosból. Az első szerelmem.