A fiúkkal eltöltött iszogatós este után az idő csak tovább pörgött. Készültek a turnéra, próbáltak és zenéket írtak. Daniel már nem nálam kelt és feküdt, kevés időt töltöttünk együtt, de nem csak mi. Bár igaz, hogy rajtam és Madison-on kívül a többi lány már élt át turnézást, de ennek ellenére rajtuk is meglátszott, hogy hiányozni fognak nekik a srácok.
Pár nap választott el attól, hogy a srácok felszálljanak a repülőgépre, a menedzserükkel és, hogy csak öt hónap múlva lássuk majd őket.
- Hagysz nekem pár pulóvert és pólót? - kérdeztem Daniel ágyán fetrengve a banda házban.
- Persze, de úgy csinálsz, mintha nem lenne nálad egy bőröndnyi cuccom. - dobott felém egy pulóvert.
Daniel a földön ült előtte egy bőrönddel és abba pakolta a ruháit.
- Kezd kimenni belőlük az illatod. - szorítottam magamhoz az imént hozzám dobott pulóvert.
- Ha kell, haza küldök neked pár cuccot. - mosolygott rám.
- Nekem úgy is jó.
- Melyik idióta dugta el a szerencse zoknim!? - kiabált Zach.
- Nem tudom! - hallatszott mind négy tagtól egyszerre.
Pillanatokkal később a fiúk - Zach kivételével - befutottak Daniel szobájába és egyszerre kezdtek beszélni;
- Most legyen nálad, már tegnap óta nálam van. - dobott egy összecsavart zoknit Jonah Daniel-nek.
- Dugjuk el a bőröndjében, majd megmondjuk neki, hogy egész végig ott volt. - ötletelt Corbyn.
- Adjuk neki vissza. - úgy látszik legalább Jack-nek van egy kis józan esze.
- Srácok! - hallatszott újra Zach hangja - Tudom, hogy nálatok van, minden turné előtt megszívattok, valahogy vagy legalábbis próbáltok.
Egy hirtelen mozdulattal Jack kikapta az összecsavart zoknit Daniel kezéből és kiszaladt a szobából. Gondolom ment vissza adni Zach-nek.
[...]
Órákkal később, Daniel szülei felé tartottunk. Kézen fogva sétálgattunk utcáról utcára, egyikünk se beszélt. A gondolatainkba voltunk temetkezve, Daniel biztosan, engem viszont maguk alá temettek.
- Sziasztok! - köszöntünk egyszerre, ahogy beléptünk a Seavey házba.
- Sziasztok. Elköszönni jöttetek? - kérdezte Keri.
- Sajnos. - motyogtam az orrom alatt, remélhetőleg senki nem hallotta.
- Igen. - válaszolta Daniel.
- Mindjárt jövök. - szólaltam meg és elengedve Daniel kezét felszaladtam Anna szobájába.
- Szia, hát te? - kérdezte meglepődve Anna.
- Nem fogom kibírni nélküle. - ültem le az ágyon fekvő lány mellé.
- De kifogod. Erős vagy és itt leszünk neked. - próbált vigasztalni.
Ahogy hetek óta lassan tudatosítom magamban, hogy az élet nem fog megállni Daniel nélkül - hiába érzem azt - mégis Anna nyugtató szavaira volt szükségem és percekkel később össze is tudtam szedni magam. Még beszélgettem egy kicsit kettesben Annával és vissza indultam a konyhába, az oldalamon vele.
- Már éppen fel akartam értetek küldeni Daniel-t. - mosolygott ránk Keri.
- Itt vagyunk. - válaszolt Anna, miközben én leültem Daniel mellé.
- Mi történt? - kérdezte átkarolva a vállam.
- Otthon. - válaszoltam.
Érdekes egy beszélgetésnek fogunk elébe nézni az egyszer biztos. Hisz nem mondtam neki, hogy mitől félek. Mondtam neki már nem is egyszer, hogy hiányozni fog, de azt nem, hogy mennyire szét vagyok hullva belülről.
- Talán jó is, hogy elmész. - huppant le mellém Christian, Daniel fiatalabb bátyja - Így nyugodtan lenyúlhatom a csajod. - mindenki tudta, hogy viccel, így csak bemutattam neki és közelebb bújtam a másik oldalamon ülő Daniel-hez.
- Szerintem nem vevő rád. - nevetett fel Daniel, jobban magához húzva.
- Nem is értem, hogy akarhat téged, pedig én jobb vagyok. - durcáskodott akár egy nagy óvodás.
- Örök rejtély. - sóhajtott fel Daniel, mintha nem tudná.
- Szerintem is. - utánozta Daniel-t Anna.
Még órákon át a Seavey családnál voltunk. Keri elmondta Daniel-nek miket pakoljon, be a bőröndjébe, aki bólogatva nyugtázta, hogy rendben van és megértette.
Aztán felvetődtek általánosabb témák is, például a suli. Elmondtam, hogy utálom, és ha lehetne, semmi pénzért nem járnék be, de ha egyszer muszáj. Sok mindent elárulhat a szüleimmel való kapcsolatomról az, hogy a fiúm szülei előbb tudják, hogy utálok bejárni arra a helyre, mint a sajátjaim.
- Mi most szerintem megyünk. - szólalt meg Daniel, kirántva ezzel a gondolataimból.
- Rendben van, Drágám. - indult Keri a konyhába - Mindjárt jövök.
- Aztán haza se gyere. - intézte az elköszöntést a sajátos módján Christian.
- Tudom, hogy hiányoznék. - ölelte meg Daniel olyan fiúsan.
- Most én jövök. - lökte arrébb Anna, miután elengedték egymást.
- Te is örülsz, hogy lelépek, mi? - vigyorgott rá Daniel.
- Visszakapom a legjobb barátnőmet, szerinted? - válaszolta Anna, miközben megölelte.
- Aztán vigyáz rá, meg magadra is, de az mellékes. - engedte el Dan a húgát.
- Úgy lesz. - ölelt meg Anna engem is elköszönés képen.
- Ezt egyétek meg, ti ketten. - nyomott a kezembe Keri egy nagy doboznyi muffint, ahogy láttam a fele csokis a másik fele pedig gyümölcsös. Ez az ára annak, ha a fiúd nem szereti a csokit, te pedig igen. Bár így én legalább mindkettő fajtából tudok enni.
- Köszi, Anya. - ölelte meg Daniel.
- Köszi Keri. - öleltem meg Daniel után, még elköszöntünk Daniel Apukájától is és felénk vettük az irányt.
[...]
Már egy ideje nálunk voltunk és az ágyamban feküdtünk, és tévéztünk, mikor Daniel lehalkította és megköszörülte a torkát és várakozóan rám nézett;
- Baj van? - kérdeztem, felé fordulva.
- Neked kéne tudnod. - kezdte birizgálni a hajam.
- Nem akarom, hogy elmenj. - mondtam halkan remélve, hogy nem hallja meg - Öt hónap rengeteg idő, nem fogom kibírni nélküled. Tudom, hogy az élet megy tovább akkor is, ha nem vagy itt, de az életem veled teljes. - mondtam, miközben a térdemet behajlítva a bokámra ültem (írói megj.: tudjátok, amikor a bokád a feneked alatt van és úgy ülsz, remélem érthető).
- Továbbra is benne leszek az életedben, csak nem ennyire. - ült fel ő is.
- De ott lesz az időeltolódás és a sok próba. - hadartam.
- Nem fogsz elveszíteni, érted? - fogta kezei közé az arcom.
- Értem, csak félek. Még a saját szüleimnek sem voltam sosem első akkor neked, hogy lehetnék!? - pattantam fel az ágyról és ide-oda sétálgatni kezdtem.
- Úgy, hogy szeretlek, és veszettül szerelmes vagyok beléd. - állított meg magával szemben a két lába között - Akárhányszor elmondom, hogy el hidd nekem. Bármikor szükséged lesz, rám a turné alatt akármikor felhívhatsz, és ha nem is fogom felvenni mindig vissza foglak hívni.
- Szeretlek. - dűtöttem hátra a vállánál fogva az ágyra és félig rá félig pedig mellé feküdtem - Te vagy az én szőke hercegem, aki eredetileg barna.
- Szerintem én ezt már hallottam valakitől. - nevetett fel.
- Szerintem ugyanattól az embertől hallottunk. Hálás vagyok érte, hogy ő is az életem része.
- Tudom, Baba, tudom. - kezdte a hátamat simogatni.
- Ki hitte volna az első találkozásunkkor, hogy ilyen kapcsolatban leszünk? - támaszkodtam a könyökömre.
- Reménykedtem benne, hogy legalább egyszer megkaplak. - fordított a felálláson Daniel, így én feküdtem alatta, ő pedig felettem támaszkodott.
- Még néha mindig egy világi köcsög vagy, mint az első találkozásunkkor. - túrtam bele a hajába.
- De te szereted ezt a világi köcsögöt.
- Igen szeretem, de néha megfojtanám. - vezettem le a hajából a nyakába a kezem.
- Na, Baba egy kis fojtogatós szex? - suttogta a fülembe.
- Kösz, de, anélkül is megfojtalak. - nevettem fel.
- Biztos? - kezdte a nyakamat behinteni apró, de annál nyálasabb puszikkal.
- Így eltereled a figyelmem arról, hogy pont meg akarlak fojtani. - morogtam.
- Direkt.
[...]
Egy pillanatnak sem éreztem azt az egy-két napot, ami maradt a turnéig. Már csak akkor eszméltem fel az idő múlására, mikor a repülő téren álltunk a hatalmas ember tömegben és éppen mindenki búcsúzkodott mindenkitől.
- Ígérd... - nyeltem vissza a könnyeim - Ígérd meg... nekem, hogy visszajössz, hozzám.
- Ígérem. - ajkait az enyémre tapasztotta és hevesen csókolt meg a reptéri forgatagban.
A hangosbemondó megszólalt és a járatra felszálló utasokat szólították. Átöleltem. Utoljára. Könnyáztatta arcomat újra a mellkasába temettem és úgy szorítottam magamhoz, mint aki sosem akarja elengedni. Mert úgy is volt. Nem akartam elengedni, azt akartam, hogy itt maradjon velem.
- Baba, mennem kell. - puszilta meg a homlokom.
- Vigyázz magadra. - néztem fel rá.
Búcsúzásunk utolsó fázisaként, lehúztam magamhoz még egy utolsó csókra. Majd már szavakra nem volt időnk és lehet nem is akartunk megszólalni, még fájdalmasabbá tenni ezt az egészet. A felszálló kapuhoz indult a bandatársai után.
- Lányok. - szólalt meg Christina - Perceken belül nekem is mennem kell. - mindannyian olyanok voltunk, mint a bömbölő kisbabák.
- Hiányozni fogsz. - öleltem meg én először, majd a többiek már a következő pillanatban minket öleltek körbe.
- Szeretünk. - mondta Anna miután elengedtük egymást.
- Én is titeket. Jó volt az együtt töltött idő, aztán nem szomorkodni, nincsennek itthon az uraink bulizhatunk ezerrel, igaz, hogy külön, de akkor is. - túrt bele a hajába.
- Vigyázz magadra. - mondtam, mintha ez a két óvó szó tényleg bármire jó lenne.
- Majd írjatok és hívjatok, és én is teszem majd. - fogta meg a bőröndjét és egy utolsó intés után ő is eltűnt a reptéri tömegnyomorban.
- Szedjük össze magunkat aztán irány haza. - karolta át a vállamat Tate.
- Menjünk mekizni, aztán Ruby-nál megnézhetnénk valami extra szomorú filmet. - törölgette könnyeit Madi.
- Menjünk. - indult kifelé a reptérről Anna.
[...]
Három napja repültek el a fiúk a világ másik végére és elképesztően sokat sms-eztünk Daniel-lel. Talán, aki nem tudná, hogy mi vagy ki miatt van a kezemben állandóan a telefonom még függőnek is titulálna.
Az üzenetei nem mindig magáról szóltak, kaptam hülyülős videókat és képeket. Egyszerűen olyan volt, mintha el se ment volna, mégis éreztem, hogy minden meg fog változni. Hiszen Tate még aznap beköltözött a szobámba, két nagy bőrönddel.
Mindig is vágytam egy idősebb lány testvérre, és ha nem is vér szerint, de jóval többet kaptam. Pfuj, ha mindannyian testvérek lennénk irdatlan vérfertőzésünk lenne.
Elérkeztünk egy újabb utált hétfő reggelhez. Valamilyen furcsa okból Tate hamarabb fent volt, mint én. Holott elméletileg nekem kell suliba járnom és nem neki. Pedig felőlem mehetne helyettem ő is.
- Ébresztő Napsugár! - húzta le rólam a paplant.
- Öt percet. - nyögtem fel és a párnámba fúrtam a fejem.
- Nem, nem. Én, viszlek suliba és nem fogsz elkésni. Kávé kint az asztalon. - húzott ülő állapotba az ágyon.
- Miért vagy te ébren? - nyögtem ki a kérdést, miközben kikászálódtam az ágyból.
- Gondolom felébredt bennem a nővéri ösztön. - rántotta meg a vállait.
- Biztosan. - lépkedtem a szekrényhez, kiszedni egy fekete farmernadrágot és egy fehér testhezálló pólót, pasztell lila pulóvert, amit Daniel-től csórtam el. Hiába közeleg, a nyár inkább megsülök, minthogy ne érezzem az illatát.
Majd a ruhadarabokkal bevonultam a fürdőbe, ahol még félig alva felöltöztem és felfogtam a hajam, és megmostam a fogam.
- Öt perc és indulunk! - kiáltott be nekem Tate, pont mikor az ajtó felé fordultam, hogy kilépek rajta.
- Igenis, Anya! - mondtam, miközben kinyitottam az ajtót.
- Haha, nagyon vicces vagy. - nézett rám.
Még felkaptam a táskám és a telefonom, majd a konyhába indultam a kávémért, amit már Tate megcsinált. Azonban mikor a konyhába értem meglepődve tapasztaltam, hogy már a kajám is kész nem csak a kávém.
- Biztos, hogy nővéri ösztön és nem anyai? - kérdeztem, miközben a táskámba pakoltam a kajám.
- Tegnap este Jonah-val videó hívásoztam és gondoltam hasznossá teszem magam. Ha nem tűnt volna, fel el is van mosogatva. - mondta cipőhúzás közben.
- Ha nem mondod, fel se tűnik. - néztem végig a konyhán - Aludtál te egyáltalán!? - csaptam le kérdőn a már üres bögrét a pultra.
- Nem, de mehetnénk? Még fel kell vennünk Madi-t. - indult kifelé, én pedig készségesen követtem.
Már felvettük Madit, aki hátul kicsit szomorúan mégis szórakozottan fecsegett a hétvégéjéről, éppen válaszolni akartam neki, mikor csipogott a telefonom.
Szerelmem💞🖇️:
Jó reggelt❤️
Én:
Nekedis, még ha jó lenne🙄❤️
Szerelmem💞🖇️:
Na, mesélj
Hallgatlak
Én:
Amit leírok neked azt sosem
fogod hallani, szóval nem
hallgatsz csak olvasod
Szerelmem💞🖇️:
Okoska❤️
Akkor olvaslak😂
Én:
1 hétfő reggel van
2 nem vagy itt
3 fáradt vagyok
Szerelmem💞🖇️:
Szóval akkor a szokásos
Leszámítva azt, hogy nem
vagyok ott
- Megjöttünk! - szólalt meg Tate, megakadályozva azt, hogy válaszoljak.
- De jó, délután találkozunk. - szálltam ki a kocsiból.
Csendben vánszorogtunk be a terembe, ahol az első óránk lesz, majd mikor lehuppantunk a helyünkre előpakoltuk a matekhoz szükséges cuccainkat, amikor ez meg volt én újra a telefonomhoz nyúltam.
Én:
Csak legyen vége a sulinak és
a turnénak, nem fogsz tőlem
szabadulni
A telefonomat a táskámba csúsztattam és fellapoztam a füzetemet a következő üres oldalnál.
"Működni fog csak úgy kell csinálnunk, mint az előző két napban, majd amikor találkozunk ugyanonnan folytatni, mint ahol abba hagytuk, amikor elment."