✧･ﾟ: *✧･ﾟ:* *:･ﾟ✧*:･ﾟ✧
C a m i l l a
A forgalmas valentin-napi péntek után a hétvége szinte teljes egészében a tanulásról szólt, a tanárokat ugyanis a legkevésbé sem hatotta meg a szerelmesek ünnepe, a félévi számonkérések viszont annál inkább. Átváltoztatástanból elég erősen le voltam maradva, ezért Rebeca és Remus felváltva ültek velem a könyvtárban és hosszú órákon keresztül próbálták a fejembe verni a különféle átváltoztató bűbájok hatásait, mellékhatásait és visszafordítóigéit. Aludni sem igazán tudtam, így hétfőn sötét karikákkal a szemem alatt vágtam neki az új hétnek.
– Nem értem – kedzte James halkan, miközben helyet foglaltunk reggelinél. – Hogy nem mehet az átváltoztatástan, amikor egy animágus vagy?!
– Ez olyan mintha azt kérdezném tőled, hogy miért nem megy a csajozás, amikor egy fiú vagy? – fordultam felé és felvontam a szemöldököm. Mellettem Remus és Peter visszafojtott nevetéssel figyelték a szóváltásunkat.
– Kikérem magamnak, már hogy ne menne!
– Lily az élő példa ennek az ellentétére.
– Hát hadd ne mondjam, ki a te élő példád – vágott vissza egész jól, mire csak megforgattam a szemeim és a kávéval teli csészémért nyúltam. Aznap nem terveztem reggelire enni.
A társaságból csak mi Rebecával ittunk kávét, a fiúk túl angolok voltak ehhez és inkább teáztak, ha választani kellett. Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket fura volt megszokni, amikor én úgy nőttem fel, hogy anyámat napi három-négyszer láttam kávézni. A teába rakott tejről meg már ne is beszéljünk...
A beszélgetés az aznap ránk váró számonkérésekre terelődött, én pedig inkább egy másik asztal felé nézve kezdtem el kibámulni a fejemből, mert nem akartam magamat stresszelni. Rögtön az első órában írtunk egy dolgozatot mágiatörténeten, amire nem kellett ugyan sokat tanulni, de még így is sikerült miatta a kelleténél jóval többet izgulnom a hétvégén.
A tanterembe érve kelletlenül foglaltam helyet Sirius mellett, ahová Binns még pár hete ültetett. Egyáltalán nem beszéltünk a hétvégén és őszintén megvallva kissé gyerekesnek érztem az egész vitánkat, de a büszkeségemet sajnos anyámtól örököltem, ezért úgy voltam vele, hogy majd ha ő megkomolyodik akár csak egy kicsit is velem kapcsolatban és nem csak egy játéknak fog fel, akkor én is hajlandó leszek vele beszélni. Addig meg látogassa csak Talia Cabotot, mit érdekel az engem.
– Szép jó reggelt – sétált be Binns professzor egykedvűen, majd egy pálcaintéssel pergament osztott mindenkiek. – A mai teszt témája az Amerikai Varázslókongresszus megalakulása és fennállásának első évei. Mindenki egy kérdést kapott, a választ legkevesebb százötven szóban kérem. Kizárólag hagyományos pennát használhatnak. Jó munkát kívánok!
Észrevétlenül összemosolyogtunk Rebecával; kívülről fújtuk már az amerikai történelmet. A professzor óráin ráadásul nem is mentünk bele olyan mélyen a témába, mint ahogyan azt mi annak idején tanultuk, ezért boldogan fogtam hozzá a megírásához. Mellettem Sirius látványos szenvedésbe kezdett, mert persze, hogy nem tanult egy szót sem a dolgozatra. Órákon nagyrészt vagy Jamesszel hülyéskedett, vagy engem piszkált – így vagy úgy, de mindig igyekezett elkerülni a Binnsre való figyelést.
– Írj valamit – suttogtam idegesen, fel sem nézve a lapomból. A professzornak volt egy olyan szabálya, hogy minden teszt után, amit valaki üresen ad be neki, levon húsz pontot a háztól, minket pedig éppen aznap reggel előztek meg a mardekárosok.
– Nem tanultam – motyogta vissza.
– Nem érdekel – forgattam meg a szememimet, majd nekiálltam a saját kérdésemnek.
Mi volt a Kongresszus elsődleges célja a megalakulása után?
Végül majdnem kétszáz szót sikerült összehoznom róla. Talán le sem tagadhattam volna, hogy a mágiatörténet volt az egyik kedvenc tantárgyam. Sirius mellettem a padon könyökölt és nézett ki a fejéből, a papírja ugyanúgy hevert előtte érintetlenül, mint azelőtt. A teremben körbenézve azt vettem észre, hogy mindenki szorgalmasan írta a dolgozatát, még a Tekergők is, ami egészen új látványnak bizonyult. A Mardekár vezetése a házkupáért folyó versenyben ennyire megérinthette őket. Amikor James kész lett, büszkén csapta le a pennáját a padra és tekerte össze a pergamenjét, csak hogy mindenki jól hallja, hogy ő bizony megcsinálta. Hátrafordulva először rám nézett egy dicsérő mosolyt várva, majd miután azt megkapta tőlem, tekintete a passzív-agresszív magatartást tanusító Siriusra siklott.
– Csinálj vele valamit – tátogta felém a fiú némán, mire csak megvontam a vállam. Mégis mit tudtam volna kezdeni vele? Nem tanult, ugrik húsz pont. Ennyi.
– Mr. Potter, kérem forduljon előre – hallatszott Binns monoton hangja. Még gyorsan felmutatta a pennáját nekem, majd Siriusra bökött könyörgő tekintettel, mielőtt kelletlenül visszafordult volna. Eszem ágában sem volt megírni helyette a tesztjét. Időközben Remus tekintetét is elkaptam a terem végéből, aki szintén Sirius felé bökdösött. Az órából tizenöt perc maradt hátra. Hiába néztem körbe, az összes mardekáros bőszen írogatott, ami azt jelentette, hogy csak mi veszítettünk volna. Hirtelen elkaptam Regulus pillantását is, aki kárörvendően fordult a bátyja felé. Na nem, azt már nem.
– Add ide! – sziszegtem Siriusnak, aki először nem értette, hogy mit akarok, de aztán végül észrevétlenül odacsúsztatta nekem a papírját. A saját, már megírt tesztemet elé löktem és bosszúsan ugyan, de nekiálltam az övének.
Miért alapították a Kongresszust?
Pennámat a bal kezembe fogtam és igyekeztem olyan csúnyán írni, amennyire csak tudtam, hogy biztos hihető legyen. Az idő szorított ugyan, de végül pont elkészültem vele még az óra vége előtt és a százötven szó is meglett. Épphogy letettem a keszemből az íróeszközt, amikor Binns megszólalt:
– Rendben, akkor beszedem a pergameneket. – Egyetlen pálcaintéssel maga elé varázsolta a dolgozatainkat. – Köszönöm a munkájukat. Ma elmehetnek egy kicsit korábban.
Gyorsan összekapkodtam a cuccaimat és felálltam a padból.
– Ne köszönd meg – vetettem oda Siriusnak, majd Rebecával együtt elindultunk kifelé. Eléggé igyekeztünk, ezért fel sem tűnt az ajtóban elénk sétáló személy, aki végül félreállva előreengedett minket. Fel sem nézve motyogtam köszönetet, már csak a folyosón fordultam vissza, amikor találkozott a pillantásom Felix Hardingéval. A mardekáros szentháromság talán legkiállhatatlanabb tagja a barátai nélkül ácsorgott ugyan, de még így is sugárzott belőle, hogy nem érdemes vele kikezdeni – semmilyen téren. Amikor viszont a szemébe néztem, nem az a Felix nézett vissza rám, aki legutóbb olyan visszataszítóan viselkedett a pincében. Ugyan semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetéből és az arca is érzelemmentes maradt, de legalább félsiker volt az, hogy nem tett semmilyen megjegyzést.
– Most képzelődtem, vagy Felix Harding tényleg úriemberként előreengedett minket? – fordultam Rebeca felé amikor kicsit távolabb értünk a folyosón.
– Ne tudd meg, mennyire meg vagyok lepve – felelte a fejét csóválva.
A délelőtt nagy része egyébként izgalmasan telt, Dumbledore professzor a reggelinél jelentette be a bál végleges időpontját, ameddig még volt két hetünk. A Tekergők elmondása alapján nem minden évben tartottak a Roxfortban tavaszi ünneplést, néha felcserélték a télen esedékes Yule-bállal. Persze már rögtön reggel elkezdődött a ruhákon való agyalás és a kivel-menjek-el-dilemma, főleg a lányok részéről, amiből mi Rebecával sem maradtunk ki, ugyanis végig kellett hallgatnunk James nyolc különféle ötletét arra, hogy miképpen hívja el Lilyt.
Legendás lények gondozásán a hugrabugosok a bál dekorációjáról súgdolóztak izgatottan, sötét varázslatok kivédésén pedig segítettem Rebecának elkerülni Jack Findley-t, aki folyamatosan a barátnőm tekintetét kereste, hogy megszólíthassa. Úgy éreztem, hogy hosszú két hétnek néztünk elébe.
*
Rebecával úgy döntöttünk, hogy az ebédünket a parkban fogyasztjuk el, ahol éppen elállt a havazás. Egy-egy sajtos pereccel a kezünkben léptünk ki a csípős hidegbe bundás, téli köpenyben és vastag kesztyűben. Hagrid kunyhója felé kezdtünk sétálni.
– Azért kíváncsi vagyok a bálra – szólalt meg Rebeca, majd beleharapott a perecébe. – Bár nagyon nem lehet más, mint a halloweeni volt.
– Kevesebb jelmez, több szép ruha – sandítottam rá mosolyogva, mire csak megforgatta a szemeit. Pontosan tudtam, hogy őt fele annyira sem érinti meg az egész felöltözősdi mint engem, de ragaszkodtam ahhoz, hogy ha már ennyit beszélnek rólunk az iskolában, akkor hírnevünkhöz méltóan jelenjünk meg és ne valami olyan ruhában, ami harminc másik lányon is ott lesz. – Anyám a holnapi postával küld egy magazint, amiből választhatunk.
– Máris?
– Amerikából jön a ruha, időben kell rendelni, hogy ideérjen – vontam meg a vállam és belerúgtam egy hógolyóba, ami az úton feküdt. Majdnem három hónap után a havazás közel sem volt már annyira izgalmas, mint az elején. Mindenki várta a tavaszt, de az idő csak nem akart javulni, sőt, egyre csak hóviharokat és fagyásokat jósoltak. Kénytelenek voltunk továbbra is vastagon felöltözni és forró teákat inni minden kint töltött óránk után.
A frissen esett hó ropogott a talpunk alatt, ahogy a kviddics-pálya melletti szegélyezett úton haldtunk végig. Minden olyan békés volt, a benti zsivajt is magunk mögött hagytuk végre, így nem hallottunk mást, csak a lépéseinket.
– Beszélned kellene Siriusszal – szólalt meg a barátnőm pár percnyi csönd után.
– Ez most honnan jött? – kérdeztem vissza furán.
– A bál miatt mondom. Együtt kéne mennetek.
– Hát, nem én vagyok a gyerekes ebben a szituációban – feleltem, kerülve a szemkontaktust vele.
– Igazából mindketten azok vagytok – sóhajtott fel Rebeca. – Ezért kéne neked elengedni a dolgot és odamenni hozzá.
Tényleg elgondolkodtatott az, amit mondott. Nem lenne jó végignézni, hogy Sirius valami idegen lánnyal jelenik meg a bálon, amikor mehetne velem is. Túl sokszor változtattam meg róla a véleményemet, ez volt a legnagyobb bajom. Nagyot sóhajtva bámultam el a messzi távolba, hogy kitisztuljanak a gondolataim egy kicsit. A kastélyt körülvevő hegyek csúcsai mind havasak voltak, ahogy a Tiltott Rengeteg fáinak teteje is.
– Tedd félre a büszkeséged – javasolta Rebeca, majd odaintegetett Hagridnak, aki az erdőből bukkant éppen elő. A vadőr vidáman intett vissza nekünk, miközben egyik kezében egy nagy vödröt cipelt.
– Az lesz – sóhajtottam fel ismét. Akkor, abban a pillanatban tényleg elharároztam, hogy még a nap folyamán felkeresem Siriust, hogy kibéküljek vele.
Miután megettük az utolsó falatokat is és kellően vacogtunk már, elindultunk vissza a kastélyba. Volt még hátra egy bűbájtanunk a mardekárosokkal, amihez őszintén semmi kedvem sem volt – így is annyi házi maradt a délutánra, hogy ki sem láttam belőle.
– Nem lógunk? – néztem a barátnőmre, miután beértünk az épületbe.
– Hogy mi? – nevetett fel hitetlenül, majd egy varázsigét elmormogva megtisztította a cipőjét a hótól. – Pont bűbájtanról akarsz ellógni?
– A mardekárosokkal leszünk – emlékeztettem, mire egy szempillantás alatt megváltozott az arca. A homlokát megdörzsölve sóhajtott fel.
– Oké, meggyőztél. Madame Pomfrey?
– Mehetünk – bólintottam vigyorogva. Nevetve indultunk el fel, a gyengélkedőre, hogy alhasi görcsöket színlelve tölthessünk el egy-két potya órát, ráadásul igazoltan.
*
A vacsorát hamarabb otthagytam, és a barátnőm unszolására elindultam fel. Magamban tervezgettem, hogy pontosan mit is fogok majd Siriusnak mondani, miközben a klubhelyiség felé tartottam. A fiú nem jött le enni, egészen utolsó óra óta nem találkoztunk vele. Rebecának tényleg igaza volt abban, hogy mindketten gyerekesen kezeltük a dolgot, a barátságunkat pedig nem akartam kockáztatni, főleg, mivel az elmúlt napokban nem is nagyon lógtunk úgy rendesen a Tekergőkkel (a többiek nem akartak kínos helyzetet) és nagyon hiányoztak már a mindennapjaimból.
A legtöbben hat és hét között mentek vacsorázni, így a klubhelyiség majdnem teljesen üres volt. Csak néhányan ücsörögtek az asztaloknál egy-egy könyv fölé hajolva, vagy kisebb bűbájokat gyakorolva. Marlene szőke hajzuhataga majdnem rögtön feltűnt, ahogy nekem háttal ült a kanapén és valamin nagyon nevetett. Addig nem nagyon ismertem a lányt, de előző este a prefektusi fürdőben eltöltött csajos programunk által rájöttem, hogy nagyon is szerethető és szimpatikus. Vele szemben Dorcas ült az egyik fotelben és mosolyogva intett, amikor meglátott. Ő végül nem volt velünk előző este, de sokat láttam már Marlene-nel lógni, tüneményes lánynak tűnt. Elindultam végül feléjük, hogy megkérdezzem, tudják-e, merre lehet a fiú. Igazából mindenre számítottam, csak arra nem ami fogadott; Sirius Black széles mosollyal az arcán olvasott fel valami újságból kitépett lapdarabról, miközben a heverőn feküdt el, fejét Marlene ölében pihentetve.
A gyomrom összeszorult a páros látványára és bármennyire is el szerettem volna hagyni a helyet abban a pilanatban, a lábam mintha földbe gyökerezett volna. Túl késő volt már sarkon fordulni és minnél gyorsabban távozni, ezért inkább minden büszkeségemet összeszedve felöltöttem a kifejezéstelen ábrázatomat és odasétáltam hozzájuk.
– Hali, nem találkoztatok errefelé egy aranygyűrűvel? – kérdeztem, de kizárólag a két lányra néztem csak rá. – Délelőtt hagytam el.
– Nem hiszem, de szívesen segítek – állt fel rögtön Dorcas és lehajolva benézett a kanapé alá. – Hol ültél pontosan?
– Ott – mutattam az egyik fotelra. Igaz volt, hogy elhagytam egy gyűrűt a nap folyamán, de azt Rebeca már megtalálta a hálónkban vacsora előtt. Más viszont nem jutott hirtelen az eszembe, így ezzel a hazugsággal intéztem el a helyzetet.
Pár percnyi keresgélés után, amibe Marlene is beszállt – mindeközben Sirius a kanapén ülve figyelt minket, karbatett kézzel és unott fejjel –, de nem volt túl sok hely, ahová beeshetett volna.
– Ha meglesz, mindenképp szólunk – mosolygott rám a szőke kedvesen, mire bólintottam.
– Nagyon köszönöm! – Azzal sarkon fordultam és elindultam egyenesen vissza a portrélyukhoz. Amilyen gyorsan csak tudtam, el akartam tűnni a klubhelyiségből.
Össze-vissza kavarogtak a fejemben a gondolatok, miközben egyik lépcsőfokot a másik után szedtem, tőlem szokatlan gyorsasággal. Nem voltam szomorú, nem akartam sírni, csak simán kitörölni az elmúlt pár percet az agyamból. Azt mindig is tudtam, hogy Sirius jó barátságot ápolt Marlene-nel, de arról fogalmam sem volt, hogy milyen közelit. Azzal is tisztában voltam, hogy nem egy lányhoz volt köze a megismerkedésünk óta, de emiatt nem kérhettem számon, végtére is nem voltunk együtt. Leginkább csak magamat tudtam volna hibáztatni - hiszen kellett nekem gyengéd érzéseket táplálni egy ilyen szoknyapecér iránt, mint Sirius -, és akartam is, de a büszkeségem megint csak nem engedte. Biztos voltam benne, hogy a kissé arrogáns és önző részemet főleg anyám nevelésének köszönhetem. Sose tartsatok egy fiút nagyobbra magatoknál, ezt mondta mindig nekem és a nővéremnek.
– Ms. Cooper! – szólított meg hirtelen valaki, teljesen kizökkentve a gondolatmenetemből, amikor már a földszinti folyosón haladtam végig. Megtorpantam a nevem hallatára és odafordultam Lumpsluck professzor felé, aki az egyik nyitott ajtajú, üres tanterem küszöbén ácsorgott. Csupán néhány gyertya égett odabent, ezért zavarbaejtő félhomály uralkodott. – Lenne egy perce?
– Persze – bólintottam még mindig kissé feldúltan, majd beléptem a terembe, ahol egy magas, sötét hajú alak állt a professzor mellett zsebredugott kezekkel, zöld-ezüst színű nyakkendőben. Megrökönyödve néztem a fiúra, akivel úgy tűnt, hogy a sors mindenáron össze akart hozni tekintve, hogy többször futottam bele a folyosókon, mint akárki másba.
– Mr. Hardingot is az imént csíptem el – mesélte Lumpsluck szórakozottan, miközben megálltam tisztes távolságra a mardekáros fiútól és összefontam magam előtt a karom. – Ígérem, nem leszek hosszú. Tehát, az órán ezt elfelejtettem mondani maguknak, meg hát nem is akartam mindenki előtt – nevetgélt –, de szeretnék egy Lump-klub összejövetelt tartani még a kéthetes húsvéti szünidő előtt. – Szünetet tartott, de miután realizálta, hogy egyikünk sem fog erre semmit mondani, folytatta.
– Úgy vélem, erre március negyedike lenne tökéletes dátum, ami egy pénteki nap. Közvetlenül a tavaszi bál előtt van, így csak remélem, hogy mindenki meg tud majd jelenni. Este hat lenne az időpont, helyszíne szokásosan az irodám – mosolygott. – Arra kérném magukat, hogy szóljanak erről a többi Lump-klubbos diáknak, mert nekem sajnos most nincs rá időm a sok javítandó teszt mellett. Számíthatok magukra?
– Igen – feleltük tökéletesen egyszerre, mire önkéntelenül is a fiúra kaptam a tekintetem. Pillantása szokásosan kifürkészhetetlen volt, de talán mintha egy fokkal barátságosabban nézett volna rám. Vagy inkább emberibben, a barátságos szót még mindig nem lehet egy mondatban említeni Felix Harding nevével.
– Ez örvendetes – csapta össze a kezét Lumpsluck boldogan. – Köszönöm szépen a segítségüket. További szép estét, fiatalok! – Azzal már ki is sietett a teremből, olyan lendülettel, hogy belökte az ajtót maga után.
Nem akartam egy újabb kínos szituációt, ezért én is szó nélkül sarkon fordultam és kifelé vettem az irányt. Legnagyobb meglepetésemre azonban a fiú utánam szólt:
– Várj!
– Mire? – kérdeztem vissza, kezem már majdnem a kilincsen volt. Nem válaszolt, ezért kénytelen voltam egy nagyot sóhajtva szembefordulni vele.
– Csak egy kérdés. – Megköszörülte a torkát, majd egy lépést tett felém. – Mit akar pontosan a vörös hajú barátnőd Blacktől?
Elcsodálkozva pislogtam rá. Először is kellett egy pár másodperc amíg leesett, hogy Regulusról beszél és nem arról a Blackről, akivel az imént találkoztam, másodszor meg nem értettem, hogy mégis miért kérdezi ezt. Nem mintha olvasnék Rebeca fejében, vagy valami. Ha fiúkról van szó, főleg ha az említettről, akkor nagyon titkolózó tud lenni.
– Semmit? – kérdeztem vissza furán.
– Látom, hogy rá van akadva.
– Dehogy van – ráztam meg a fejem. – Ha ismernéd akkor tudnád, hogy nem az esete, ha valaki egy bunkó fasz.
– Ne legyél előítéletes velünk, mardekárosokkal – tette a szívére a kezét megjátszva a sértettséget, majd gúnyosan elmosolyodott. – Azt mondod, hogy nem vagyunk udvariasak?
– Pontosan azt – forgattam meg a szemeim és ismét elindultam az ajtó felé, de ezúttal nem terveztem megállni. Nem akartam, hogy Felix még tovább rontsa a kedvem.
Éppen nyitottam volna ki, amikor a fiú mellettem termett és a kezét rátéve nekidőlt, visszatartva ezzel az ajtót. Idegesen néztem fel rá, mert rohadtul nem volt kedvem a kis játékaihoz, de ő teljesen nyugodtan pillantott vissza rám. Ismét túl közel volt hozzám, kevesebb, mint egy lépés választott el minket egymástól.
– Gyere el velem a bálba és bebizonyítom, hogy igenis tudunk udvariasak is lenni – suttogta végig tartva a szemkontaktust, mire kis híjján leesett az állam. Lehetetlen, hogy jól hallottam. Felix Harding nem hívhatott el a tavaszi bálba. Nem, az képtelenség.
Azonban amikor felnéztem, egyenesen bele a szemébe, nem láttam mást, csak elszántságot. Tényleg komolyan gondolta. Szinte reflexből el akartam utasítani az egészet úgy, ahogy volt, mert tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki a dologból, de hirtelen bevillant az agyamba egy kép. Egy kép, amin Sirius, aki köztudottan ki nem állhatja az öccsét és annak barátait, boldogan nevet Marlene McKinnon ölében fekve.
– Legyen – vágtam rá hevesen és beharaptam az alsó ajkam. Nem érdekeltek a következmények, ott, abban a pillanaban csak egy dologra tudtam gondolni; hogy ennél jobb visszavágás nem létezik.