Ha tudnám, megkérdezném: miért tetted azt anno?
Állok veled szemben a kis szobában. Nem merek felnézni, a cipőm orrát bámulom. Könnyeim lassan szánkáznak végig arcomon.
Közelebb lépsz, mire én hátra kettőt. Addig ismétled, míg hátam a falnak nyomódik.
Kezeid testem mellé rakod, megtámasztod magad. Elvágod előlem a menekülés lehetőségét. Elveszed tőlem a jövőmet.
Hangod gyengéd, ahogy nevemet mondod. Hasztalan. Nem figyelek rá, akkor nem tudod kimondani.
Jobbodat végigvezeted karomon. Ujjaid perzselnek, betölthetetlen űrt hagynak maguk után. Államra fogsz, felemeled fejem.
Szemeimet erőszakosan szorítom össze. Nem akarok a szemedbe nézni.
Miért rúgtál ki?
Leheleteden érzem, ahogy közeledsz, másodpercről másodpercre csökken a távolság. Ajkaid hozzáérnek az enyémekhez, de nem teszel semmit. Egyikünk sem tesz semmit.
Az óra a fejünk felett hajnali négyet üt, valaki a szomszéd házban felkapcsolja a lámpát.
A jel, amire vártam. Amire mindketten vártunk.
Könnyed óvatossággal csókolsz. Ajkaid puhák, édesek. Menta íze van, mint a fogkrémének. Szeretem a mentát.
Olyan érzés, mintha kilépnék a testemből.
Látom magunkat az előszobában az óra alatt. Látom a kabátodat a földre dobva. Látom a bőröndöt az ajtónak támasztva, és látom a két dobozt, amik tele vannak a holmijaiddal, a fáslikat, amiket nemrég vettem.
Látom az űrt, amit magad után hagysz. Pedig még el se mentél.
Név nélkül még mindig keringek körülötted.
Kétségbeesetten kapaszkodom pulcsidba, miután elválunk.
Sokáig nézünk egymás szemébe. Elveszek mogyoróbarna íriszeidben, és nem akarom, hogy bárki megtaláljon. Örökre veled akarok lenni.
Te viszont nem akarsz.
Lefejted görcsös ujjaimat magadról, és hátrálsz pár lépést. Felkapod a kabátot és a dobozokat. Megragadod a bőröndöt, és még egyszer, utoljára felém fordulsz.
Arcodon örök hegeket hagynak könnyeid. Kilépsz az ajtón.
Összeesek, a fal mentén csúszok a földre. Arcom kezeimbe temetem, könnyimet már mind elhasználtam. Próbálok erős maradni.
Színtelen volt a búcsúnk,
Kényszerítem magam, hogy felálljak. Meg kell kapaszkodnom a polcba, nehogy visszaessek.
Kezeimmel támasztva magam vánszorgok a konyhába. Készítek magamnak egy kávét, ma már úgysem alszom.
Ülök a széken, és várom, hogy lefőjön a kávém. Kitöltöm bögrébe, és az ablakhoz sétálok. Kinézek rajta.
Ott állsz a kapuban. Fölfelé nézel, engem keres. Kortyolok egyet.
Hamar megtalálsz. Nem sok lakásban ég a lámpa ilyen későn. Kortyolok még egyet.
Integetsz nekem. Intek neked, és kortyolok egy harmadikat is.
semmi sem változott tőle.
~~~
Arcomon valami meleg folyik végig. Sírok. Nem szoktam sírni.
A mellettem fekvő fiú lassan ül fel a matracon, engem is maga után húzva. Nem szól semmit, csak biztatóan mosolyog, és kezébe veszi kezeimet. Kis köröket rajzol rá, amitől zavarban érzem magam. Még jobban rákezdek.
Ölelésbe von, hátamat simogatja. Pólója aljába kapaszkodok és szorítom, mintha az életem múlna rajta.
- Itt vagyok. Nem megyek sehova.
2019.06.21