A Sons of the Midnight Sun visszatérésének híre futótűzként terjedt Kajaani metalos közösségében. Az emberek látni akarták a bandát, látni akartak minket, így hamar világossá vált, hogy nem lesz elég egyetlen egyszer koncerteznünk Tamperében az augusztus végi MetalFesten. Már most, a bejelentés utáni napokban tudtuk, hogy legalább egy alkalommal játszanunk kell majd a Pentagramban az együttes régi rajongói előtt is. Az idő viszont szorított, így minél hamarabb el kellett kezdeni gyakorolni. Alig volt kicsivel több, mint másfél hónapunk arra, hogy összerakjuk, begyakoroljuk és tökéletesítsük a számokat, melyeket hajdanán szinte álmunkból felébredve tudtunk.
Furcsa volt többes szám első személyben gondolkodni, és néha magam sem értettem, mit is keresek én a bandában. Persze hivatalosan nem lettem tag, csak amolyan „vendégzenész", de a részvételemet az Arcadia MetalFesten jól fogadták a többiek. Marko szerint olyan volt, mintha mindig is a bandához tartoztam volna, Petri pedig váltig bizonygatta, hogy ő már tavaly is úgy gondolta, hogy helyem lenne köztük, és ha Aleksi nem lett volna ilyen kényes, biztosan találtak volna helyet nekem is. Meghatottak a szavaik, és belül ujjongtam, hiszen egy régi vágyam vált valóra, de mégis, a kétely mérges kígyóként férkőzött a gondolataimba. Tudtam, hogy Jussinak teljesen más elképzelései voltak annak idején, és vannak most is a bandáról. Mi van, ha a sok változás hatására a rajongóink elfordulnak tőlünk? Mi van, ha valóban csak Aleksi miatt juthatott el az SoMS ilyen magasságokba?
Félelmeimet azonban nem osztottam meg senkivel, és akkor is igyekeztem leplezni izgalmamat, amikor azon az esős szerda délutánon Jussival mélyen a szemünkbe húzott kapucnival és a hátukon a műbőr tokokba rejtett hangszereinkkel bekopogtunk Petri házának ajtaján. A tulajdonosa elektromos cigivel a szájában nyitott ajtót, és ajka, már amennyire lehetett, széles mosolyra húzódott, ahogyan meglátott minket.
- Gyertek beljebb - eresztette le a cigit egy nagy gőzfelhő kíséretében, és intett, mire hálásan beljebb húzódtunk az eső elől. - Jukkával és Markóval már kint vagyunk a garázsban - bökött a nappali felől jobbra nyíló folyosó felé. - Vécé balra, sör a hűtőben.
Lerúgtam az előszobában a szandálomat, és mezítláb követtem Jussit a szokatlan, keszekusza elrendezésű házban. A folyosó és a szobák, amik mellett elhaladtunk, szűkek, sötétek és mindenféle feleslegesnek tűnő holmival telezsúfoltnak tűntek. Nem sokat tudtam Petriről, a srácok közül talán ő és Sami Koskinen voltak azok, akiket a legkevésbé ismertem. De arra emlékeztem, hogy részben számi származású szülei és bátyja ilyenkor nyáron egészen északra, a szülővárosa, Rovaniemi környékére költöztek, hogy a család rénszarvascsordája mellett dolgozzanak. Petri ebben az időben egyedül élt az amúgy tekintélyes méretű házban, és ahhoz látszólag nem fűlött a foga, hogy rendet is tartson.
A konyhában tett kör után, immár sörrel és az én esetemben egy doboz kólával felszerelkezve beléptünk a házhoz tartozó tágas garázsba, ahol az SoMS többi tagja már várt minket. Marko egy fával teli dobozon ült a lábánál az erősítővel, és éppen a basszusgitárja hangolásával volt elfoglalva. Vele szemközt Petri a tetemes méretű dobszerelése mögött foglalt helyet, amely egészen biztosan egy vagyonba került volna, ha a nagybátyja történetesen nem hangszerbolt tulajdonos Kajaaniban, és a telefonját nyomkodta. Mellette pedig egy Jussiékkal nagyjából egykorú, nyúlánk, de izmos fiú állt csendesen, vállán átvetve egy drapp gitár lógott. Sötét haja hanyagul és az esőtől még nedvesen meredezett szanaszét, kék szemében izgatottság csillant, ahogyan észrevett minket. Letettem a hegedűmet az ajtó mellé egy székre, megöleltem Petrit és Markót, majd Jussi mellé léptem, és kíváncsian figyeltem, ahogyan kezet fog a helyes arcú idegennel.
- Anni, ő itt Jukka Peltonen, Petri bandájában a gitáros - mutatott be a tesóm végül minket egymásnak. - Ő lesz a ritmusgitárosunk erre a kis időre. Jukka, ő Anni, a mostohatesóm.
- Szia - nyújtotta a kezét, és még a hangja is lágyan és halkan csengett, tökéletes összhangban finom arcvonásaival. Tétován kezet ráztunk, de nem tudtam levenni az arcáról a szemem. Mennyivel másabb volt, mint Aleksi! Az egész lénye lágyságot és nyugalmat árasztott, és nyoma sem volt benne annak a vadságnak, ami az egykori frontembert jellemezte.
- Anni Solberg - válaszoltam félszegen.
- Solberg? Svéd vagy, igaz?
- Félig - feleltem, és elmosolyodtam. - Apu részéről.
- Nahát, én is részben! A nagyim turkui svéd volt. Nem sokunkat látni errefelé a finn tajgán.
- Én is turkui vagyok - csillant fel a szemem rögtön, és nem várt melegség költözött a szívembe. Alig hittem el, hogy máris találtunk egy közös pontot.
- Trevligt att träffas - fejezte ki svédül is a találkozásunk iránt érzett örömét, és már éppen válaszoltam volna én is ezen a nyelven, de Petri öblös rikkantása félbeszakított. A srác széles vigyorral mászott ki a dobszett mögül, a hirtelen mozdulatába beleremegtek a cintányérok.
- Újabb tizenöt like tegnap óta - mutatta felénk a telefonján a banda egy évig elhanyagolt, majd a napokban ismét újjáélesztett facebook-oldalát. - Én mondom nektek, jó úton vagyunk a világhírnév felé.
- Nyugi van, Petri - vigyorgott Marko, és egy utolsót tekert a gitárja hangolókulcsain. - Ahhoz dalok is kellenének.
- Így van - csapta össze a kezét Jussi. - Szóval azt javaslom, kezdjünk is bele, srácok.
Ami a következő egy órában történt, az még csak a legkisebb mértékben sem volt gyakorlásnak nevezhető. Jussi gitártokjából kották és tabulatúrák tömkelege került elő, amik villámgyorsan a padlón szétszórva landoltak, és kíváncsi fejek hajoltak föléjük, hogy értelmezzék a rajtuk álló kusza jelöléseket.
- Ezt én írtam? - horkantott fel Marko az egyik szám basszusszólama láttán. - Ilyen naiv lettem volna? Ennél azért tudok jobbat is.
- Ez Aleksi írása - konstatálta Petri, miközben egy kockás papírra körmölt dobkottát forgatott a kezében. A szavaira mindannyian összerezzentünk egy pillanatra. - Mindig is mondtam neki, hogy majd én megírom a dobszólamot, de neeeeem... Ő értett mindenhez is - morogta dühösen, és földre ejtette a lapot.
Jussi szótlanul, de mégis céltudatosan turkált a papírhalmazban, ahogyan ezt már nem először tette, nyugtáztam magamban. Az elmúlt napokban, dacára a szüleink rosszallásának és a Manamansalóban történt események után időről-időre kipattanó veszekedéseknek esténként rendre bezárkózott a szobájába. Ilyenkor akárhányszor az ajtajához lopóztam, ismerős dallamok halk dúdolását hallottam, időnként egy gitár húrjainak tiszta, erőteljes pendülésével vegyülve. Jussi talán tagadta mások, sőt, néha maga előtt is, hogy mennyire hiányzott neki a zenekar, de ilyenkor, ha senki nem látta, újra képes volt átadni magát a zenének és azoknak a daloknak, amelyek valaha az életét jelentették.
Ahogy telt az idő, három kupac kezdett gyűlni a srácok lába előtt: egy „Szó sem lehet róla", egy „Talán" és egy „Biztosan" halom. Félig humorosan, félig komoran konstatáltuk Jukkával, hogy a „Szó sem lehet róla" a legnagyobb, és egyre csak nő, ahogyan újabb és újabb papírok kerülnek elő Jussi tokjának rejtett bugyraiból.
- Fiúk, ha így folytatjátok, semmi nem lesz, amit játszhatnánk - vetettem közbe nevetve, miközben a hegedűmet hangoltam arra az esetre, ha szükség lenne rá. Bár ahogy telt a nap, ennek egyre kisebb esélyét láttam.
- Aleksi használhatatlan kottákat írt - sóhajtott fel Jussi, ölbe vette a gitárját, és lepengette a vonalakra firkált első néhány hangjegyet.
- Hogy tanultuk meg ezeket annak idején? - mordult fel Marko, aki éppen egy másik számot próbálgatott a basszusgitárján.
- Hallás után - paskolta meg a bal füle mögött Petri. - Akkor még volt hallásunk. Toivonen otthon felvette a gitárszólamot, megcsinálta a kis laptopján a basszust meg a dobot, elhozta próbára, mi meg megtanultuk. Nagyon ritkán kiadta nekünk ukászba, hogy írjuk meg a saját részünk, ha neki nem volt kedve. Utált kottát írni, csak akkor tette, ha muszáj volt.
- A felvételek nincsenek meg - válaszolta a bátyám elkeseredetten. - Ennyink van. Ezeket is Aleksi holmija közül mentettem ki, mielőtt eladták volna a lakását.
Így hát végül annak a két számnak a kissé rosszul kevert stúdiófelvétele került elő, amiket Petri az Arcadia MetalFest zsűrijének küldött el. Ezeket még a Pentagram hangmérnöke, Robert Wiitala ismerősének stúdiójában rögzítették a srácok egy évvel ezelőtt, mert a fickónak megesett a szíve a bandán. Mindannyian a telefon hangszórója által torzított felvétel fölé hajoltunk, és egy pillanatra behunytam a szemem, és mélyen beszívtam a levegőt. Igyekeztem összeszedni magam, de a pillanatra, amikor Aleksi rekedt, de mégis érzelmekkel és fájdalommal teli hörgését meghallottam, semmi sem készíthetett fel. „Angels don't die", ez volt a címe. Az angyalok nem halnak meg. Aleksi az anyukájához, Rauna Toivonenhez írta, aki öngyilkos lett, amikor ő csak négy éves volt. A leggyönyörűbb szám, amit az SoMS valaha is játszott.
Amikor vége lett, Jussi és Marko rosszalló tekintete egyszerre fúrta át Petrit.
- Jesszus, haver, te tényleg ezt a számot küldted el a zsűrinek? Hogy a francba játsszunk el egy olyan dalt, amit Aleksi a halott anyjának írt? - csattant fel Marko teljesen jogosan, mire Petri arcán enyhe pír jelent meg.
- Jól van, na, nem tehettem semmit - vágott vissza bosszúsan. - Csak ez a szám, meg a Det Nye Hjemmet volt meg rendes felvételen. És azt csak nem tehettem, hogy valami szar koncertfelvételt küldök nekik!
Jussi fájdalmasat sóhajtott, és komor arccal tápászkodott fel a koszos földről. Tekintetéből ugyanazt véltem kiolvasni, amit én is gondoltam. Mindig is ez volt a gond az SoMS-szel. A srácok egyszerűen túl csórók voltak ahhoz, hogy ki tudják fizetni a stúdió költségeit, így a számaik házilag felvett demókon, és próbákon vagy koncerteken amatőr cuccokkal rögzített felvételeken léteztek csupán. Az első igazi lehetőségüket a stúdiózásra az Arcadia MetalFest után kapták volna, ha sikerül felhívniuk magukra a finn metalscene figyelmét. De persze ismert események miatt sosem jutottak el odáig.
Így aztán itt voltunk egy Aleksi anyjáról szóló és egy norvég címet viselő számmal, amihez az egykori frontember dalszöveget is norvégul akarta megírni, de nem volt elég jó belőle, így maradt inkább az angolnál. Ez édeskevés volt egy olyan patinás fesztiválra, mint amilyen az Arcadia MetalFest volt. A bátyám idegesen túrt a hajába, és vetett egy elkeseredett pillantást a padlón kuporgó társaira és a szanaszét heverő papírhalmokra.
- Nem bánom, az Angels don't die mehet. De újraírom a szöveget. Nem vagyok hajlandó Aleksi halott anyjáról énekelni.
Hanem inkább Saaráról, a saját anyukájáról? - tettem fel magamban a kérdést, és az a csodálatos dal jutott eszembe, amit nemrég írt hozzá. De a gondolataimat inkább nem mondtam ki hangosan. A többiek egészen biztosan nem tudták, hogy Jussi szabadidejében még mindig dalokat ír, és nem akartam én lenni az, aki leleplezi a titkát.
Így míg én megrendeltem a pizzát, és hoztam némi sört a konyhából, a srácok jó egy óra tanakodás után végre fogták a hangszereiket, és belekezdtek abba, amiért jöttünk. Először csak Petri, Marko és Jussi kezdett bele az Angels don't die ének nélküli változatának összepróbálásába, Jukka és én pedig a partvonalról figyeltük az eseményeket, lévén, hogy egyetlen akkordot sem tudtunk még a számból.
A dal egészen lassan, a gitáron játszott csodálatos moll összhangzatokkal indult. Jussi a homlokát ráncolta, ahogyan emlékezetből próbálta felidézni Aleksi az első verze előtti gitárszólóját. Ujjai minden erőlködés nélkül siklottak a húrokon, szemét behunyta, ahogyan óvatosan tapogatózva kereste az egykor oly jól ismert dallam hangjait. Újra és újra meglepődtem, hogy mennyire tehetséges, és milyen kevesen ismerték az ő valódi képességeit Aleksi árnyékában. Egy éve nem gyakorolta ezt a dalt, és most mégis, ha nem is tökéletesen, de olyan könnyedén játszott a húrokon, ahogyan arra egy gyakorlott zenész sem biztos, hogy képes lett volna. Ügyességét és tehetségét a ritmussal küzdő Petri és a hangokat rendre félrepengető Marko csak még jobban kiemelte. Kitűnt a zenésztársai közül, és senki sem mondhatta, hogy érdemtelenül lett az újjáalakuló SoMS frontembere.
A dal tempója begyorsult, és fülsiketítő zaj töltötte meg a kicsiny helyiséget, és pattogott ide-oda a falakon, ahogyan Petri a dobokat és a cintányérokat püfölte. Dobbszettjének hangja elnyomta mind a két gitárt, és Marko és Jussi akárhogyan is erőlködtek, nem tudtak a dobosukkal lépést tartani. Marko abbahagyta a játékot, csalódottan tárta szét a karját, és kiakasztotta a nyakából a hangszert.
- Ez így nem jó, nem hallok semmit - kiabálta morcosan, mire Petri is elhallgatott. - És amúgy sem így van a szám - lóbálta a kezében a telefonját. - Hallgassátok meg, itt valami tök mást kezdtünk el játszani.
Újra a telefon köré gyűltek, ezúttal Jukkával együtt, és amíg arról vitatkoztak, hogy kinek van igaza a játszott dallammal kapcsolatban, fogtam a telefonomat és a Det Nye Hjemmet töredékes kottáját, és az áporodott szag és zsivaj elől a szomszéd vendégszobába menekültem. A helyiség minimalista berendezése csupán egy polcos szekrényből és egy zöld fotelből állt, de az orrfacsaró por ellenére pont azt a nyugalmas biztosította, amire most a leginkább szükségem volt. Helyet foglaltam a kényelmetlen ülőalkalmatosságon, magam alá gyűrtem a meztelen lábfejem, és az öt vonalon táncoló girbegurba hangjegyekbe mélyedtem.
Hát itt kezdődött minden, ezzel a számmal, pontosan három évvel ezelőtt. Három éve történt, hogy Jussi és Aleksi, a két középiskolai barát és a suli megmenőbb metalarcai elutaztak a norvégiai Tromsøbe, hogy megvalósítsák egyik legnagyobb álmukat, és megnézzék az éjféli napot. Már hónapok óta spórtoltak az útra azzal az egyetlen céllal, hogy lássák ezt a csodálatos égi tüneményt, amint a napkorong egész éjjel ott lebeg a látóhatár felett, messzire űzve az éjszakát nyáron az északi sarkkörön túl. Jussi sosem beszélt részletekbe menően erről az élményéről, de abban biztos voltam, hogy nagy hatással volt mind a kettejük életére. Nem sokkal a hazaérkezésük után Aleksi megírta a kezemben tartott számot, és a Sons of the Midnight Sun hivatalosan is megalakult. Az éjféli nap fiai, ahogyan ezután nevezték magukat.
Aleksi megszállottan rajongott Norvégiáért és a norvég metalért, és azt tervezte, hogy egyszer majd hátrahagyja ezt a „koszfészek Kajaanit" ahol annyi szomorúság és veszteség érte, és új életet kezd valamelyik csendes, norvég tengerparti városkában. Det nye hjemmet, magában már így is emlegette az álomszép, fjordokkal tarkított országot. Az új haza.
Egészen elérzékenyültem, ahogyan a tekintetem végigsiklott az általa írt kottán, és minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem a torkomat fojtogató érzést, hogy helytelen, amit most csinálunk. Mi öltük meg őt, mi tettük tönkre ezt az egészet, amit ő felépített, és most mégis arra készülünk, hogy az általa írt számokból újra híresek legyünk. Mindegy, már azt az utat választottuk, igyekeztem elhessegetni magamtól a félelmetes gondolatokat, és kattintottam egy fotót Leenának, hogy mit is nézegetek éppen. A barátnőm nagy rajongója volt minden zenei múltammal és kötődésemmel kapcsolatos dolognak, így ez is egészen biztosan tetszeni fog neki.
Kicsivel később újra felzengett a dob és a gitárok fülsiketítő kavalkádja a szomszéd helyiségben, egy fokkal összeszedettebben, mint az előző próbálkozásnál. Majd újra és újra nekiálltak a srácok. Sorban vagy háromszor próbálták el a számot, és szűk helyen ide-oda verődő hangorkántól szabályosan fejfájást kaptam. Mintha egy koncerten állnék közvetlenül a hangszóró mellett, annyira feltekerték a hangerőt, hogy mindenki hallhassa a saját játékát.
És mint néhány pillanattal később kiderült, a kéretlen metalkoncert a garázsban nem csak nekem okozott kellemetlenséget.
- Saarinen! - dörömbölt üvöltve valaki a bejárati ajtón. - Ha nem hagyjátok abba, rátok hívom a rendőröket!
A srácok szemmel láthatóan semmit sem fogtak fel ebből, így megilletődve átsiettem a rögtönzött próbaterembe. Petri tágra nyílt szemekkel hagyta abba a dobolást, amint végre sikerült kiabálva megértetnem vele, hogy mi történt.
- Jaj, már megint a hülye szomszéd - forgatta a szemét, és kimászott a dobszett mögül.
- Saarinen, hallod? - üvöltötte ismét a hang, mire Petri eltűnt a bejárat irányába.
- Ajaj, ez nem jelent jót - néztünk össze ijedten. Petri dühös szomszédjaival egyikünk sem kalkulált.
És valóban, volt is okunk a félelemre, bár teljesen más miatt, mint gondoltuk. Petri csak ötpercnyi élénk szóváltás után tért vissza, haja csapzott volt a kinti esőtől és az izzadságtól, tekintetében harag csillant. És amikor kimondta, amitől a legjobban tartottunk, döbbent csend telepedett a helyiségre, Jussi, Marko és az én tekintetem pedig kétségbeesetten fonódott össze.
- Sajnálom srácok, Ahonen, a gyökér szomszédom hajthatatlan. A múltkor, amikor itt próbáltam a másik bandával, még sikerült megegyeznünk vele, de most égre-földre esküdözik, hogy kihívja a zsarukat, ha nem fejezzük be. Azt hiszem, nincs más választásunk, mint hívni a nagybátyámat, és kimenni Kontinjokiba.
Jussi és Marko pillantása páni félelemről tanúskodott, ahogyan bizonyára az enyém is.
Oda nem mehetünk! Semmilyen körülmények között sem!
*kiejtése nagyjából: de nie jemme