Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧7. Töréspontok⛧

Egy hónappal később

Laura hosszú, vérvörösre pingált körmei türelmetlenül doboltak a fekete bőrkormányon. Idegesen kapcsolgatott egyik rádióállomásról a másikra, de sem a nyolcvanas évek legnagyobb slágerei, sem pedig a legfrissebb helyi hírek nem kötötték le igazán a figyelmét. Végül már úgy váltogatott a csatornák között, hogy bele sem hallgatott a tartalmukba, majd találomra hagyott háttérzajként egyet, ami épp egy, a városhoz közel történt, végzetes kimenetelű autóbalesetről tudósított. Oda sem figyelve, unottan bámult ki az ablakon, és bekapcsolta a légkondit.

A lehajtott tükörben szemügyre vette a sminkjét, és ideges szemforgatással konstatálta, hogy a hatalmas hőségtől itt-ott elfolyt a szemfestéke. Ujjai hegyével óvatosan eltüntette az elmaszatolódott részeket, aztán pattogó mozdulatokkal egy kis púdert vitt fel az arcára. Vékony csuklóján elfordult a karórája, így maga felé fordította a számlapot, és türelmetlen csettintést hallatva bámult ki ismét az ablakon.

A téglaszínű, három emelet magas iskola előtt parkoló járművek egyre jobban fogyatkoztak, ahogy a diákok szállingózni kezdtek kifelé. Némelyikük diadalittas mosollyal hagyta el az épületet, de volt, akinek csalódottság tükröződött az arcán.

– Gyere már – morogta magának Laura.

Kelletlenül kiszállt az autóból, és napszemüvegét orrára tolva nekitámaszkodott a járműnek. Egy izzadtságcsepp folyt végig a homlokán. Gyorsan elsimította.

– Szia, Laura! – ütötte meg a fülét egy vidám hang. Először nem tudta beazonosítani az irányát, de nem sokkal később észrevette Damiánt, aki éppen az autója ajtaja után nyúlt. Amint a fiú észrevette őt, kezét visszaejtette maga mellé.

Laura, fiatal korából kifolyólag Hella minden barátját nyomatékosan arra utasította, hogy tegezzék őt, és látványosan megsértődött minden alkalommal, amikor ezt valaki elfelejtette. Lánya így egy idő után egyre kevesebbszer hívta át őket magához, bár nem ez volt az egyetlen indok, ami miatt így döntött.

– Szia – nézett rá Laura közönyösen napszemüvege fölött.

Damián pár lépést tett felé. Fehér inget és sötét színű, szűk farmert viselt, szintén sötét tornacipővel. Fekete, szögletes keretű olvasószemüvegét magán felejtette, miután kijött a fülledt levegőjű tanteremből.

– Na, hogy ment? – kérdezte Laura színlelt érdeklődéssel.

– Jól, szerencsére – felelte lelkesen. Kezét homloka elé emelve próbált árnyékot tartani az égető napsugarak ellen. – Hella is jön nemsokára, csak úgy láttam, beszélget még valakivel a folyosón.

Laura, miközben feltolta szemüvegét a homlokára, végigjáratta a tekintetét a fiún. Meglepetten vette tudomásul az utolsó találkozásuk óta történt változásokat. A fiú ajkának egyik sarkában piercing csillogott, platinaszőke haját ezúttal két oldalt lenyírta, középen pedig copfba kötötte a tarkója felett. Laura rosszallóan elfintorodott.

– Neki hogy sikerült? – sandított tettetett aggodalommal a bejárat felé.

Egy barna hajú lány libbent ki rajta. Egy másodpercig azt hitte, Hella az, de ahogy közelebb ért, vonásai elárulták, hogy tévedett.

Mindketten követték a szemükkel, amíg átsétált az iskolával szembeni zebrán.

– Örült, úgyhogy szerintem jól. Sokat is tanult. Ahogy hallottam, nemigen volt választása –

mondta Damián, mire Laura felvonta az egyik szemöldökét.

– Reméljük, meg is lesz az eredménye.