Laura Geburth

Gyerekkorom óta rajongok a japán történetekért, kultúráért és mániásan bele tudom ásni magam egy adott területbe ami megfog.
Nem emlékszem pontosan mikor találkoztam először Inuyasha történetével- talán 6-7 évesen a szombat reggeli mesék között- de arra tisztán emlékszem, hogy valami megváltozott bennem, és megrezdül a mai napig, valahányszor meghallom az openinget. Annyira megfoghatatlan volt, annyira más, mint bármilyen tündérmese, amivel addig találkoztam; az atmoszféra amit teremtett, hogy megmásíthatatlanul belém ivódott.
Ma, túl megannyi klasszikus jobb-rosszabb európai fantasy-eposzon és adaptáción, még mindig a japán yōkai-világ és kultúra érint meg legjobban. Sajnálatos módon nagyon kevés igazi keleti történet jut el apró országunkba, egy-kettőtől eltekintve ezek legnagyobb része vizuális produkció, nem véletlen, a regény annak a formájának amit mi ismerünk nincs igazán divatja keleten, náluk kulturálisan ezt a szerepet a mangák és doramák töltik be, amik viszont európai szemmel keveset engednek bepillantani a szereplők érzelmeinek világába. 

Mikor elkezdtem tízen-akárhány évesen megírni az első fejezeteket, csak arra gondoltam, hogy Inuyasha története megérdemli, hogy az is megismerkedhessen vele, akinek a mangák és animék világa nem jön be. Még nem sejtettem, mekkora fába vágtam a fejszém, hogy mennyire nehéz is olvasmányosan átültetni egy idegen kultúrát egy európai műfajba: Karakterszimbolika, idővonal, történelmi utalások, térkép és megannyi olyan hétköznapi szokás ami egy japánnak magától értetődő, idehaza viszont magyarázni kell... évekre fiókba zártam és nekiültem annak a többsíkú kutatómunkának, melynek az eredménye ma ez a regény, és melynek elsődleges célja tisztelegni Rumiko Takahasi és a Sunrise Studió munkája előtt, így a szereplők, a cselekmény és a párbeszédek a jogtulajdonosokat illetik, és bevételem nincs belőle,de a szövegkörnyezet és történelmi, logikai kiegészítések, leírások a saját munkám és szellemi termékem.
Do not steal!
Have fun!