A név, amit adtál

XXI. fejezet - Metamorfózis

Egy egész álmatlan éjszakába telik, de a tervem jó részével elkészülök. Még csak le se tudok feküdni az ágyra.
Miután leteszem a telefont a búcsúnk után bezárom a boltot és felmegyek a szobámban. Toffi aggódó árnyékfoltként téblából körülöttem ezért elmagyarázok neki mindent, hogy közösen találjunk megoldásokat.
Kitárom az ablakom és cigarettával meg a gyújtómmal az asztalhoz telepedek. A felhúzott térdeimet fél karral magamhoz vonom és befészkelve magam a kényelmetlen fabútorra rágyújtok az első szálra.
Toffi az asztalra kuporodik felém fordulva és laposakat pislog ahogy az elejétől átvesszük a tudnivalókat. Mikor hatalmasat ásít, hogy hegyes fogaival telt szája tűpárnává válik rászólok, hogy igenis figyeljen hiába tud minden részletet.
Nem merek semmit se leírni. Félek ki tudja ki jön be, mikor osonnak be a házba és lesik ki a titkainkat. Még Bernardo, Lazzaro unokatestvérének az adatait is elrejtem a tányérok között miután leírtam a borítékra. Leskelődő pillantásokat és falra vetülő szempárokat képzelek mindenhova és zakatoló szívvel motyogok Toffinak. Benne bízhatok egyedül. Senki se bízik egy fekete macskában és sose árulna el.
A legjobb lesz Carabellat úgy átalakítani, hogy azt higgyék a testvérem. A legkönnyebb úgy új arcot készíteni neki, ha leborotváljuk a szemöldökét és újat rajzolunk. Remélhetőleg rá tudom venni, hogy megszabaduljunk tőle. A haját is levághatnánk és olyan barnára kéne festeni, mint az enyém.
Talán elhiszik és sikerül átvernünk az egész világot.
Nem tudom mikor érkezik meg a hajnal. Csöndesen borul rám a kelő Nap fénye és csak ekkor jövök rá két doboznyi cigarettát elszívtam. A torkom kapar és iszonytató a szomjúságom. A hasam, mintha ő is csak a Nappal együtt kelt volna fel korogni kezd.
Aludni akarok, de már fölösleges. A legjobb lesz megreggelizni és aztán elmenni összeszedni a szemfényvesztésünk kellékeit.

Elsőként a drogériába megyek el. Fel-alá járkálok az olcsó sminkek között találgatva mi maszkírozná el leginkább Carabellat. Ha legalább nem lenne ilyen földöntúli szépség és olvadna inkább be a tömegbe könnyebb lenne a dolgunk. Saját magamhoz mérem a színeket és a karom megtelik szemöldökceruzák vonalával. Igazából inkább azért csinálom mert Enrica is ezt tette mikor magamnak vásároltam mintsem mert annyira látom a különbséget a szépia és a fahéj árnyalata között.
Aztán jöhet a borotva, ez legalább egyszerű, és új rúzs helyett majd a sajátomat fogom használni, amit még úgyse kentem fel soha. Újabb hosszú szemmeresztést igényel a hajszín választása. Carabella gyöngyfényű haja vajon bírni fogja a festéket? Még sose festettem hajat. A mamát nem érdekelték az ősz hajszálai én pedig jól megvoltam a saját barna árnyalatommal, amit hajfesték árnyalatban eszpresszó barnának hívnak. Ez legalább kissé felvidít és rögtön Aegeusre gondolok, hogy legközelebb elmesélem neki is. Csak, hogy kielégítsem a kíváncsiságom az ő hajszínét is kikeresem.
- Gesztenyebarna – simítok végig a dobozon. Megkívánom a sültgesztenyét és most már talán örökké Aegeus jut róla majd eszembe. Még egy kis szeletet átírt az életemből. Önkéntelenül is azt kívánom, hogy egyszer egy téli napon közösen ehessünk sültgesztenyét. Belé karolnék és végig mennénk ki tudja melyik város utcáin. Szép lenne.

Toffi a vörös cicabarátját mosdatja mikor kiérek a drogériából. A két macska egymás mellett ül a kirakott virágosládánál és a fekete bőszen nyalogatja a másik nyakát. Ez láthatóan tetszik a vörösnek mert hunyorogva magasra szegi fejét. Hagyom őket és átmegyek Enrica butikjához, ami a drogériával átelemben van. A nő sajnálni fogja, hogy nem szeretgetheti meg Toffit, de mindenki láthatja milyen elfoglalt éppen. Hozzá nem mertem menni sminket venni, nehogy gyanút fogjon minek kellenek ilyesmik.
Lassan nyitok be a boltba, de belesve azonnal látom, hogy nincs más az üzletben. Enrica a szokott helyén ül a pénztár mögött és a körmét reszeli. Mikor bezárom magam mögött az ajtót feltekinti és mosolyogva köszönt.
- Ciao cara – mondja és óvatosan szlalomozva a ruhafogasok között átszelem a boltot.
- Ciao – köszönök vissza és a pultra teszem a zacskóm. Enrica érdeklődve hajol felé.
- Fested a hajad? – kérdi meglepetten mert a zacskóban lévő dolgok tetején pont a festékes doboz van. Zavartalanul összekötöm inkább a füleit, hogy ne leshessen mélyebbre. Mindezt próbálom olyan természetesen, hogy ne tehessen fel több kérdést. Érdeklődést vesztve dől vissza a székén. Bárcsak ne lenne mindenkinek annyi szeme erre fele, mint a póknak.
- Igen – rántok vállat – ennyire hihető, hogy az eredeti?
- Teljesen!
Ámulást tettetek majd hozzáfogok ahhoz amiért valóban jöttem; olyan ruhát venni, amit Carabella sose venne fel.
Semmi világos szín vagy csipke, lakkcipő és magassarkú szóba se jöhet.
Továbbra is úgy fog járni mintha álomból kelt volna és ringatni fogja a csípőjét, de az összhatás más lesz.
Egy szakadt farmer az első, amit találok. Bő és mindkét térdénél téglalap alakban hiányzik az anyag. Ebben a pipaszár lábai el fognak tűnni. Helyes. Mellé egy vastag fekete öv, hogy rajta is maradjon, ha rossz lenne a méret.
Két fekete trikót is elveszek, hogy legyen váltás ruhája. Bár, ha elég messze kerülünk Nápolytól már talán ő maga is besétálhat egy boltba vagy később máshol veszek még ruhákat.
A gyerekruhák csak egyetlen fogassort tesznek ki. Ez már nehezebb mivel a gyerekekhez egyáltalán nem értek. Mindeközben szinte érzem, hogy Enrica bámul a pult mögül körömreszelést mímelve.
- Kinek nézel ruhát? – kérdi végül. Egy pillanatra lehunyom a szemem és csak utána válaszolok.
- Hamarosan meglátogatom az unokatestvéremet. Van egy kisfia és neki gondoltam nézek ajándékba ruhát.
- Ó! Mennyi idős? – csapja össze tenyerét lelkesen.
- Kicsivel több mint fél éves...
- Az a legjobb kor – cseveg tovább Enrica – mi a neve?
Erre megmerevedek és markomba szorítom az éppen nézett kisruhát. Hogy elrejtsem az idegességem inkább leveszem és úgy teszek mintha az anyagot vizsgálnám.
Teljesen megfeledkeztem Bambolotta legnagyobb hiányosságáról. Így nem mehet el. Így nem engedhetem el. Carabella továbbra se találta meg a nevét. Ezért lehet itt is bele kell nyúlnom.
- Mario – vágom rá az első eszembe jutó nevet és csak utána jut eszembe ez a templom szolga neve is. Nem mintha nem lenne egy gyakori név. Enrica tovább beszél, a saját unokahúgáról mesél, hogy milyen is volt mikor akkora volt, mint az én képzeletbeli unokaöcsém.
Egy kantáros farmer nadrágot és egy fehér pólót választok Bambolottanak, amikkel elég fiús lesz.
Egy baseball sapka még Carabellanak, egy klasszikus álruha darab, hogy az arca egy része legalább be legyen árnyékolva.
Minden holmit a pulthoz viszek és Enrica elkezdi őket beütni a pénztárgépbe. Nem mutat semmi gyanakvást és nem zavarja a kurta válaszaim.
- És mikor jössz vissza tőlük? – kérdi egy új szatyorba pakolva a lopásgátlótól megszabadított darabokat. Értetlenül nézek rá kissé megrázva a fejem.
- A nyár végén megyek át hozzájuk. Már nem jövök vissza onnan – magyarázom. Enrica meglepetten áll meg a nadrág hajtogatásában és felvont szemöldökkel néz vissza rám. Talán amilyen szokatlan, hogy idegenek jönnek ide annyira furcsa az is, ha elmennek innen az emberek. Valahogy könnyebb most megértenem Vitot és a messziség utáni vágyát. Ebben a városban nincsenek elmenők és jövők, csak itt maradók.
-Ó, – ejti le vállait a nő kedvszegetten és kicsit pang tőle a szívem – azt hittem maradsz... most, hogy... Carabella...
Azonnal izzadni kezdek a név hallatán. Nagyot nyelve a ruhámba törlöm a kezem, hogy lefoglaljam és véletlen se vegye észre mennyire reszketek. Csak úgy felhozta, csak azért hozta fel mert Lazzaronak dolgozom, nyugtatom magam. Egyre inkább ki akarok kerülni a boltból. Inkább egy ismeretlen üzletbe kellett volna mennem, de látni akartam Enricat.
- Igen – felelem gyengén – rémes. Lazzaronak nagyon nehéz Nápolyban... gondolom.
- De legalább itt vagy te, hogy vidd a boltot – mosolyog rám szomorúan Enrica – biztos vagyok benne, hogy nagyon hálás neked és épp annyira szomorú, hogy elmész, mint mi.
- Köszönöm – dünnyögőm és próbálok nem a szatyor után kapni amint befejezi a pakolást. Istenem és Enrica mind bocsássatok meg! Hogy a természetem része-e a hazudozás, vagy csak a következmények összjátéka még nem tudom, de csak számít valamit, ha nem szívesen teszem.
Kifelé indulok a boltból fizetés után és mégis megtorpanok az ajtóban mielőtt még kimennék.
- Ígérem még visszajövök – mondom hátra fordulva a nő felé – és meglátogatlak. Köszönök mindent – és ahogy melegen elmosolyodik én is így teszek. Köszönök mindent Enrica, te valóra vált tündérkeresztanya!