Név1 és Név2

⚠️ Örökké Élünk

[Név1] egy zárkózott személyiség volt. Nem voltak barátai, egész nap az erdőben sétálgatott, a természetet csodálva. Soha nem zavart senkit, nem szólt bele semmibe, alig evett valamit is, azt is saját magának szedte össze, csak a fagyosabb téli éjszakákon tért vissza aludni és étkezni. Nem érezte szükségesnek az ilyesfajta tevékenységeket. Már az emberek, akik néha észrevették az árnyékát elsuhanni a mezőn, azt hihették hogy szellem, fehér ruhája miatt, ami valamilyen csoda folytán, sohasem piszkolódott be. Egy szó mint száz, elvonult a közösségből.

Egyik nap, [Név1] hangos madárcsiripelésre ébredt. Kinyitotta a szemét, és meglátta az előtte kibontakozó káoszt. Emberek voltak a fák túloldalán, fejszével a kezükben, az indíték tiszta volt. Ki akarják vágni az erdőt. A gyors reflexéhez képest, [Név1] nem tudott olyan hirtelen eltűnni a helyszínről.

[Név2] az az ember volt, aki felügyelte a folyamatot. Nem támogatta az erdőirtást, de nem szállhatott szembe főnöke akaratával, miszerint a mai napon bizonyos mennyiségű fát kell eltüntetni a kijelölt helyszínről. Szállást akart oda építeni, az éppen arra járó embereknek, persze nagy hasznot húzva a tudatlanságból. Miért is? A most épülőn kívül még egy szállást vezetett, mindkettő a város szélén helyezkedik el. A fáradt utazóknak már nem lesz lélek energiája az árak miatt bajlódni, így egy bizonyos összegig, bármennyiért kiadhatja a szobákat.

Visszatérve a jelenlegi helyzetre, [Név2] éppen az egyik dolgozóval beszélgetett, amikor egy nem mindennapi jelenséget látott a fák takarásában. A madarak szálltak körbe-körbe egy szikla körül, majd elröppentek csapatostul egy légy fuvallat kíséretében. Kíváncsisága hajtotta előre, így elindult arra, amerre a rejtélyes tevékenységet látta. Mikorra megpillantotta volna [Név2] [Név1]-et, addigra hűlt helyét sem találta. Körbenézett, és érezte a szelet suhanni pont az ellenkező irányba. Utánafutott, de nem találta meg azt akit keresett.

Vonakodva vissza sétált az őt furcsán bámuló emberek mellé, és egy tekintettel elcsitította, majd munkára küldte az addig sustorgóakat. Amikor nem találta meg valaminek a megoldását, [Név2] indokolatlanul is agresszív volt. Voltak már alkalmak, amikor odáig fajult, hogy a munkatársai kellett, hogy leállítsák egy-egy nagyobb kirobbanását.

A következő napon, mikor [Név2] visszatért az embereivel, szokatlanul nyugtalannak érezte magát. Nem tudta honnan, de biztos volt benne, hogy figyelik. Forgott maga körül párat, de miután nem látott senkit a távolban, inkább a munkára koncentrált.

Egy hétig dolgoznak azon a helyszínen, holnap lesz az utolsó nap, amikor már csak a meglévő farakásokat fogják elhordozni.

[Név2] frusztráltan indult hazafelé a területről. A következő nap után, megszűnhet a szorongása, nem kell pár óra alvás után teljesítenie, lesz ideje kialudni magát. Eddig is kitudta volna, ha nem azzal töltötte volna az estéit, hogy arra a napra gondoljon, amikor minden elkezdődött. Amikor azok a madarak idegesen körbeugrálták a követ. Nem tudott nem arra a jelenetre gondolni.

Útján az ideiglenes otthona felé, találkozott egy elég viseltes kinézetű nővel. A nő nem nézett a szemébe, de rekedtes hangon megszólította.

-Elnézést, kérem segítene nekem? Maguk az erdőben dolgoznak, nem tévedek? Kérem, keressék meg az én egyetlen gyermekemet! Kint kószál már mióta. Mindig egy hónap után visszatér, de ez már a hatodik hónap, amikor nem tűnik el a napi kenyér, amit kirakok neki az ablakba! Eddig mindig hagyott egy cetlit, egy üzenetet, hogy még él, ne aggódjak, de mit tudnék tenni? Kérem segítsenek!

A nő kétségbeesettnek nézett, ki, mintha tényleg nem tudott volna semmit a gyereke hollétéről. [Név2] fejébe befurakodott a gondolat, miszerint a történések hozzá fűződnek.