Duplicity [h.s.] - HU

𝟎𝟑

Megdermedve álltam a küszöbön túl - az az ember előtt, aki egész éjjel a fejemben járt. Nem tudtam elmagyarázni, mitől is állt meg bennem a vér, de mindez teljesen kiborított.

Lazán ült a kanapén, karjait a karfán pihentette, fekete csizmája pedig a földön volt. Jobb kezében egy fél pohár sötét ital, ami combjának  tetején ült, ujjait gyűrűk borították. Keze akkora volt, hogy majdnem körbe fogta az egész poharat.

Messze volt tőlem, de a feszültségtől mégis úgy éreztem, mintha a lábujjam előtt állna. Lenyeltem a torkomban lévő csomót, rájöttem, hogy még nem válaszoltam a kérdésére.

"Játék?"  A hangom lágyabban jött ki, mint ahogy terveztem.

Bámult rám, miközben válaszoltam, a poharat az ajkaihoz támasztotta, de még nem kortyolt belőle. Egyszer felnézett rám aztán megint le, én pedig még mindig az ajtóban álltam. 

Hátra billentette a poharat, majd finoman elmosolyodott, miközben hagyta, hogy a folyadék lefollyon a torkán.  A szeme ismét találkozott az enyémmel, a gyomrom megfeszült a szemkontaktustól.

"Ideges vagy." Visszahelyezte az üveget a combjára, keze határozottan megfogta. Tényleg olyan idegesnek tűnök, mint amilyennek érzem magam?  Mert ez a megjegyzés csak jobban felidegesített. Úgy tűnik, az idegbajos állapotom szórakoztatja, mintha mások félelméből táplálkozna.

Még mindig izzadt volt a műsorától, látszik rajta. De jól nézett ki. Megint nem tudtam, hogyan válaszoljak, kérdései annyira szokatlanok voltak számomra.

"A műsorod, nagyszerű volt." Ez jutott először az eszembe.

Előrehajolt és letette az üres poharat az asztalra, majd hátradőlt a kanapén eredeti helyzetébe. Bőr kesztyűs keze végig futott izzadt fürtjein.

"Ezt mind ott fogod elmondani?" Mondta rekedtes hangon, gondolom arra gondolt, hogy még mindig az ajtóban állok, tenyeremmel az ajtó kilincset támasztva. 

Ránéztem az ajtóra és gyorsan becsuktam, most már egy zárt ajtó előtt álltam ugyanabban a kínos helyzetben. 

Kuncog az orra alatt és megrázza a fejét.

"Lépésről lépésre el kell mondanom, hogy mit csinálj?" Kérdezte komoly arccal. Legalább erre tudtam a választ.

"Nem"  Megráztam a fejem.

"Akkor gyere ülj le, nem harapok." Állapítja meg, és a kanapén a mellette lévő üres helyre néz.

Nem tudom, miért haboztam ennyit, talán még mindig le vagyok sokkolva, hogy itt lehetek és beszélhetek vele, miután megnéztem az elmúlt órában eme tehetséget.

"Oké." Nevetek magamban, és próbálok ellazulni.

Figyeli, ahogy odasétálok hozzá, leülök a kétszemélyes kanapéra, amelyen csak néhány centi hely van a lábunknak. Éreztem kölnije illatát, mikor közel ültem hozzá, annyira jó illat van. Izzadt volt még mindig a műsortól, de egyáltalán nem volt szaga. Imádkoztam, hogy nekem se legyen verejték szagom, tekintve, hogy milyen melegem van.

Az ölembe helyeztem kezem, majd felé fordultam. A szeme találkozott az enyémmel, így láthattam milyen piros a vízvonalai körül, mintha alváshiányos lenne, vagy valami ilyesmi. Korábban észrevettem, hogy tiszta vörösek voltak a show-n, most valamivel jobban néznek ki.

Olyan jóképű, isten vagy valamelyik felsőbb hatalom biztosan extra időt szánt rá.

Karja még mindig a kanapé háttámláján volt kinyújtva, amitől kényszert éreztem, hogy az oldalára dőljek és ott összegömbölyödjek. Nem úgy néz ki, mint egy bújós ember, de tudom, hogy erős teste tökéletes lenne hozzá. Ő egy tökéletes nagy kanál lenne, ez már biztos.