ℙ𝕠𝕨𝕖𝕣 𝕌𝕡 [Bakugou x Oc] (SZÜNETEL)

Part 32.

Az éjszaka viszonylag nyugodtan telt. Semmi nem keltett fel úgyhogy végig aludtam de sajnos álmot nem láttam aznap éjjel. A reggeli nap fénye betöltötte a szobát majd amint az arcomra tévedt, kellemes melegségével ébresztett fel. Lassan kinyitottam smaragdjaim. A helyiség üresen nézett vissza rám. Valahogy hiányérzet fogott el. Az eddigi alkalmakkor mindig karjai közt ébredtem és eme melengető érzés üresen tátongó helye hideg levegőként futott végig a bőrömön melytől enyhén kirázott a hideg. Nem is tudtam hogy ennyire tud hiányozni valami amit még csak pár alkalommal tapasztalhattam meg... - futott végig egy gyors gondolat a fejemben majd kissé bánatosan felkaptam a pulcsim és miután felvettem lebattyogtam a földszintre. Katsuki még valószínűleg aludhatott ugyanis a nappali illetve a konyha is az emberi jelenlét hiányában beborította a csend melytől még halk lépteim is fülsértő ricsajjal verődtek vissza a falakról ahogy elértem a konyhapultig. Oldalvást a faliórára pillantottam melyről a 9:37 volt leolvasható. Nemsokára haza kellene mennem. Anya biztosan valami finom ebéddel készül... - töprengtem miközben a tenyeremmel megtámasztottam a fejem. Az óra másodpercenkénti ketyegése szakította csak meg a csendet. Teltek a percek és egyre jobban urrá lett rajtam az unalom. Katsuki-nak még mindig semmi nyoma nem volt mely egy kicsit aggasztani kezdett ugyanis még egyszer se láttam ilyen sokáig aludni. Már csak a tény hogy egy vonattal korábban megy iskolába is csak alátámasztja a megállapításom miszerint ő nem a későn kelő típus. Fel is pattantam hát hogy megnézzem él-e még ez a szerencsétlen. Elmentem a szülei szobájáig és halkan benyitottam majd odasurrantam hozzá. Pont olyan békés arcot vágott mint tegnap este a kanapén így nem is volt szívem felkelteni de az időm szűkös volt tehát mindenképpen meg kellett tennem. A mutatóujjammal megböktem a pofiját majd halkan hozzátettem: - Te most meghaltál?

- M-Mi? - nyitotta ki álmosan a szemeit aztán ahogy meglátott értetlenül meredt rám.

- Mivel általában hamarabb kelsz fel mint én azt hittem álmodban eltávoztál. - magyaráztam de az ujjam még mindig az arcán tartottam.

- He? Miért mennyi az idő?

- 10:04 vagy 06. Lehet hogy amióta feljöttem eltelt egy-két perc. - vontam vállat.

- Micsoda?! - kerekedtek el a szemei - Argh! Vidd már innen az ujjad! - lökte el majd ledobta magáról a takarót.

- Jól van na! Nem kell ilyen durvának lenni! - fontam össze karjaim a mellkasom előtt.

- Tch... Tökmindegy...

- Minden esetre nekem nemsokára indulnom kell haza.

- Miért? Szabadnapunk van.

- Mert Anyám biztosan vár ebédre és el kellene érnem a következő vonatot.
Szóval ja, csak ezért ébresztettelek fel. Nem akartam hogy azt hidd eltűntem vagy ilyesmi. - mosolyogtam zavartan. - Úgyhogy ha nem bánod akkor most összeszedném a holmijaim. - álltam fel mellőle.

- Rendben. Addig én összedobok egy omlettet vagy valamit. - kelt ki ő is az ágyból majd kimenetünk a szobából és az említettek szerint jártunk el. Miután megreggeliztünk elhagytam a házat. A leghamarabbi vonatra felszálltam ami el is vitt a számomra megfelelő megállóig. Nemsokára elértem a családi birtokot és hazaértem.

***

Esős napra virradt a visszatérés napjának reggele. A szünet hátralévő részét otthon töltöttem de egyszer minden véget ér így hát nekem is el kellett hagynom otthonom megszokott kényelmét. Kiléptem a kapun és egyenesen a vonathoz vettem az irányt. Enyhén esett az eső úgyhogy egy virágos esernyőt tartva a fejem fölé gyalogoltam az állomásig. Amint megérkezett, fel is szálltam a szerelvényre. Nem voltak olyan sokan így bőven válogathattam a székek között. Most nem volt kedvem hátramenni így elől foglaltam helyet. A következő állomásokon felszálló emberektől hamar megtelt a szerelvény. Éppen kifelé bámultam az ablakon amikor a szemem sarkából észre vettem két a 30-as éveikben járó utast amint engem nézve társalognak. Feléjük fordultam és megpróbáltam kihallani vajon miről is beszélgetnek. Bár ne tettem volna!