Scorpio Races

10.FEJEZET

Amikor elindultam, úgy nézett a vödörre, mintha az volna a valaha feltalált legbonyolultabb készülék. Mellettem Joseph még mindig a lefekvés idejéről hadovál. Előszeretettel ragad meg egy témát, és vesézi halálra - vele sohasem áll fenn a veszély, hogy egy apró részletről lemarad az ember. Egyszerűen rá sem hederítek, csak sietek tovább a járdán Grattonék hentesüzlete felé. Amint elnézem a sok embert, akad köztük már turista is, eszembe jut, hogy anya gyakran mondogatta: a versenyre szükségünk van, nélküle halott volna a sziget. Nos, a sziget ma este él és virul. Gratton boltjából szörnyű ricsaj hallatszik, emberek özönlenek kifelé az utcára. Be kell nyomakodnom az ajtón. Nem állítanám, hogy a skarmouthi emberek általában udvariatlanok, de a sör süketté teszi őket. Odabent teljes a hangzavar, és kanyargós sor vezet végig a falak mentén. A mennyezet alacsonynak tűnik, és szabadon álló gerendázata miatt zsúfoltnak érzem a helyiséget. Sohasem láttam még itt ennyi embert. Szörnyű ugyan, de bizonyos szempontból van értelme, hogy a hentesüzlet legyen a verseny nem hivatalos központja, már csak azért is, mert minden versenyző innen szerzi a húst. Kivéve engem. Rögtön meglátom Thomas Grattont, aki éppen valaki fülébe kiabál az átellenes falnál. Felesége, Peg, a pult mögött áll, mosolyog és cseverészik, kezében egy darab krétával. Lehet, hogy Thomasé az üzlet, de apa mindig azt mondogatta, hogy Peg uralja a helyet. Minden skarmouthi férfi szerelmes Pegbe. Apám szerint ez azért van, mert Peg tisztán ki tudja vágni a szívüket, és ezért imádják. Az biztos, hogy nem a külseje miatt. Egyszer hallottam Gabe-et azt mondani, hogy Mutt Malvernnek nagyobb cicije van, mint Pegnek. Azt hiszem, ez igaz lehet, de még emlékszem, mennyire megdöbbentett, hogy a saját testvérem egy ilyen közönséges és illetlen megjegyzést képes kiejteni a száján. Ugyan mi beleszólása van egy lánynak, hogy mekkorára nő a melle? Beállok a sorba, amely a pulthoz vezet. Itt írja Peg a neveket a táblára. Egy fakókék kabátos és kalapos férfi mögött állok. A háta olyan nagy, hogy semmit sem látok tőle. Olyan érzésem támad, mintha totyogó kisgyerek volnék egy húskampókkal teli helyiségben. Thomas Gratton elbődül, hogy ne dohányozzanak a boltjában, mire a férfiak bőgő nevetéssel felelik, hogy Thomas talán nem bírja elviselni a tüzet a húsa körül. Kezdek elbizonytalanodni, mintha még abban sem volnék biztos, hogy egyáltalán sorba kell állnom. Azt hiszem, az emberek engem figyelnek. Hallom, hogy a pultnál álló férfiak fogadásokat kötnek. Könnyen előfordulhat, hogy nincs igazam, és ennek semmi köze sincs a versenynevezésekhez. Talán meg sem engedik, hogy Galambbal nevezzek. A helyzet egyetlen pozitívuma, hogy időközben sikeresen elveszítettem Joseph Beringert. Az előttem álló óriás mellé lépek, hogy megint elolvashassam a táblát. Fent a ZSOKÉK szó áll, jobbra CAPAILL. Valaki kis betűkkel ezt írta a zsokék mellé: hús. Azután egy üres hely következik, majd kezdődnek a nevek. Több név sorakozik a ZSOKÉK felirat, mint a CAPAILL alatt. Kedvem volna megkérdezni a toronymagas embert előttem, miért van ez. Eltöprengek, vajon Joseph tudja-e. Azon is elgondolkodom, hogy Gabe hazaért-e. S azon is, sikerült-e Finn-nek kibogoznia, hogyan működik a vödör. Igazság szerint semmin sem tudok sokáig gondolkodni. S ekkor megpillantom. Sötét hajú, szögletes alkatú fiú. Ő áll most a pultnál, csendes és nyugodt, kék-fekete dzsekit visel, karját a mellkasa előtt összefonta. Nem illik erre a helyre, vad benyomást kelt: éber, óvatos kifejezés ül az arcán, gallérját felhajtotta a tarkójára, a haja még mindig szélfútta a parti lovaglástól. Nem néz senkire, de nem is kerüli senki tekintetét. Csak áll ott, a földet nézi, fejben nyilvánvalóan messze-messze jár a hentesüzlettől. Mindenki mást lökdösnek és taszigálnak, de senki sem lökdösi vagy taszigálja a fiút, bár nem is tűnik úgy, mintha kerülnék. Egyszerűen úgy fest, mintha nem ugyanott volna, ahol mi, többiek. - Ó, Puck Connolly! - mondja mögöttem egy hang. Megfordulok, és egy öregembert látok. Nem a sorban áll, csak figyel bennünket. Azt hiszem, hogy Reilly lehet a neve, vagy Thurber, vagy valami ilyesmi. Apám régi barátját ismerem fel benne - azon barátainak egyikét, akik elég öregek ahhoz, hogy sohasem kellett megjegyeznem a nevüket, bár minden bizonnyal volt nekik. Száraz, ráncos kis öregember, arcán elég mélyek a barázdák, hogy akár sirályok fészkelhessenek beléjük.