Erőknek ereje iskolája

38. Fejezet

November 14. Péntek

Tegnap egész nap nálunk volt Lukas, mert a vihar miatt nem tudott haza menni. Egyrészt örültem, másrészt nem. Azért, mert tegnap amikor Anya haza ért, olyan volt mindtha valami szövetség lenne köztük.

- Jaj, Lukas drágám, azt hittem haza mentél ebbe a viharba. - toppant be anyu az eső áztatta ruhában.

- Itt maradtam. - mosolygott Lukas. Akkor valami furcsa dolgot éreztem meg köztük. Egymás szemébe nézték, és valamit lekomunikáltak.

- Hahó, én is itt vagyok! - szóltam közbe, mire elkapták a tekintetüket. - Mi volt ez az előbb?

- Áh, semmi. - legyintett anyu. - Csak amíg aludtál tegnap váltottam pár szót Lukassal...-titokzatoskodott.

- Igaz ez? - fordultam Lukas-hoz, aki csak bólintott. - És gondolom nem mondjátok el.

- Nem kell azt tudnod. - nevetett fel anya.

- De jó, hogy a saját anyukám szövetkezik ellenem. - puffogtam.

- Nem szövetkezetem ellened, csak nem kell mindenről tudni. - kacsintott egyet Lukas-ra.

- Istenem! - álltam volna fel mérgében, de egyből vissza is zuhantam. Miért felejtem el mindig a bokám?

- Hogy van a bokád? - jött oda hozzám anyu, meglátva a mozdulatot.

- Soha jobban.

- Tessék abba hagyni a szemtelenkedést. - szólt rám anyu.

És igazából igen. Ezt nem tudtam hova tenni tegnap. Nem tudom mit beszélhettek meg. De az biztos, hogy én nem tudhatok róla. Vagy valamikor tudni fogok róla. Csak az nem most lesz.

Kikeltem az ágyamból, és örültem egy sort, mert már nem fájt annyira a bokám, aminek kifejezetten örültem. Komótosan lesétáltam a lépcsőn. Szokásosan senki nem volt otthon, csak a kutyám, aki ugrálva közeledett felém. Felkaptam, és leültem vele a kanapéra. Agyaltam. Az, ami tegnap történt velem, és Lukassal az egy egészen megmagyarázhatatlan dolog. Rajta aludtam, aztán igazából mindig rajta voltam. Segített. És ahogy ő mondta, hogy szívesen csinálja. Szívesen csinálta. Ezt úgy veszem, hogy tényleg nem lett kényszerítve, és értem tette. Ez pedig, olyan boldogsággal töltött el, hogy elmondhatatlan. Sok mindentől lehet boldog az ember, de ha az ember szerelmes az egészen más. Amikor meglátod, és szaporább a légzésed, szívverésed. És ebben az a legjobb, ha viszonozva van. Ezt meg valahogy tegnap úgy éreztem, hogy talán viszonozva van. Talán.

Kezdtem megéhezni, úgyhogy letettem a kutyusom, és megindultam a konyhába. Már éppen oda értem, amikor megszólalt a telefonom. Ezt nem hiszem el! Még is ki keres ilyenkor? Úgyhogy mehettem vissza, ráadásul még mindig nem a legjobb a bokám, tehát elég nagy kínszenvedés volt.

Nagy nehezen csak oda értem, de amikor felkaptam volna letette. Megnéztem a hívás listát, majd megláttam az első nevét. Lukas hívott. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy nyomtam rá a visszahívás gombra. 3-szor kicsengett, majd jelezte, hogy felvette a telefont.

- Baj van? - szóltam bele először.

- Mi? Ja nem, csak gondoltam felhívlak, de ezek szerint zavartalak. - mondta halkan.

- Nem zavarsz, csak éppen mentem a konyhába, és még mindig nincs annyira jól a bokám, szóval vissza kellett jönnöm. - meséltem neki.

- Szóval zavartalak.

- Lukas. - forgattam meg a szemem. - Te soha nem zavarsz. - mondtam a telefonba lehunyt szemmel, várva a reakciót.

- Szóval soha nem zavarlak. - ismételte meg.

- Nem, soha.

- Örülök. - szólt, én pedig éreztem, hogy a vonal túlsó végén elvigyorodik...