Ölelj még (Levi X OC) [Befejezett]

13. Rémálom

Sziasztok! Ma 2 kis rövid részt hozok nektek, abból itt az első, ami remélem tetszeni fog. Jó olvasást! ❤️

(Ui.: ebben a részben, egy kicsit véresebb jelenet olvasható)

Haru szemszög:

2 hete kerülöm a hadnagyot, de minden este együtt teázunk. Ezt most ne úgy
értsétek hogy közben beszélgetünk meg ilyenek, hanem csendben ülünk és mindenki a saját gondolataiba mélyedve issza a folyadékot. Egyik nap teljesen elfáradva befeküdtem az ágyamba és azonnal elaludtam. Egy sötét helyen ébredtem, ahol több rom volt. Egy városban keltem fel ez biztos. Aztán hirtelen minden véres lett, az egész helyet pusztítások, sikítások és fájdalmas sírások hangja töltötte be.

-Haru! – kiabált a hátam mögül valaki. Az én kishúgom volt az. Én féltérdere ereszkedtem és kitártam a karom hogy belefusson és el is indult, azonban egy titán megmarkolta. Segítségért sikított és lépni akartam, azonban nem ment.

-Mi lesz már...Gyerünk!-kiabáltam magamnak, aztán mindenhova vér fröccsent és a húgom feje egyenesen a lábaim elé repült, a szemei fennakadtak  és az arca könnyes volt. Amikor hirtelen felkeltem, némán sírtam. Csak néztem az ajtóm és a könnyeim folytak. „Nem, én ezt már nem bírom. Elég volt! Elég volt! Elég!” Felálltam és lementem a konyhába készíteni egy teát. Amint készlett leültem az asztalhoz és a forró ital felé hajoltam miközben fejemet lehajtva megtámasztottam azt két oldalt.

-Elégh volth..-sóhajtottam.

-Oi, kölyök! – „Remek már csak ez hiányzik. Bár számíthattam volna rá.” Felemeltem a fejem hogy rá nézzek.

-Tessék, hadnagy?

-Mi van veled? – ezen elmosolyodtam.  „Mi lenne? Tökre remek életem van nem?” Éppen teát töltött magának. – Mindig jókedvedben vagy. Akkor mi ez?

-Semmi.-feláltam.- Ma nem volt elég erőm elrejteni az igazi énem. - Nem a lépcső felé vettem az irányt, hanem ki az udvarra. „Nem sokára véget vetek ennek. Vége lesz minden fájdalomnak.”

-Megfázol te idióta. – Jelentette ki ugyan azzal a semmit mondó hangszínnel, de én csak megvontam a vállam. – TCH! Tényleg csak hülyékkel vagyok körül véve. – Sóhajtott egyet majd leült a lépcsőre. Egykicsit hezitálva én is ezt tettem. – Rémálom? – bólintottam.

-Magának is van igaz? Ezért nem alszik. Hallom amikor néha beszél.

-Ez alól te sem vagy kivétel.- Megrántottam a vállam.

-Miért? Miért én voltam a szerencsésebb? Miért nem én haltam meg akkor?-Nem szeretem megosztani az emlékeimet és  kimutatni  a fájdalmam de most nem ment az elrejtésük. - Láttam ahogy betörtnek a városomba. A házunkat egy kéz suhintással szétrombolták. Én éppen haza fele tartottam a piacról. Lefagytam és megijedtem. Az anyám rám nézett miközben a titán a szájához emelte. Félt. Kiabált. Sikított és a szeme.. a tekintete... teljesen üres volt és a halál látszódott benne. A húgom még csak 6 volt. Az a szörny.. – Szűrtem ruhámat markolva. -.. rá lépett. A teste teljes mértékben szétloccsant és csak a darabjai voltak minden hol. Az apámat élve bekapta, majd lenyelte. Aztán felém nyúlt, de engem megmentett egy felderítős. Erwin-san. Azután én nem beszéltem csak edzettem minden egyes nap megállás nélkül. Úgy véltem hogy nem érdekel mit mondanak mások, én akkor is csatlakozom a felderítő egységhez és bosszút állok. Nem féltem egy másodpercre sem ha bele gondoltam hogy meghalok. Nem érdekelt. És most sem érdekel. Úgy hogy tudom. Tudom milyen  érzés amikor csak a  társad halál sikolyát hallod az egyik percben, a másikban meg a csontja ropogását. Tudom hogy magának sem volt könnyű hadnagy. Tudom hogy maga még több mindent látott mint mi, tudom hogy maga sokkal több embert vesztett el. Azt is tudom hogy ezt mind elnyomja magában és felemészti a lelkét miközben magát okolja. Szóval, ha szeretné ha valaki egyszer meghallgatná... én szívesen megteszem. Nem adok tanácsot, nem vágok közbe és nem kérdezek, hanem figyelmesen fogom hallgatni amíg a lelke néhány darabja nem nyugszik meg. -Felálltam. – Jóéjt hadnagy. - Felmentem a szobámba, lefeküdtem és kicsit jobban éreztem magam,  majd a plafon bámulás megszakadt azzal hogy elaludtam.